A Mongol Nemzeti Könyvtárban és a Mongol Nemzeti Múzeumban végzett tudományos munkája keretében Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem professzor kiemelkedő jelentőségű eredményt ért el, és egyúttal a kétoldalú kutatási és kulturális kapcsolatokat erősítő tárgyalásokat folytatott április 19. és 23. között Ulánbátorban.
Mongólia nem a kereszténység és a Katolikus Egyház történetében játszott szerepéről ismert. Ez annak ellenére igaz, hogy a kereszténység nesztoriánus formája már a 7. században megjelent a mostani Külső- és Belső-Mongólia területén. Sőt, a Jüan-dinasztia (1271–1368) vallási toleranciájának és több missziós útnak köszönhetően, a katolikusok már a 13. század második felétől jelen voltak Mongólia központi részén (jelenleg apostoli prefektúra található Ulánbátorban).
Mongólia történelmét elsősorban azon kiterjedt hódítások miatt szokás vizsgálni Európában, melyekkel a mongol törzsek nemzeti egységét megteremtő Dzsingisz Kán (†1227) a történelem eddigi legnagyobb egybefüggő birodalmát hozta létre és hagyta utódaira. Ennek, az utódai által is folytatott terjeszkedésnek a Kárpát-medencébe történő betörését tartja számon a magyar történetírás első (1241–1242) és második (1285) tatárjárásként, melyből az első elpusztította a Kárpát-medence lakosságának átlagosan az 50 százalékát. Fontos azonban megjegyezni, hogy a mongol invázió következményeként, az nem pusztán az elfoglalt területekre és lakosságukra gyakorolt pusztító hatást, hanem ezzel együtt az elfoglalt terület kultúrája visszahatott a mongol hódítók kultúrájára. Mindezt a kölcsönhatást mind a korabeli tárgyi, mind az írott kultúra elemzése (levelezések és feljegyzések) is kellően alátámasztja.
Áttanulmányozva a Mongol Nemzeti Múzeum és a Mongol Nemzeti Könyvtár gazdag állományát, Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem professzor meggyőződött arról, hogy több tudományterületen, különösen a történetírás, a régészet, a történeti néprajz, a vallástörténet, az egyháztörténet, sőt a nyelvészet vonatkozásában is jelentős új tudományos eredmények születhetnek mindkét fél számára, a magyarországi és a mongóliai társintézmények összehangolt kutatási együttműködésében.
Szuromi Szabolcs Anzelm elsődleges kutatási területének megfelelően a könyvtári állományt vizsgálta meg. Annak ellenére, hogy elöljáróban fontos leszögezni: az írott és könyvkultúra jelentése terminológiájában lényegesen eltér a mongol tudományos felosztásban az európai hasonló kategóriáktól (különösen a könyv fogalma, amely gyakran tekercset, önálló lapok egymásutániságát, vagy füzetek csoportját, de semmiképpen sem bekötött könyvet jelent, nemcsak a 13–14. században, de egészen a 19. századig); mégis lehetséges az összehasonlító vizsgálati módszer alkalmazása. Azt is szükséges rögzíteni, hogy a nyomtatott „könyv” kategóriája jóval régebbre nyúlik vissza a mongol–kínai kultúrában, mint Európában, köszönhetően a fa-, bronz-, vagy réznyomatok korai használatának (egészen a 14. század közepéig visszamenően).
Szuromi Szabolcs Anzelm professzor a Dzsingisz-kő (1224) egyedülálló irodalmi munka utáni leghíresebb szövegtanút vizsgálta meg: a Khitan-, a Jin-, és a déli Song-dinasztia történetét leíró kéziratot. A kilenc önálló füzetből álló munka, amelyet rizspapírra írtak, a hagyomány szerint 1344-ból származik. A kéziratnak fennmaradt a mandzsu nyelvre lefordított, tartalmában és tényeiben erőteljesen átjavított változata, amelyet 1636 és 1639 között állítottak össze császári utasításra, és 1646-ban készült el a fanyomatos formája, szintén rizspapíron, kilenc füzetben. A történeti munkát eredetileg a Togtokh kancellár által (1340–1355), Toghon Temür (a Jüan-dinasztia második császára) uralkodása alatt (1332–1368) kiadott rendelet intézkedésére készítették el. A Jüan-dinasztiát hivatalosan 1271-ben Kublaj kán (†1294) alapította meg, amelyet 1368 után a Song-dinasztia követett.
Mindezidáig csak a rendelet kiadása és annak hagyomány szerinti évszáma volt ismert a kutatók előtt. A pontosabb meghatározásban a háromszáz évvel későbbi mandzsu változat – ami az eredeti szövegben vélt „ferdítéseket” volt hivatva kiküszöbölni – nem nyújthatott segítséget. Szuromi Szabolcs Anzelm professzor vizsgálata azonban mind a dátumok, mind az összeállítás folyamatának összevetése tekintetében jelentősen pontosította a szakirodalomban eddig szereplő évszámot. Togtokh kancellár 1343 elején adta ki a császári rendeletet, amelynek végrehajtása – a nagy sietség ellenére is – bő két évet vett igénybe. A kézirat keletkezési ideje így bizonyosan 1345, azon belül minden valószínűség szerint április, amit a legutolsó füzet tintájának állaga is kellően alátámaszt.
Mongóliában az elmúlt két évtizedben felnőtt egy új tudományos kutatói generáció. Körükben jól látható mind a nyitottság, az alapos felkészültség, a széleskörű együttműködésre való készség, az írott vagy tárgyi emlékek vizsgálatának a legmagasabb nemzetközi elvárásokat szem előtt tartó professzionális követése. Saját népük írott és tárgyi történetét szívügyüknek tekintik, és örömmel sajátítanak el új módszereket, vizsgálnak meg más ország területén megtalálható dokumentumokat (pl. az európai uralkodókkal történő, a 13. század utolsó évtizedeiben zajló, nyugati gyűjteményekben fennmaradt levelezéseket), adatokat, szokásokat és kortárs eseményeket, amelyek közelebb segíthetik őket nemzeti kultúrájuk, és annak történelmi hátterének megismerésében. Ezen a téren különösen is jelentősek a magyarországi kutatások, mind a magyar őstörténet, mind a Kárpát-medence 13. századi történetének a vonatkozásában.
Forrás és fotó: Csornai Premontrei Apátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
