Napjainkban a filmipar csak úgy ontja magából a termékeit, ám képtelenség annyi jó történetet kitalálni, mint amennyi filmnek el kellene készülnie. Az alkotók ezért is fordulnak a valósághoz – lásd: „Filmünk megtörtént eseményeken alapul” –, ám még így is nehéz a dolguk.
Pedig ott vannak a történelem nagy alakjai, akik szinte kiáltanak a múltból: „Engem filmesítsetek meg!” Nemrég láthattuk az Oppenheimert, már moziba került a Semmelweis Ignác életéről szóló alkotás is, november végén pedig Ridley Scott rendezésében a világtörténelem egyik legismertebb szereplője, Napóleon is felköltözött a vászonra. „Hát persze! Hogyhogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe?” – vetheti fel az egyszeri néző, hiszen a korzikai tüzértisztből lett világ- vagy legalábbis Európa-hódító hadvezér élete filmes szempontból egy aranybánya. Ám pont ez a baj. Az a rendező, aki filmre álmodja a császár életét, kénytelen válogatni e gazdag életút történéseiből, és ki kell jelölnie egy szempontot, amely alapján a cselekményt felfűzi. Ridley Scottnak sajnos egyik feladatot sem sikerült megoldania.
Már az első képkockákon, amelyek a Toulonért folyó küzdelembe dobnak be bennünket, egy negyvenes éveiben járó Napóleon jelenik meg előttünk, valahogy úgy, ahogyan az átlagember elképzeli őt. (A hadvezért megszemélyesítő Joaquin Phoenix negyvenkilenc éves.) Bonaparte a haditerv megalkotásában és megvalósításában is aktív szerepet játszott, a városért folyó küzdelemben nyújtott teljesítményéért léptették elő tábornokká. Mindössze huszonnégy éves volt ekkor. Nem csupán arról van szó, hogy a maszkmesternek nem sikerült visszafiatalítania a színészt. Napóleon a film elejétől a végéiig ugyanolyan, személyiségfejlődésről szó sem esik, holott az évek során mind nézeteiben, mind külsőleg nagyot változott. Köztársaságpártiból – jakobinus kapcsolatai miatt még börtönbe is került – lett a monarchia híve, császári udvarába később az ancien régime arisztokratáit is befogadta. Szeretett enni – ez a filmben is megjelenik –, így vált a nyalka tüzértisztből egy elhízott uralkodó.
A fiatal Bonaparte kedvelte és értette a matematikát, ezért is lett tüzér. Abszolút memóriája volt, történelmi könyveket olvasott, de kora irodalmát is jól ismerte. A Joaquin Phoenix által megformált Napóleon egy személyiségzavaros, törékeny, érzelmeit kimutatni nem tudó, viselkedési problémákkal küszködő különcre hasonlít. (Úgy tűnik, Phoenix korábbi szerepei közül Joker egzaltált, őrült figurája volt a minta.) Persze mindig szép számmal akadtak olyanok, akik megvetették őt, rámutatva gyengéire, ám sokan rajongtak is érte. Tagadhatatlan, hogy általa terjedtek el a felvilágosodás eszméi Európában. Polgári törvénykönyve, a Code Napoléon számos országban mind a mai napig meghatározó. Még ellenfelei, ellenségei is elismerték hadvezéri zsenialitását, olyannyira, hogy később sok mindent átvettek tőle – hiszen másképp nem tudták legyőzni. A kibontakozó történettudomány „milyen hatásuk van a történelemre a nagy embereknek” dilemmája az ő alakjában csúcsosodott ki. Ezért is több mint anakronizmus úgy bemutatni a személyét, mintha olyan lenne, mint a 20. század történelméből ismert diktátorok. Pedig Scott erre helyezi a hangsúlyt, kiemelve azokat az elemeket, ahol rámutathat Napóleon hatalommániájára: az 1795 vendémiaire-i (októberi) királypárti zendülés leverésére, az 1799 brumaire-i (novemberi) államcsínyre, amikor Murat szétkergette az ötszázak tanácsát, vagy éppen arra, amikor 1804. december 2-án Napóleon megkoronázta magát a párizsi Notre-Dame-ban.
Bármily meglepő, jóllehet Napóleon több filmben is megjelent, csak kevés szólt róla. Az más kérdés, hogy hihetetlenül sok regény, tanulmány vagy más mű foglalkozott a személyével, már életében is; sorsának, megvívott csatáinak minden apró részlete ismert. Mivel valamikor mindenki tanult róla az iskolában, a legtöbbünkben él valamilyen kép róla, még akkor is, ha soha nem foglalkoztunk dicső vagy kevésbé dicső tetteivel. Ridley Scottnak és csapatának is el kellett gondolkodnia azon, hogy e kiemelkedően gazdag életútból mit emeljenek ki, és mi maradjon el. Hűek maradjanak-e a történelmi eseményekhez, vagy térjenek el azoktól? A magánéletére fókuszáljanak, vagy inkább az államférfit vigyék a vászonra?
A film vezérfonala Napóleon és Joséphine (Vanessa Kirby) kapcsolata lett. A nyolcvanas években készült már egy többórás sorozat róluk, ám az egy tévéfilm volt, korlátozott eszközökkel. Scott többet akart egy szerelmes filmnél, éppen ezért érthetetlen, miért erre esett a választása. Persze a fentiek tudatában mégis válaszolhatunk e költői kérdésre: Napóleon esendőségét úgy lehetett a legjobban kiemelni, ha azt hangsúlyozza – sokszor a nevetségességig torzítva –, milyen volt a kettejük viszonya, szexuális élete, és hogyan lépett túl a császár Joséphine-en, amikor kiderült, hogy nem lehet gyerekük. A már említett Oppenheimer többek között azért lett kiemelkedő alkotás, mert még azoknak a mellékszereplőknek is volt jelentőségük, akik csupán néhány percre tűntek fel a filmben. A Napóleonban a többi szereplő oly mértékben súlytalan, hogy a színészek játéka említésre sem méltó.
