Szorongás, depresszió, beletörődés, közöny, rémület, aggodalom, nyugtalanság, ijedtség, kétségbeesés, pánik, bizonytalanság kíséri mindennapjainkat, mintha mára ezek az élet természetes rendjéhez tartoznának. Vajon ebbe bele kell törődnünk, mostantól kezdve mindannyiunk élete ilyen lesz? Tehetek-e valamit, hogy ez megváltozzon? – Szakács Árpád írása Mattias Desmet A totalitarizmus pszichológiája című könyvéhez.
„Az igazság kimondása veszélyes, de szükséges.
Bármilyen gyümölcsöző is legyen egy adott pillanatban
a hamis társadalmi konszenzus, ha állandósul,
egy idő után fullasztó színleléssé és képmutatássá
fajul minden, ami körbeveszi az emberiséget.”
Mattias Desmet
Lassan három éve tartja rettegésben a mi társadalmunkat is egy olyan jelenség, amelyik példátlan az általunk ismert emberi történelemben. Mint egy polip, úgy jelennek meg az életünkben a mindennapi rémület csápjai, és alighogy eltűnik az egyik, rögtön jön a másik, menetrendszerűen kapjuk az újabb szorítást a torkunkon, ebben pedig a fősodratú média kulcsszerepet játszik, a hírek többsége a félelmet gerjeszti és fokozza.
Szorongás, depresszió, beletörődés, közöny, rémület, aggodalom, nyugtalanság, ijedtség, kétségbeesés, pánik, bizonytalanság kíséri mindennapjainkat, mintha mára ezek az élet természetes rendjéhez tartoznának. Vajon ebbe bele kell törődnünk, mostantól kezdve mindannyiunk élete ilyen lesz? Ebben a rettegésben és terrorban kell felnőniük a gyerekeinknek, unokáinknak? Milyen élet az ilyen? Miért kell ennek így történnie? Tehetek-e valamit, hogy ez megváltozzon? Egyáltalán van-e esély arra, hogy más legyen az a jövő, amit most a kilátástalanság felhői vesznek körül? Aligha van olyan ember, aki ne tett volna fel ehhez hasonló kérdéseket, hiszen valamilyen formában mindenki érzi, az elmúlt évek eseményei alapján nem sok jóval kecsegtet a szép új világ.
Mint egy tébolyult filmben, úgy kavarognak az események: a magánélethez való jog napról napra inflálódik, rohamosan terjed az (ön)cenzúra, az emberek egészsége államüggyé vált, amelynek keretében a hatóságok azt tehetnek az állampolgárokkal, amit akarnak. A lakosságot megfigyelő technológiák mindent behálóztak, sőt az Európai Unió parlamentje megszavazta a magánkommunikáció megfigyelését lehetővé tevő jogszabályt. Ezt a magyarországi jobboldali és baloldali pártok brüsszeli képviselői is támogatták. Nem volt ebben semmi különleges, a káosz és a felfordulás örvényében a magyar, nemzeti keresztény-konzervatívok a balliberálisokkal karöltve egymásra licitáltak abban, hogy ki mennyire tiporja lábbal azokat a szabadságjogokat, amelyek az eszmerendszerük alapját képezik.
2022 tavaszáig Magyarországon is a legnagyobb terrorral vitték véghez azt a kényszeroltási programot, amiért senki semmilyen felelősséget nem vállalt, a szerződései titkosak voltak, ahogy a klinikai vizsgálati eredményei is. Az idei áprilisi választásnak köszönhetően a globális terrort levezénylő politikai pártok 94 százalékos többséggel vannak bent a parlamentben. Egyértelmű visszajelzés a politika számára, hogy a társadalom még nagyobb szigort, még keményebb diktatúrát, erélyesebb fellépést vár azokkal szemben, akik nem tartoznak hozzájuk.
Kisebbséghez tartozni nem a leghálásabb feladat, főleg ha a többség jelentős része agresszív módon tiporja el a másként gondolkodókat. A fősodratú média pedig minden területen megpróbálta ehhez egyengetni a terepet, idiótának, gyengeelméjűnek, összeesküvés hívőnek állítva be mindenkit, aki nem élt a nagy lehetőséggel, hogy a többséghez tartozzon és a tömeg részévé váljon. Sokak szemében így lettem én is az 1-2 évvel ezelőtt ünnepelt és imádott „legbátrabb, legjobb jobboldali újságíróból” egy őrült, zavarodott ember, akivel nyilvánosan mutatkozni sem szabad, nemhogy beszélni. Volt kollégáim, barátaimnak gondolt emberek egymás között szörnyülködve és sajnálkozva emlegették a nevem, hogy de kár értem…
Minden kapcsolatrendszerem, kötődésem, 22 év munkája, egyszóval minden a média, a közélet világához kapcsolt. Mégis, amikor végleg elváltak útjaim az előző életemtől, egy olyan megmagyarázhatatlan eufória lett rajtam úrrá, mintha valami hihetetlenül jó dolog történt volna velem. Pedig a kényelmes, anyagi szempontból gondtalan életet hagytam ott, és alternatívaként a mindennapi küzdelem sokszor kínkeserves valósága állt előttem, a teljes kiközösítés a felém áradó gyűlölettel együtt.
