Elképesztően fontos elemzés látott napvilágot a nyugati fősodorba tartozó Foreign Policy külpolitikai szakportál hasábjain. A cikk kiszivárogtatott konkrét dokumentumok és a résztvevők beszámolói alapján készített mélyelemzést a 2022 tavaszán zajló orosz-ukrán béketárgyalásokról. A cikk a Nyugat felelősségét elvitatja, azonban olyan háborús narratívákat döntöget le, miszerint Oroszország a megtestesült gonosz, és megcáfolja azt a nyugati mantrát is, miszerint Oroszországnak nem a NATO-tagság megakadályozása a célja, hanem az imperialista területszerzés. Nem egy kósza elemzésről van szó, amikor valaki egy pillanatra veszi a bátorságot, és kibeszél a fősodorból – a szóban forgó írást pár nappal később a The Guardian brit és a Die Welt német lapok is lehozták.
A cikk számtalan rendkívül érdekes körülményre hívja fel a figyelmet. Az egyik ilyen, hogy a háború 2022. február 24-én kezdődött, de a felek már négy nappal később elkezdtek diplomáciai megoldást keresni a háborúra, és ez az igyekezet hetekig megmaradt – még a „bucsai mészárlást” és az azt követő vad ukrán és nyugati kijelentéseket követően is.
A Foreign Policy kijelenti azt, hogy a tervezett megállapodás véget vethetett volna a háborúnak. Ezt a liberális mainstream sajtó vagy eleve szóba sem hozza, vagy vitatja.
Itt érdemes kicsit saját portálunkon és szétnézni, és észrevenni az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos tájékoztatásban önmagát hitelesnek beállító Új Szó és Napunk progresszív portálok képmutató narratíváját.
Mai ismereteink szerint a tárgyalások elég jól alakultak, 2022 májusában azonban megszakadtak. A kudarcot a Nyugat felé nem elfogult elemzők Boris Johnson akkori brit miniszterelnök látogatásával hozzák összefüggésbe, aki a háború folytatásáról győzködte Ukrajnát. Hogy milyen eszközökkel ösztönözte Ukrajnát a háború folytatására, és az oroszok mely hibái járultak ehhez még hozzá, szintén része az alább bemutatott elemzésnek.
2022. február 24-én az oroszok légierő megtámadta Ukrajna területét. Ezzel egyidőben gyalogsági és páncélos egységek nyomultak be az országba északi, keleti és déli irányból.
Körkép-vélemény:
Oroszország hivatalos célja az ország denacifikálása volt, ami valójában az ukrán politikai vezetés lecserélését jelentette oroszbarátabb vezetésre. A geostratégiai okok között viszont ott volt az az orosz alapvető cél, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja, mert hatalmas ország, amely felvonulási területként szolgálhat egy ellenséges szövetség számára, és mert viszonylag közel esik az orosz fővároshoz is, ráadásul veszélyezteti Vlagyivosztok geostratégiai biztonságát is.
A háborús hangulattól átitatott politikai nyilatkozatok ellenére már február 28-án megkezdődtek a béketrágyalások, vagyis négy nappal a háború kirobbanása után. Az első találkozóra Alekszandr Lukasenka fehérorosz elnök vidéki rezidenciáján, Liaszkavicsiban került sor.
Az ukrán küldöttséget David Arakhamia, Zelenszkij „Nép szolgája” nevű pártjának frakcióvezetője vezette. Arakhamia nyilatkozatai a későbbiekben még kulcsszerepet játszanak. Ott volt Mihajlo Podoljak ukrán elnöki tanácsadó, Olekszij Reznyikov, akkori védelmi miniszer (2023-ban korrupció miatt eltávolították).
Az orosz delegációt Vlagyimír Megyinszkij vezette, az orosz elnök vezető tanácsadója, egykori kulturális miniszter, az oroszok részéről is érkeztek védelmi és külügyi miniszterhelyettesek és más tisztviselők a tárgyalásokra.
Kemény feltételekkel vágtak neki az oroszok
Az oroszok kezdetben kemény feltételeket szabtak, ami gyakorlatilag Ukrajna teljes kapitulációját jelentette volna. Ez Kijevnek nem fért bele. Közben azonban az orosz hadsereg elkezdett hibát hibára halmozni a harctéren, helyzetük súlyosbodott.