A film cselekménye Toulonnal kezdődik és Elba szigetén ér véget. A nézők szellemi kapacitásának csak egy részére van szükség a befogadáshoz, mivel az eseményeket időrendben látjuk. Bár az is igaz, hogy úgy dobnak be minket a következő jelenetbe, mint ahogyan az egyszeri térképfelhasználó a Google narancssárga emberkéjét ragadja nyakon és teszi le egy utcasarokra. A film műfaját sem sikerült jól megválasztani. A Napóleon – mivel csak ki-kiragad részleteket – nem nevezhető életrajzi filmnek; bár egy szerelmi kapcsolatra épít, cseppet sem romantikus; a célja ugyan a főhős lejáratása, mégsem lesz vígjáték; ráadásul a drámai elemek is hiányoznak belőle. Az viszont érdekes, hogy nem volt még egy olyan történelmi tárgyú film, amiben ennyi kutya szerepelt volna. Ám mivel magam is szeretem a kutyákat – különösen Samut –, ez egyáltalán nem zavart…
Noha sokszor, így a két Háború és béke filmben is megpróbálták ábrázolni a 19. század elején vívott ütközetek pusztítását, ez megfelelő technika híján még nem lehetett az igazi. Scott filmjében csak kettőt látunk Napóleon megszámlálhatatlan csatái közül – a legszűkebb felsorolásba is legalább tizenöt kerülne be –, ám ezek rendkívül látványosak. De vajon miért pont Austerlitz és Waterloo került a vászonra? Az előbbi esetében el lehet sütni azt a történészek által vitatott esetet, mely szerint a francia hadsereg azért ágyúzta – kegyetlen módon – a jégen menekülő ellenséget, hogy a katonák elsüllyedjenek, és megfulladjanak a vízben. Waterloo pedig egyértelmű, itt ugyanis Napóleon úgy szenvedett vereséget, hogy ellenfele, Wellington hercege (Rupert Everett) legalább olyan hadvezéri erényeket csillogtatott meg, mint a császár. Az is igaz, hogy a szövetségesek kétszer annyian voltak…
Az egyik jelenetben Napóleon tüzérsége ágyúval lövi a piramisokat. Nem tudni, hogy jutott ez az alkotók eszébe. Hacsak nem ez is egy aktualizáló szimbólum: a 20–21. század szélsőségesei ugyanis előszeretettel pusztították az emberiség kulturális örökségét. Ez azonban itt több mint tévedés, inkább a hazugság kategóriájába esik, hiszen Napóleon nagyon is kedvelte és támogatta a művészetet és a tudományt, tagja volt a Francia Tudományos Akadémiának, Egyiptomba számtalan szakembert vitt magával a régészeti kutatás előmozdítása érdekében. Napóleon közvetve az egyiptomi hieroglif írás megfejtésében, így az egyiptológia létrejöttében is szerepet játszott.
A film végén látunk egy számot arról, hogy hány halálos áldozatuk volt a napóleoni háborúknak. Igazságtalan és történelmietlen így értékelni Napóleon tevékenységét. A porosz Carl von Clausewitz megállapítását, mely szerint „a háború a diplomácia folytatása más eszközökkel”, sokszor idézik még napjainkban is. A porosz katona, hadtörténész pont a napóleoni háborúkból vonta le következtetését. S valóban, ebben a korban a politika teljesen legitim megoldásnak tartotta a háborút, sem morális szempontokra, sem kényszer szülte okokra nem volt szükség a hadba vonulás megindokolásához. Scott filmjében látjuk Napóleon és I. Sándor cár tilsiti tárgyalását. Itt el is hangzik a győztes császár szájából, hogy ő bizony a békére törekszik. Ám a tálalásból a nézőnek úgy tűnhet, ez csak demagógia, valójában ég a vágytól, hogy újra háborúzhasson. Napóleon ellen hét koalíciót hoztak létre, hétszer indítottak ellene háborút. Persze ez nem jelenti azt, hogy ő maga ne kezdeményezett volna fegyveres támadást, ám a történészek szerint nem egy olyan időszak volt, amikor kifejezetten törekedett a békére.
Ridley Scott történelmi témájú filmjei közül kiemelkedik a 2005-ös Mennyei királyság, amely a keresztes háborúk korában játszódik. Ez a film azért is érdekes, mert bár a történelemből kiindulva utal napjaink konfliktusaira, ugyanakkor egyetemes kérdéseket feszegetve túl is mutat azokon. A Napóleon viszont sok esetben felülírja a történelmi tényeket, aktualizáló utalásai sántítanak, általános értelemben pedig nem üzen, és nem mond semmit. Minden kornak újra kell értelmeznie a múltat, ebben manapság a filmeknek is jut szerep, ám az biztos, hogy tévút, ha egy filmkészítő – ami mostanság sajnos sokszor előfordul – a maga torzító szemüvegét akarja ránk erőltetni.
Ridley Scott filmje összességében egy félresikerült alkotás, amit azért is bánhatunk, mert bár Bonaparte Napóleon személye, tevékenysége és hatása hihetetlenül izgalmas, a közeljövőben valószínűleg nem találkozunk vele a filmvásznon.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
