Gyorssegélyt kapott az aknaszlatinai magyar katona édesanyja. Napról napra egyre több a frissen állított fejfa Kárpátalja temetőiben is. A háború ötödik évében ezek könyörtelenül jelzik a veszteség nagyságát. Eddigi tudomásunk szerint mintegy 100 magyar származású katona hunyt el az orosz–ukrán háború következtében. Magyarország Ungvári Főkonzulátusának és beregszászi külképviseletének munkatársai a minap azért érkeztek a técsői járási Aknaszlatinára, hogy átadják a Külgazdasági és Külügyminisztérium újabb gyorssegélyét. Ezt a támogatást minden elhunyt, magyar származású katona gyászoló családjának felajánlja a magyar kormány.
Albertné Simon Edina ungvári, illetve Jusztin Miklós beregszászi konzul a támogatást a magyar kormány részvétének és együttérzésének jeleként nyújtották át. A főkonzulátus képviselője úgy fogalmazott: „Tudjuk, hogy ezzel nem hozzuk őt vissza és nem enyhítünk a fájdalmon, de szeretnénk kifejezni az együttérzésünket” – mondta, hangsúlyozva, hogy a magyar állam ezekkel a támogatásokkal azt kívánja jelezni: minden magyar ember fontos számára.
Zubán Róbert 2026. január 29-én vesztette életét szolgálatteljesítés közben Dnyipropetrovszk megyében. A magyar származású nőtlen férfi édesanyjával élt szerény körülmények között, és épp március 12-én töltötte volna be a 36. életévét. „Robi volt az én Csillagom. Mindig így hívtam. Elment. Itt hagyott. Kihunyt a Csillagom” – mondja Halina könnyáztatta arccal. Élettársa, Pisti, néhány éve hunyt el, azóta Róbert jelentette az édesanyja számára a biztos pontot, a támaszt, ő volt a család fenntartója.
„Ő volt a mindenem. Azt mondta: anyuci, ne aggódj, én neked mindent megveszek” – idézi fel a fiú szavait az asszony. Most, hogy ő nincs többé, az életet ismét alkalmi munkákból kell fenntartania. „Megyek, ahová hívnak… valahogy muszáj megélni” – mondja az 55 éves asszony. A halálhírt január végén kapta meg. Elmondása szerint fia egy buszon utazott, amikor dróntámadás érte a járművet. Épp állomáshelyet váltottak volna egy tucat társával együtt.
Róbert még aznap reggel beszélt a testvérével, Laurával, akivel közölte, hogy átviszik őket egy másik helyre. Az édesanyának keveset árult el hollétéről, nem akarta, hogy aggodalmaskodjon. Az alatt a pár hét alatt, amíg a fronton volt, mindössze néhányszor beszéltek telefonon. Halina elmondása szerint a fiút már féltucatszor elkapták és elvitték a toborzóközpontba, aztán kis idő múlva kiengedték, mert alkalmatlannak találták a szolgálatra. Végül, utoljára már nem engedték ki és a frontra került.
A községháza a temetés költségeit átvállalta, az állami támogatás ügyintézése folyamatban van, de lassan halad. Éppen ezért jelent óriási segítséget a magyar kormány támogatása, amely egy részét Halina most az útlevele elkészítésére szánja, hogy végre meglátogathassa a Bulgáriában élő lányát és az unokáit. „Laura a temetésre sem tudott hazajönni. Óriási fájdalom ez mindkettőnknek. Azért mennék el, hogy legalább egy kicsit eltereljem a gondolataimat, és vigaszt nyújtsunk egymásnak. Itthon most nem jó. Ha tehetem, kimegyek, sétálok, csak ne kelljen folyton a fiam fényképét néznem és sírnom a házban…”
A beszélgetés közben Halinának potyognak a könnyei. Percekig szótlanul állunk, aztán csak úgy áradni kezd belőle a szó Robiról. A fiú szerette az édességet, ezért amikor csak tehette, az anya frissen sült palacsintával várta haza a munkából a fiát.
A látogatás után a konzulátus munkatársai a temetőbe is kimentek. Lerótták kegyeletüket az elhunyt katonák sírjainál, és a sírok között járva derült ki: az aknaszlatinai, helyben csak román–magyar temetőként emlegetett sírkertben még két magyar nemzetiségű katona nyugszik, akikről korábban a külképviseletnek sem volt tudomása. A gyászhírek szinte mindennaposak Kárpátalján is, egyre nehezebb számon tartani a halottak névsorát, s ráadásul sokszor csak jóval később érkezik hír egy-egy elhunyt katonáról, és csupán a nevéből nem mindig derül ki, hogy magyar származású volt.
A temetőben Kocserha János, az aknaszlatinai kistérség alpolgármestere – aki segített a család felkeresésében és a kapcsolatfelvételben is a konzulátusnak – a település helyzetéről mesélt. Az alpolgármester arról is beszélt, mennyire megfogyatkozott a helyi magyarság a romániai Máramarosszigettel határos településen. Szavai szerint amikor évekkel ezelőtt bekerült az önkormányzatba, Aknaszlatinán még körülbelül 60 százalék volt a románok, 30 a magyarok, 10 az ukránok és más nemzetiségek aránya; mára a magyarok részaránya már jóval kisebb. A fogyást szerinte részben a háború előtti elvándorlás, részben a külföldi munkavállalás és az áttelepülés okozta, amely a magyarokra különösen jellemző volt. Az alpolgármester megjegyezte, tavaly februárban volt az első katonatemetés a településen, azóta viszont egyre gyakrabban gyászol a község. A háborúval egyre több a sír, s az olyan ház, ahol valaki ezután most már eggyel kevesebb tányért tesz az asztalra…
Forrás: KISZó
The post „Kihunyt a Csillagom” – A háború újabb magyar áldozata appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