Öt nappal az első találkozó után jött a következő tárgyalás, majd március 7-én egy újabb, és az oroszok egyre engedékenyebbek lettek. A harmadik találkozón az ukránok már nem csak saját elvárásokat fogalmaztak meg (azonnali tűzszünet, humanitárius folyosók kialakítása a civilek számára), de elkezdtek az oroszokkal együtt kidolgozni egy megállapodási tervezetet.
Március 7-e után a személyes találkozók három hétre szüneteltek, de az interneten keresztül folyamatosan zajlottak az egyeztetések, miközben dúlt a háború.
Kijev még a NATO-énál is erősebb garanciákat akart
Március 10-től a politikai nyilatkozatok Ukrajna részéről kezdtek a nemzetközi biztonsági garanciák irányába mozdulni. Ez volt később az egész megállapodás Achilles-sarka. Ukrajna célja egy kollektív biztonsági garancia létrehozása volt, amelynek NATO-tagállamok és Oroszország is része lett volna.
Az FP elemzői felhívták a figyelmet, hogy
„Az ilyen megállapodások a hidegháború után nagyrészt háttérbe szorultak. Míg az olyan szövetségek, mint a NATO, kollektív védelmet kívánnak fenntartani egy közös ellenséggel szemben, az ilyen típusú multilaterális biztonsági garanciák célja, hogy megakadályozzák több fél között a konfliktust, amit egy harmadik állam bizonyos katonai szövetségi rendszerbe való belépése idézne elő, és ennek az államnak a biztonságát így együttesen garantálják.”
Ezen a ponton a cikk emlékeztet arra, hogy az 1994-es Budapesti Memorandum azt mondta ki, hogy Ukrajna lemond akkori nukleáris arzenáljáról (ami a harmadik legnagyobb volt az USA-é és Oroszországé után), cserébe az USA, az Egyesült Királyság és Oroszország garantálják, hogy nem támadják meg Ukrajnát.
Ugyanakkor a cikk szerződi arra is felhívták a figyelmet, hogy a sajtóban terjedő tévhitekkel ellentétben a Budapesti Memorandum nem ír elő katonai támogatást Ukrajna számára, csak azt mondja ki, hogy össze kell hívni az ENSZ-biztonsági tanácsát (ahol Oroszországnak vétójoga van).
Emiatt az ukránok ezúttal erősebb garanciákat akartak kiharcolni maguknak. Március 16-án Mihajlo Podoljak már „abszolút biztonsági garanciákról” beszélt.
A később terítékre került egyik megállapodás-verzió például egy Ukrajna elleni támadás esetén repüléstilalmi zóna létrehozását és nyugati katonai beavatkozást írt volna elő. Ez pedig konkrétabb és erősebb, de egyúttal jóval veszélyesebb garanciákat jelentett volna Ukrajna számára. Oroszország egy újabb támadás esetén ugyanis azonnal az Egyesült Államokkal folytatott közvetlen háborúban találta volna magát.
A tárgyalások a drámai nyilatkozatok alatt is folytatódtak
A felek március 29-én ismét személyesen folytatták a tárgyalásokat, ezúttal már Törökországban, Isztambulban. Úgy tűnt, hogy sikerült áttörést is elérniük, és kezdett formát ölteni a békemegállapodás.
Az ukránok által szövegezett biztonsági garanciákról szóló részt például kimondta, hogy Ukrajna semleges marad, nem csatlakozik egyik fél katonai szövetségéhez sem, nem enged területére külföldi katonákat és nem ad helyet külföldi támaszpontoknak.
A biztonsági garanciákat az ENSZ BT öt állandó tagja (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Kína) valamint Kanada, Németország, Uzrael, Olaszország, Lengyelország és Törökország szavatolták volna.
A tervezet isztambuli verziójában az oroszok is komoly engedményeket tettek. Támogatták és segítették volna (!) Ukrajnát az uniós csatlakozásban, és az elfoglalt Krím addig megkérdőjelezhetetlen státusáról kimondták, hogy a „felek törekedni fognak a Krím-félszigetet érintő vitájukat békés eszközökkel való rendezésére a következő 15 évben”.
