Az ember szerényen, kis örömökkel is beéri. Például azzal, ha nem ajándékozzák oda másnak azt, amiről úgy gondolja, hogy az övé. A vonatkozó névmás jelen esetben: „akiről”, mert személyről, nevezetesen Lehár Ferencről van szó, aki magyar állampolgárként született 1870-ben Komáromban, és magyar állampolgárként hunyt el 1948-ban az ausztriai Bad Ischlben.
Születésének 150. évfordulójának tiszteletére a hét végén, a hagyományos Budavári Palotakoncert műsorán operettjeinek legnépszerűbb részletei csendülnek fel, erről Kiss Gy. Attila, a Fővárosi Operettszínház igazgatója is nyilatkozott egy televíziós interjúban, és természetesen „nagy magyar zeneszerző”-ként említette Lehár Ferencet. Amit mindenki magától értetődő epiteton ornansnak tart a Kárpát-medencében, ezért is bántotta a fülemet, amikor néhány nappal korábban egy kiváló színházi szakember – szintén a tévében – „a bécsi operett nagy alakja”-ként szólt a Víg özvegy, a Cigányszerelem, a Mosoly országa és más világhírű művek szerzőjéről.
Feltételezem, hogy a híres rendező csupán műfaji értelemben használta a bécsi operett fogalmat, és nem ajándékozta mindenestől Ausztriának Lehár Ferencet. Mégis felkaptam a fejem, mert azok közé tartozom, akik eléggé érzékenyek hajdani értékeink eltulajdonítására, kisajátítására, és ezek száma évről évre gyarapszik. Ahogy távolodik időben a történelmi Magyarország emléke, úgy fogyatkoznak a vele kapcsolatos ismeretek, és melyik külföldi bajlódna régmúlt dolgokkal?
Így gondolhatta az az osztrák professzor is, aki a Bad Ischl-beli Lehár Múzeum kétnyelvű (német és angol) ismertetőjét írta. Most, a Lehár évforduló miatt előkerestem a hajdani múzeumi sétámon vett kis füzetet, amely tájékoztatja a látogatókat, hogy a nagy zeneszerző Szlovákiában, Komornban született 1870-ben.
(„slowakische Arbeit”, tehát nem Arbeit aus Slovakei”). Honnan lehet tudni, hogy a mester cipszer, magyar vagy tót, netán vándorló itáliai művész volt?
Azt pontosan közli a füzet, hogy az első emeletre vezető lépcsőház falán 30 fakeretes litográfia sorakozik, amelyek a magyar történelemből vett jeleneteket ábrázolnak, de láthatunk magyar hercegekről készült olajfestményeket is. A következő emelet lépcsőfeljárójának falán újabb 30 magyar történelmi tárgyú litográfia, és a fordulóban egy fekete faragott faláda, amelyre két magyar király arcképét faragták. Sajnos akkori feljegyzéseimet nem találtam meg, nem emlékszem, hogy kik voltak a királyok és a hercegek, csak abban vagyok biztos, hogy a történelmi jelenetek közül számos metszet az 1848-49-es szabadságharcot idézte.
A nyolcszobás, főként barokk és biedermeier bútorokkal berendezett villa minden helyiségének minden tárgyát pontosan megnevezi az ismertető. A megannyi szobor, festmény, dísztárgy, szentkép között, amelyek Lehár legkedvesebb otthonát díszítik, személyes vonatkozású csupán Puccini levele, néhány színházi plakát és művészbarátok fotói mellett az a márványalapra helyezett két bronzplakett, amely szüleit: Ferencet és Krisztinát ábrázolja, egy ceruzarajz húgától: Emiliától, Papházay Istvánnétól és egy fénykép a komáromi szülőházról. Az osztrák muzeológusok becsületére válik, hogy mindent érintetlenül ott és úgy hagytak a villában, ahogyan Lehár Ferenc életében volt.
Hogy a világhírű zeneszerzőnek nemcsak utolsó otthona, de sírja is Bad Ischlben van, és műveinek többségét először az osztrák fővárosban mutatták be, elég nyomós érv lehet azok számára, akik bécsi zeneszerzőnek tartják, hasonlóan Kálmán Imréhez, Brahmshoz és Beethovenhez. (Kálmán Siófokon, Brahms Hamburgban és Beethoven Bonnban született). Liszt Ferencet nem szokták sem bécsinek, sem osztráknak besorolni, noha szülőhelye: Doborján arra a Sopron vármegyei területre esett, amelyet a trianoni diktátummal Ausztria tudott megszerezni. Őt inkább a németek tekintik magukénak, amit a Franz keresztnév is kifejez.
Visszatérve Lehár Ferencre, őt az említett zenei lexikon „magyar származású”-nak nevezi. Hogy maga a zeneszerző hová sorolta magát?
„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat aztán a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. így aztán gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot… A szülői házban kizárólag magyarul beszéltünk, sőt édesanyám csak törve beszélte a németet.”
Gimnáziumba a pesti piaristákhoz járt, zenét Prágában tanult, első állása – katonakarmesterként apja nyomdokaiba lépve – Losoncon volt. Itt már rendszeresen komponált is. Első művét, a Kukuskát Budapesten bemutatta az Operaház, de a kezdeti sikerek után lanyhult az érdeklődés, és a darab lekerült a műsorról, és Lehár Bécsbe ment szerencsét próbálni.
Legközelebbi budapesti premierje 1918 januárjában volt. A régi barátja, Martos Ferenc librettójára írt Pacsirta cselekménye Magyarországon játszódik. A magyar ősbemutatót követően németre is lefordítva két hónappal később Bécsben is bemutatták. Lehár műveinek népszerűsítésében oroszlánrésze volt Richard Taubernak, a kor egyik legjelesebb tenorjának, aki miatt a legtöbb operettjének bemutatóját Berlinben vagy Bécsben tartották. 60. születésnapját is csak Berlin és Bécs után ünnepelhették itthon, viszont itt, a Király Színházban volt a premierje Friderika című operettjének Honthy Hanna főszereplésével, decemberben pedig az Operaházban A mosoly országának. Még egy bemutatója volt az Operaházban: 1943-ban a Cigányszerelem zenéje új librettóval, az 1848-as forradalom kitörése elé helyezett cselekménnyel, amit Innocent Vincze Ernő írt, A garabonciás címmel került közönség elé.
A Budapesti Filharmóniai Társaság 1934-ben tiszteletbeli tagjává fogadta, 1940-ben Sopron díszpolgárává választották, és 1943-ban ő vehette át az egyik utolsó Corvin-kitüntetést, a Corvin-koszorút. Magyarországon még kitüntethették, Ausztriában már csak a háború után.
Zürichbe költöztek, ahol az asszony 1947-ben meghalt. Lehár, aki szintén évek óta beteg volt, és gyomorrákján a svájci orvosok sem tudtak már segíteni, 1948-ban tért vissza Bad Ischlbe, de már csak néhány hétre.
Hogy kié Lehár Ferenc? Zenéje mindenkié – mondhatjuk a közhelyválaszt. Emlékét mi, mint magyar zeneszerzőét ápoljuk. De talán az igazságnak az is a része, hogy Lehár, és még sokan mások egy olyan világ jelképei, amelyben még létezett egy szűkítő jelzők nélküli Közép-Európa. S olykor, ha süt a nap, szól a muzsika, és nem érkeznek rossz hírek, óvatosan reménykedni kezdünk: hátha még nem késő megmenteni értékeit.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