Viszont ott várt a szabadság!
Sokan elfelejtik, hogy a szabadságnak mindig ára van. A szabadság nem egy állandó állapot, amit csak úgy megkapunk. Korábban sem volt így, és ezután sem lesz másként. A szabadságért meg kell küzdeni. A szabadságot ki kell vívni. A saját magunk életében is.
Csakhogy a szabadság furcsa fantom.
2022 októberében, jelen írásunk közben Magyarországon az oktatási szférában az elmúlt évtizedek legjelentősebb ellenállására került sor. Tanársztrájkok követték egymást, és a gyerekekkel felvonulva látványos tüntetéseken demonstráltak a pedagógusok jobb munkakörülményekért, illetve a szabadságért, a tanítás szabadságáért.
Nincs nálam elhivatottabb támogatója a pedagógusoknak, számtalan beszédben, írásban hívtam fel a figyelmet méltatlan helyzetükre, de mégis ide tartozik: hol volt ezeknek a tanároknak a szabadságtudata, amikor az értelmetlenül agyonmaszkoztatott gyerekek érdekeit kellett volna védeni, amikor végignézték oltatlan kollégáik kálváriáját, megkülönböztetését, majd elbocsátását, később asszisztáltak a gyerekeknek egy olyan kísérleti szerrel való oltásához, amiért még a nagybetűs tudomány sem mert felelősséget vállalni.
A szabad oktatás joga, a szabadság csak akkor csorbul, amikor nincsenek méltó munkakörülmények? A munkakörülmények minősége a szabadság fokmérője? Nem lehet, hogy a szabad oktatáshoz szabad emberek kellenek? És milyen emberek azok, akik az oktatás feltételei kapcsán szabadságharcosok, a valódi életben meg nem, akik végrehajtóként benne voltak minden szabadságot korlátozó intézkedésben? Ez lenne a példa a gyerekeknek?
És hol volt akkor az értelmiség? Talán ez a legkínosabb kérdés, mert az elmúlt évek legmegrázóbb felismerése, hogy igazából nincs is értelmiség. Akiknek az lenne a feladatuk, hogy gondolkozzanak, kérdéseket tegyenek fel, összefüggésekre mutassanak rá, azok majdnem mind beálltak a szabadságot eltipró diktatúrába, vagy hallgattak. Tétlenül nézték vagy támogatták a diszkriminációt, a megkülönböztetést, a kiközösítést, ami azoknak jutott, akik kérdéseket tettek fel, és értelmes válaszokat vártak.
Egészen napjainkig tartotta magát az a tévhit is, hogy a művészet, a kultúra pozitív értelemben formálója a társadalomnak. Most látszott csak igazán, hogy művészeink jobb- és baloldaltól függetlenül olcsó szolgái lettek a diktatúrának. Népszerű együttesek, akiknek a magyarságtudat jelentette a művészi kiteljesedést, szívbe markolóan énekeltek az 5 millió magyarról, akiket nem hall a nagyvilág. Mindezt azokon a koncerteken, ahová csak olyan oltással lehetett bejutni, amelyet emberileg és morálisan is vállalhatatlan módon kényszerítettek az emberekre. Aminek mára magyar áldozatai is vannak. Róluk ki ír majd dalt?
És hol voltak az egyházak? Beálltak a sorba, a diktatúra szolgáiként építették azt, aminek minden gondolata ellentétes a küldetésükkel. Az egyházak is elbuktak ezen a próbán, ami pedig alapjaiban rengeti meg a jövőjüket. Mert ahol a hit, az emberi méltóság, az alapvető szabadságjogok másodlagosak, az az egyház már nem is egyház. A mai magyar egyházak mindegyike egy gazdálkodó egyesületté süllyedt, papjaik majdnem mindegyike olcsó kufár volt az egykor szebb múltat látott templomokban. Mára a keresztény egyházak egyházként megszűntek létezni.
Mindazok, akiknek meg kellett volna védeniük a szabadságot, nemcsak egyszerűen cserben hagyták a magyar társadalmat, hanem támogatólag léptek fel a zsarnokok mellett. Az elmúlt hónapokban a megfigyelő állam pedig tovább fonta a hálóját körülöttünk.
Figyeljük csak az itt-ott elszórt hírmorzsákat:
– Októberben az egyik tényfeltáró videóból az derül ki, hogy Pintér Sándor belügyminiszter gazdasági holdudvarának tagjai egymás után jelennek meg olyan magáncégekben, amelyek közfeladatokhoz kötődnek, de közben nagy mennyiségű adatot gyűjtenek be a magyar társadalomról: informatikai cégek, parkolási cégek, kamerás és kémszoftveres vállalkozások. Egy olyan rendszer épülhet ki hamarosan, mely szinte mindent tud rólunk.
