Megyek a spáros szatyrommal a filléres boltba (írom viccesen, nehogy aztán ingyen reklámozzam itt), tubustestemen póló, vékony pulcsi és igazi műbőr dzseki. Mikor a panelházak árnyékából elindultam, még nem gondoltam, hogy a napfényre kiérve a diktatúrában gőzölgő Orbanisztán chemtrailtől és érvénytelen szavazatoktól felforrósodott légkörébe csapódom, mint egy vízszintesen mozgó zsírmeteorit.***
Megyek tehát célom felé, immáron izzatag háttal, 80 kilónyi önértékelési zavaromat a fittség elleni halálcsillagként hordozva. Igen, meghíztam. Igen, a covid miatt. Igen, ettem. Nem. Zabáltam. Illetve hát nem is a covid miatt, mert azt sosem kaptam el, hanem inkább a covid ideje alatt. Igen, így pontos. A bezártság, a lezártság és a kizártság nálam ebben nyilvánult meg. Hogy miért nem tudtam én is inkább rendes, tisztességes alkoholistává válni ez idő alatt, ahogy oly’ sokan?
Na, de most már mindegy. Megyek az óccsó bolt felé, hogy a lehető legkevesebbért a lehető legtöbbet vásároljam, ráadásul a vásárolt termékek egészségesek legyenek. Igaz, a fiam mondott valami appot, ami még a termékek vonalkódját is leolvassa, hogy kalóriabevitel szempontjából optimális-e, de van énnekem két jó szemem (na, jó, azért annyira nem jó), és van énnekem jó arányérzékem (na, jó, azért annyira nem jó). Majd, én tudom, mi kell nekem!
Legelőször is persze azt kellett eldöntenem, hogy mi nem kell nekem, s azt már kínkeserves gyaloglásom alatt is tudom, hogy se kenyér, se péksüti, se édesség, se semmi ilyen. Nagyjából meg is van, hogy mire megyek. Mint a profi sporthorgászok, úgy érzem magam. Ez meg ez az etetőkeverék erre meg arra jó, itt és ekkor. Szóval, ha sikerül, kifogok magamnak egy júliusi hasat. Mármint persze nem kockát, hanem csak amolyan pocakmenteset. Nincsenek sem hiú ábrándjaim, sem testedzésre elfecsérlendő értékes óráim.
***
E magvas gondolatok agyi őrölgetése közben jön velem szembe az anyuka, és a tőle néhány lépéssel lemaradó kislánya. A kislány kezében pitypangcsokor, az anyuka arcán gondteher.
– Ne szedjél most már több virágot, kislányom! Lehet, hogy lepisilte a kutya. – mondja az apróságnak, csak úgy foghegyről.
– Jól van, anya, csak még ezt a szépet itt. – válaszolja a szőke fürtös leányka, s közben már tépi is le, csak úgy marokkal, egyszerre azt a három pitypangot, ami a járda közepén nőtt bele a szakszerűtlen kivitelezésbe.
Erre meg úgy rohan vissza a múltba az emlékezetem, mint amilyen gyorsan Han Solo Ezeréves Sólyma repüli át a mélyűrt. Maria Treben? Talán így hívták azt a német asszonyságot, aki megírta Isten patikája című könyvét, hogy aztán megboldogult nagymamámnak jó időre az legyen a szentírása. Így történt, hogy a rendszerváltás hajnalán egyszer nagyobb tétel gyermekláncfűvet szedett az árokparton, mondván, ez igencsak jó a vesére.
Sajnos a virágok szárain lévő apró, tejfehér pöttyökkel nem igazán törődött, aminek következtében a nagy tétel pitypang után nagy tétel tehéntej vásárlása következett, enyhítendő az útszéli lepermetezett növények elfogyasztása utáni mérgezést.
Persze a végén kutya baja se lett. Naná, hogy nem. A kirántott húst (Nem rántott, hékás! Kirántott!) se úgy sütötte, hogy bármikor is megállt volna, amikor az égő zsír ráfröccsent a kézfejére. A tűző napon is kendő nélkül kapált, és sose lett rákos, csak egyszer, igaz, akkor nagyon.