A tárgyalások olyan jól haladtak, hogy még a 2022 áprilisi bucsai mészárláskor elszabadult politikai indulatok sem vetettek neki véget, azután sem, hogy Zelenszkij ukrán elnök és a Nyugat háborús bűnökkel kezdte el vádolni Oroszországot.
És végül az összeomlás
Mi miatt omlott össze végül mégis a kezdeményezés? A cikk a Nyugat felelősségét alapvetően hárítja és vitatja, és inkább a két háborúban álló fél elvárásaira vezeti vissza a fő okokat.
Mi azért hozzátesszük, hogy a fő probléma a garanciákkal volt. A Nyugatiak nem akartak a fenti módon garanciákat vállalni Ukrajna biztonságának szavatolására. Áprilisban pedig az oroszok is elkezdtek manőverezni, és új elvárásokat megfogalmazni. Az oroszok azt akarták, hogy Ukrajna katonai támogatásáról minden garanciát nyújtó országnak egyöntetűen kell döntenie, vagyis vétójogot akart szerezni ehhez a döntéshez. Ezt az ukránok elutasították.
Másrészt, az ukránok célja a még NATO-tagságnál is keményebb és kockázatosabb garanciákra eleve a túl nagyszabású cél volt. Maga Naftali Bennett, akkori izraeli miniszterelnök is később bevallotta, hogy figyelmeztette Ukrajnát, hogy nem reális ilyen elvárásokat megfogalmazni a nyugatiak felé.
Ráadásul a nyugati országok nem voltak hajlandó egyeztetni Oroszországgal a háború hangulat miatt, az ukránok pedig kvázi az amerikaiakkal folytatott külön konzultációk nélkül dolgoztak a béketerven.
Ezek után jött Boris Johnson brit miniszterelnök (április 9-én) váratlan látogatása Kijevben, aki kijelentette, hogy a Nyugat minden támogatást megad Ukrajnának, de a garanciákat el lehet felejteni, így Ukrajna épp a békeszerződés legfontosabb elemét veszítette el.
Mindezzel párhuzamosan az orosz katonai kudarcok egyre súlyosabbak voltak, Kijevnél kénytelenek voltak visszavonulni, ami növelte az ukrán vezetés hitét abban, hogy a háborút akár még meg is nyerhetik.
Mindennek tetejébe épp a legfontosabb témáról egy sor sem volt a tervezetben, és ez a határok kérdése volt.
Megjegyezzük, hogy ezt valószínűleg kissé túlhangsúlyozza az elemzés. Tekintettel arra, hogy fentebb az oroszok milyen engedményt tettek a Krím-félsziget kapcsán, aligha valószínű, hogy ne tudtak volna megállapodni Kelet-Ukrajna kérdésében.
Következtetések
Rendkívül érdekes az a következtetés, vagy ha úgy tetszik, másodlagos üzenet, amit az elemzés tartalmaz. Felhívja ugyanis a figyelmet, hogy rendkívüli háborús körülmények között Ukrajna és Oroszország képes volt a feszültségek ellenére tárgyalni a békéről és szokatlan kompromisszumokat tenni egymás irányába.
„Tehát, amennyiben Kijev és Moszkva visszatér a tárgyalóasztalhoz, számos ötlet és javaslat áll rendelkezésre, hogy megfelelő alapot szolgáltasson a tartós béke létrehozásához.”
fogalmaznak a szerzők.
Körkép-vélemény:
Mindez kiindulópontja lehet egy újabb béketárgyalásról szóló nyugati narratívának. Önmagában az, hogy közölték a béketárgyalások dokumentumait és megdöntötték az „imperialista területszerzési háború” mítoszát, arra utal, hogy a nyugati mainstream megosztott a háború tekintetében, és ugyan vannak még olyan elemek, akik a háború mindenáron történő folytatását erőltetik, a fősodor egy másik része már kiutat keres a konfliktusból és a felelősségből egyaránt.
A teljes írás magyar változatát Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője közölte facebook-oldalán (link lejjebb).
Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
