Berlusconi az egyik utolsó karizmatikus politikus volt, ma a középszerűeké a világ
„Főnök vagyok, nem bíbelődöm a részletekkel”; Barack Obama „fiatal, jóképű és jól le is van barnulva” – az ilyen, olykor politikailag kevéssé korrekt megjegyzéseivel is emlékezünk az egy hete elhunyt Silvio Berlusconira. A „Lovag”, ahogy az olasz sajtó nevezte, egyes magánéleti és céges ügyei ellenére évtizedekre gyökeresen megváltoztatta, átalakította Itáliát, a médiát, és futballrajongó országról lévén szó ráadásként a labdarúgás világát is.
A többszörös miniszterelnök valami olyasmire volt képes, amire csak – ahogy a görög fogalmaz – a „politikai élőlények” legfelső kategóriája képes: hogy minden ellenszél és ármány, politikai és jogi gáncsoskodás dacára a saját elképzelése szerint alakítsa egy ország, ráadásul egy jelentős európai ország közéletét. Megelőzve ezzel a nála egyrészt fiatalabb, a politikába viszont ehhez képest is csak jóval később belekóstolt Donald Trumpot. Ahogyan Orbán Viktort, a mai globális jobboldal másik kiemelkedő alakját is, aki életkora alapján a fia is lehetett volna. Politikailag viszont így is örököse, megtanulva tőle többek között az alapigazságot: ha a fősodorral szemben ellensúlyt akarsz képezni, legyen médiád, ha pedig futballmániás országban élsz, kell egy csapat – ahogy Minarik Ede egykori mosodás fogalmazott.
Berlusconi – aki pedig talán egy egyeneset nem tudott volna a labdába rúgni – az AC Milan elnökeként ötször emelhette magasba a BEK-/BL-serleget, lepipálva ezzel a mai futballvilág koronázatlan királyát, Pep Guardiolát, aki egyelőre háromnál tart. Az 1980-as években pingpongos gyerekként asztalközelből magam is tanúja voltam, mi különbözteti meg a klasszist a szorgalmas középszerűtől, a nagyot a kicsitől. Az akkor már világbajnok Jónyer Istvánnak harmincéves kora dacára olykor már itt fájt, ott fájt, és hol a dereka, hol a karja körzésével próbált túllendülni ezen, amikor éppen a nyakára jött az ellenfél. A vége általában mégis az lett, hogy Jónyer távozhatott győztesként az asztaltól. Ez ugyanis – mint sok minden más –, alapvetően képességek kérdése. Van, akinek megy és van, akinek nem. A klasszis jut előre.
Sokáig így volt ez a világpolitikában is. Ámde a mai világ mégis a középszernek kedvez. A jelszó: illeszkedj a sorba! Ugyanis a belé simulóknak, a szürkéknek áll a zászló. Bajnai Gordon például tökéletesen simult 2009-ben, kérészéletű miniszterelnöksége idején a nyugati világba, főleg az amerikai elképzelésekbe. Kétszer járt az Obama-kormány idején Amerikában, 2009 szeptemberében New Yorkban, decemberben pedig, amikor Joe Biden akkori alelnök fogadta, Washingtonban. A gesztusokból, a visszhangokból nyilvánvaló volt: az amerikaiak a számukra megfelelő emberre találtak ebben a kisfiús megjelenésű, ámde pallérozott, alkalmazkodóképesnek tetsző és angolul szépen beszélő – akkor még – fiatal emberben. Bajnai rendelkezett mindazokkal a képességekkel, amelyekre számítottak, beleértve a lojalitást is, amit feltételeztek róla. Nem tűnt különösebben öntörvényűnek, ellentétben elődjével, Gyurcsánnyal, akinek – nem, nem a 2006-os őszödi beszédét vagy a rendőrterrort, hanem – gyakorinak tartott moszkvai útjait kifogásolták az amerikaiak.
Bajnait viszont kedvükre valónak találták Orbánnal, a 2010-es választások esélyesével szembeállítva. Pedig nem lehettek illúzióik: láthatták előre, hogy 2010-ben kormányváltás következik Magyarországon. De mégis reménykedtek, hogy 2014 visszarendeződést hozd majd. Ámde nem hozott, köszönhetően az úgynevezett demokráciának, amelyet pedig a tengerentúlon is előszeretettel tűznek a zászlajukra. Orbán, akinek tartottak a karizmájától, azóta is sorra nyer, Bajnai pedig ugyanúgy londoni bankárnak vonult vissza, ahogyan korábban Németh Miklós, egy-egy levitézlett rendszer emblematikus alakjaként, az emberarcú gyurcsányizmus, illetve kádárizmus ledobott maszkjaként. („Tudod, a Miklós keresztény ember” – győzködött valaki még huszonöt éve is az Országgyűlés folyosóján mint kezdő újságírót. Meglehet, csak éppen a kádári előzmények önmagukért beszéltek.)