Na, de akkor még Antall-kormány volt, szóval nem ijedt meg tőle, és simán kikezeltette.
***
A boltban sokan vannak. Jobban mondva rengetegen. S szívesen ide citálnám nagyra becsült kollégáim ide vonatkozó kedvenc frázisát, miszerint „hát hol van itt mélyszegénység, ha tele a bolt?”, csakhogy pontosan tudom: a szegénység fokmérője nem az, hogy hányan járnak a boltba, hanem, hogy milyen boltba járnak, és ott milyen termékeket vásárolnak?
Jó, igaz, a hosszú hétvégén a szállodák és az apartmanok is tele voltak. De még ezzel együtt is érezhetően megváltozott minden. Nem kormány kontra ellenzék szempontjából, hanem úgy, mint amikor az ember arcát hirtelen megcsapja egy tisztességtelenül hideg szellő, amiből a felhőtlen égbolt ellenére is tudja, hogy vihar közeleg.
Azt hiszem, mostanra mind érezzük. Például abból, hogy némely kisboltban elfogyott az étolaj és a cukor. Vagy a tankoláson. Itt, ebben a pontosan Szécsény méretű kisvárosban, amit épp ezért Szécsénynek is hívnak, a maszek kúton gázolajból tegnap csak 15 litert tudtam tankolni.
– Na és mi van, ha megtankolom, kifizetem, aztán újra tankolok, amíg tele nem lesz?- kérdeztem a kutast, mire ő olyan sztoikus nyugalommal válaszolt, hogy egyből tudtam, ezt elmondta már néhányaknak rajtam kívül:
– Sajnos ez per nap. Szóval majd holnap.
És akkor muszáj voltam a másik kútra menni, ami MOL, és ahol teletölthettem a tankot. Amíg még tehettem, mert az árak… azok bizony eléggé megváltoztak. Minden ár mindenhol. Ez a fránya világválság-szellő milyen szépen előre tudja jelezni a világgazdasági összeomlás vihart…
***
Megelégedetten megyek a boltból hazafelé. Megelégedettségem annak szól, hogy sok-sok finom, ugyanakkor nem túlságosan hizlaló élelmiszert tudtam vásárolni. Például tasakos barnarizst, aminek nagyon örülök még vagy 10 percig, mivel csak otthon fogok szembesülni azzal, hogy a tasakos sima rizzsel ellentétben ezt nem 15, hanem 45 percig kell főzni. Én meg hát eléggé türelmetlen ember vagyok. Speciel nem nagy katasztrófa ez. Dédnagyapám mesélte, hogy kellő ideig rotyogtatva a nyírfakéregből is ízletes szibériai hadifogságlevest lehet készíteni, csak legyen, aki megegye.
No, de a lényeg, hogy talán most már tényleg beköszöntött az a nekem tetsző tavasz, amikor a virágok kibontják szirmaikat, a konvektorok pedig lekapcsoltatják őrlángjaikat. Ezekkel a gondolatokkal haladok hazafelé, miközben lágy, tavaszi szellő borzolja fürtjeimet. Ja, igen. Ez nálunk, kopaszoknál valóban így van. Igazából tarságunk első napjától kezdve évtizedekig érezzük a fantomfrizurát. És elég hozzá egy arcunknak csattanó májusi ökörnyál, vagy egy fejünkre repülő pókháló, hogy a frufru eligazításának atavisztikus mozdulata villámgyorsasággal kerüljön elő kezünk sejtjeinek emlékezetéből.
Lényeg a lényeg: tavasz van. Még akkor is, ha az éjszakai fagy rendre megkeseríti a balkonon cigizés élményét (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), vagy reggelente elkél a pulóver, amit koradélután legszívesebben felgyújtanánk, mint hogy derekunkról az egyik kezünkbe vegyük, egyik kezünkből a másik kezünkbe rakjuk, onnan meg a válltáskára akasztgatva cíglődjünk vele.
***
Hazaérve már csak azt kell kitalálnom, hogy miről írjak ma?
Egyelőre fogalmam sincs. De majd csak lesz valahogy.
() VBT ()
Kiemelt kép: Shutterstock
The post Kislány, pitypang, kutya – április végi anzix appeared first on VBT.
Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »
