Kígyó az énekesmadár árnyékában Havran Kati2023. 11. 30., cs – 23:09
A legújabb Éhezők viadalában túlélők vannak, győztesek alig. Eredettörténet, bár annak nem túl eredeti. Suzanne Collins legújabb (legrégebbinek szánt) törlesztőrészeit harmadmagával írta át filmszövetre. Mankóul szolgált bicegő lépteihez, beteljesült az éhezők viaDALA: fanyar, facsart franchise fogantatott.
Az éhezők viadalának legfrissebb darabja az Énekesmadarak és kígyók balladája címmel érkezett. Vesztünkre. A rettegés arénájából ezúttal hiányoznak az ihletett gondolatok, csacska elgondolásokkal bélelték azt. Szövegkönyv helyett ének- és dalszöveggel. Fejetlen fejlesztéssel: kommersz kiképzési anyaggal, kriminális közhelyekkel. Ahogy a jellegtelen játszmák egyik játékosa jelentette: zöld maradt a gumója.
Sehol egy Philip Seymour Hoffman-féle magasság (olykor mélység), egy Woody Harrelson-kaliberű karakter, egy Jennifer Lawrencehez mérhető báj, kellem és küllem. Hosszúra nyúlt árnyékukban szenderegnek szeplőtlen szereplőink, fel nem nőhetnek hozzájuk, noha mindet elkövetnek, hogy büszkék legyenek rájuk. Láthatjuk, kik vezetik a következő generációt: az alja legjava. Nem személyeskednék, a fentiek csupán az alantas alakításoknak tulajdoníthatók. Túlélők ők, nem győztesek. Árvák és éltanulók, háttéremberek és mentorok. Capitoliumi perszónák (dzsentrik). vagy épp prédák, akik a nézettségért produkálják magukat. Fecsegők és tipegők, mosolygó méregkeverők, akik mindenre képesek egy kis show-ért. Idétlen időjósok és amatőr bűvészek. Bohócok.
Házigazdájuk, a fő játékmester ismét Francis Lawrence, ki kéretlen küldeményét koncertként kínálja. Kevés kihívással, kornyikáló klipfüzérként. Temérdek a talpalávaló. Megannyi melankolikus melódia. S ezen a kilencszeres Oscar-vesztes James Newton Howard sem segít. Kapaszkodnék a vizualitásba, az úgynevezett látványvilágba, a (belső) tájakba, de a pusztítás színes áradata borzasztó beállításokkal vet ki magából. Szeretem a szemrevaló színeket, de még azokat is mesterkélten keverték ki.
Térdig tarolhatunk a tarka tribünökön, hatvannégy évvel a legutóbbi(?) küzdelmek előtt, valahol a Távol-Nyugaton, Panem (et circenses) pódiumain. A majdani elnök, Coriolanus Snow (Tom Blyth, idősebb korában Donald Sutherland) csínyektől sem mentes diákéveiben. A bohózattá silányított (tizedik) viadal nézettsége megcsappan, eljárt felette az idő, félő, az éhező provinciák ismét fellázadnak. A regnáló rezsimnek ragyogó műsorral kell szolgálnia ahhoz, hogy elejét vegye a ribilliónak, hóemberünket mentorként rendelik a XII. körzet egyik kiválasztottja mellé, a rózsaillatú Lucy Gray Baird (Rachel Zegler) nyakába, kit édesanyja ruhája ölel át.
„Let it Snow!” – népszerűsítik a hetedik sor közepén, „s a hó végül mindent eltakar.” Mindig felül landol ebben a lenyűgözően zárt, rettenetes világban, valami teljesen irreális, anakronisztikus, koszerűtlen, kibővített univerzumban. Csattanós rezüméként: „olyan, mint egy brutális ébredés egy eddig befagyott lavór vízben, ahol most valamennyi spirochaeta életre kelt, és nyüzsögve és egymás véréből élve és egymás életére törve és egymás kárán igyekeznek gyorsan leélni félórás életüket.” A poszátára fogadni lehet. Esélytelen, de nem adja fel a reményt. Azt a szikrányit, melyet az impérium biztosít, de kordában is tart. A trón is harcol. Önmaga ellen. A felkelők megdöntenék, akik közé énekesmadárkánk a vérmentes vérengzés után visszahullik. S a nyomokban torokszorító, posztapokaliptikus disztópia itt óriásit reccsen. A film felénél fellelhető fordulat egy teljesen valótlan, vállalhatatlan hangulat- és hangnemváltást eredményez, hamiskás harmóniára hangolva. A bánatos tónus képtelen és gyermekes. Kezdődik a végeláthatatlan hanyatlás; az értékek helyét elfoglalja az érzelmesség, vagyis az olcsó giccs; következik a pénz, a közönség sanda kiszolgálása. Akad még benne valami beszagosított, üde naivság, bájos átlátszóság, amin a Young Adult-fanok gyönyörködhetnek, vagy legalábbis mulathatnak. Másként csupán a hazugság mindent uraló alapbasszusa vehető ki, tévedhetetlen világossággal. Mély, bután agresszív hangon ébred a természet – zseniális ez a tompa, ösztöni brutalitás, ahogy a genitáliák kinyílnak. Szinte megmerevednek és követelőzően leigázzák hordozóikat, az individuumot, akin erőt vesz a vágy nyomorúsága, a megkínzott derű, valamiféle bomlott táncritmusban.
Kosztümös katasztrófához volna szerencsénk (vagy inkább szerencsétlenségünk)? Megdöbbentő musicalhez? Tévelygő tinimelodrámához? Korszerű kulisszák közé ékelt valóságshow-kritikához? Inkább egy felettébb érdekes próbálkozásnak ígérkező elfuserált kísérlethez. Jóllehet, majd’ minden adott volt a diadalhoz: a népszerű, élő előtörténet, a világ leghosszabb (négyrészes) trilógiája, a szigorú piaci szempontokat szolgáló hírverés, megannyi mém, a színészsztrájk megúszása… Ne legyenek kétségeink, közeleg a következő kanyar, s így ér(t)jük meg Sheldon Lee Coppert (az Agymenőkből), akinek már az utolsó viadal sem volt a kedvence…
KASZÁS DÁVID
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