Az amerikaiak mindenesetre örülhetnek, mert hiszen ők a felettes én, a kéretlenül az európai politika fölébe tornyosuló apafigura. A britek, akik az úgynevezett „különleges kapcsolat” jegyében a legszorosabb szövetségeseik, már jól idomítottak. Vezetőik könnyen befolyásolhatók, mert rutintalanok, gyengék. 2010 óta, amióta Magyarországon Orbán Viktor másodszor is a kormányrúdhoz lépett, David Cameron, Theresa May, Boris Johnson és Liz Truss mind-mind gyorsan ment a süllyesztőbe a Downing Street 10. lakójaként. Jelenleg Rishi Sunak él a nevezetes lakcímen. Milyen Sunak? Rishi. Oké. Csak emlékeztetőül: mégiscsak Winston Churchill és Margaret Thatcher országáról beszélünk…
De a németek sem jártak sokkal jobban – ez ismét csak az amerikaiaknak kedvez. Kancellárjuk jelenleg Angela Merkel egykori hamuszürke helyettese, Olaf Scholz, a személyiségjegyévé lett gumiképű vigyorával. A 2021-es Bundestag-választást véletlenül nyerte meg, miután kereszténydemokrata ellenfele nála is alkalmatlanabbnak bizonyult. A német politika erős emberei ma zuhanó népszerűségük dacára a Zöldek. Scholz valahogy úgy lehet vele: a Zöldek egyedül is szét tudják zúzni Németország energia- és iparpolitikáját, mindennapjait, ezért sokat látott szocdem káderként igazán kár beszállnia ebbe a csetepatéba.
Mondják: csak a nagy háborúk termelnek ki nagy vezetőket. A briteknél Churchillt, a franciáknál De Gaulle-t, a németeknél Adenauert. De azért volt még egy nagy nemzedék. Európában Thatcher, Brandt, Kohl, Chirac, az olaszoknál pedig Berlusconi, Andreotti mellett az egyetlen fajsúlyos kormányfőjük a világháború óta. Az igazán nagyok szintjére fel nem érők persze voltak Rómában mások is: az utóbbi évtizedekben Prodi, Monti, Draghi. Úgynevezett professorék, akik olasz létükre jó angolsággal el tudják magyarázni a német kancellárnak Berlinben, miért úszik adósságban az országuk.
Európában ma Orbán emelkedik ki a többiek közül – most már rangidősként is. Ő az Európai Tanács legrégebben hivatalban lévő állam- vagy kormányfője, miközben az utálkozó kollégákat, például az osztrák Faymannt vagy a svéd Löfvent rég elnyelte a süllyesztő. Amikor két éve itt járt, Andreas Rödder német történész erre azt mondta: a karizmatikusokat ma jobbára kicsinálja a nap huszonnégy órájában dübörgő közösségi média. Amit pedig jobbára az elitek tartanak a kezükben. Vannak persze e hatás alól kivételek: Trump, Orbán, Erdogan. Az örök túlélők. De át kell vészelniük az új média örök viharait.
Az immár újraválasztott Erdogan és Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök találkozója a mai demokráciafelfogások talán legélesebb kontrasztja volt, egyben pedig a lagátlátszóbb is. Steinmeier – a nyugati politikusoknak abban a hitében, hogy ők mindent, mindig jobban tudnak másoknál – demokráciából való kioktatással kóstolgatta Erdogant, aki már akkor is 26 millió, idén pedig már 28 millió voksot kapott országában. Mármost a helyzet az, hogy Steinmeiert viszont közvetlenül soha senki nem választotta meg a polgárok közül semminek. Azelőtt a szociáldemokrata Gerhard Schröder táskahordozója volt először Alsó-Szászországban, majd Berlinben. Az ő pályafutása baloldali pártkarrier.
A francia Macron ellentmondásos személyiség – és 2027-ben nem is választható újra, fiatalon mehet nyugdíjba –, az olasz Meloninak és Salvininek még bizonyítania kell. A nagy nyugat-európai országok közül a briteknél, a németeknél sehol senki a láthatáron, aki színt, netán akaratot hozhatna a mostani szürke, ámde Amerika érdekeinek tökéletesen megfelelő felhozatalba. A Trumppal, Orbánnal és Erdogannal, valamint a néhai Berlusconival szembeni támadókat jobbára az SI-, azaz a sárgairigység-faktor vezérli. Ők is szeretnének a csúcsokon maradni. Csak nem tudnak, mert nem rendelkeznek az ehhez szükséges képességekkel.S
Borítókép: Silvio Berlusconi (Fotó: AFP)
Szőcs László
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