– A telekommunikáció, azaz a megfigyelés szempontjából kulcsfontosságú Vodafone nagyvállalatot 800 milliárdból vásárolta meg a részben állami hátteret is magában foglaló társaság. Viszont emögött átláthatatlan tulajdonosi szerkezetű magántőkealapok állnak. Egy rejtélyes társaság, állam az államban.
– Néhány hónapja a magyar Országgyűlés elfogadta az egészségügyi törvénynek azt a módosítását, amely a telefonra telepíthető kínai típusú megfigyelési szoftver alkalmazását engedélyezi.
– Szeptemberben jelentette be a magyar kormány: létrejött a Digitális Magyarország Ügynökség ötezer dolgozóval. Fő cél a digitális állampolgárság megteremtése 2023-ban. Az azonosításhoz nem lesz szükség személyi igazolványra, mobiltelefonon keresztül lehet ügyeket intézni. 2026-ig megvalósul a digitális azonosíthatóság azért, hogy mindent el lehessen intézni digitálisan.
– Az elmúlt hónapokban számos cikkben olvashattuk, hogy a Magyar Nemzeti Bank gőzerővel dolgozik a digitális pénz mielőbbi bevezetésén.
– Októberben elfogadta a kormány a Digitális Élelmiszeripari stratégiát. A kormányhatározat szerint Orbán Viktor miniszterelnök felkérte az agrárminisztert, hogy az élelmiszeripar fejlesztése érdekében dolgozzon ki egy olyan támogatási programot, amely az élelmiszeripari digitalizáció fejlesztését hivatott támogatni.
– Októberben a kormány felkérte a kultúráért és innovációért felelős minisztert, Csák Jánost, hogy Nagy Istvánnal közösen a felsőoktatási intézmények bevonásával tekintsék át az egyetemi képzéseket, és dolgozzanak ki egy olyan programot, mely a szakemberek digitális érettségét segíti.
– A kormány októberben a technológiai és ipari minisztert, Palkovics Lászlót is felkérte arra, hogy az agrárminiszterrel közösen tekintsék át a stratégiában megfogalmazott adatközponti igényeket, és ösztönözzék a területen a különböző minőségbiztosítási és nyomon követési rendszerek létrejöttét.
Ez csak néhány példa, amelyeket ha összefüggéseiben értelmezünk, lassan kezdenek láthatóvá válni a körénk font pókháló szálai, szabadságunk börtönrácsai. És ugyanez van más országokban is. Egyre reálisabbnak tűnik a Hannah Arendt által előrevetített disztópikus jövőkép, miszerint a nácizmus és a sztálinizmus bukása után egy mindent megfigyelő újfajta totalitarizmus fog kialakulni, amelyet unalmas bürokraták és szürke technokraták vezetnek.
A technokrata alapú totalitarizmus uralomra jutását évtizedekkel ezelőtt mások mellett Herbert Marcuse Az egydimenziós ember, David Riesman A magányos tömeg, Oswald Spengler Ember és gép, Gilbert Keith Chesterton A józan ész nevében című alapműveiben is előrevetítette. Mi magyarok ugyancsak élen jártunk a gépemberi világ megjövendölésében, gondoljunk csak Molnár Tamás Lélek és gép, Blázovich Jákó A nagy Szfinx, Szécsy János Az erőszak kora című írásaira, esetleg Hamvas Béla munkásságára. Hamvas különös érzékkel ragadta meg ezt a jelenséget: „A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; NEM DOLGOZIK, hanem TERMEL; nem táplálkozik, hanem FOGYASZT; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel…”
Íme a totalitarizmus tökéletes embertípusa. Az ilyen ember az összes bajára, félelmére a gépektől és a technológiától várja a választ. Hasonlítsák csak össze a fenti, 1948-ban írt mondatokat a televíziók, videómegosztók mai reklámblokkjaiban feltűnő termékpalettákkal. És vajon nem ismerik fel a fenti jellemrajzban szűk környezetük embertípusait?
Ezek a folyamatok részben pszichológiai gyökerűek, és ezek érdekfeszítő tablóját írta meg Mattias Desmet, a Genti Egyetem Pszichoanalízis és Konzultációs Pszichológiai Tanszékének klinikai pszichológia professzora. Desmet mintha Hamvas Béla gondolatainak folytatója lenne, csak egy rövid idézet a könyvéből:
„De nagy hiba lenne a totalitarizmus jelenségét pusztán a totalitárius rendszerekben felismernünk. Ma is folyamatosan jelen van egy totalitárius áramlat, amely abból a fanatikus törekvésből fakad, hogy a műszaki-tudományos ismeretekből kiindulva próbálják meg az életet messzemenően irányítani és ellenőrizni. A technokrata gondolkodás mindig két lábon áll. Egyrészt egy mesterséges földi paradicsom pozitív képével csábít, azt sugallva, hogy az ember minden megpróbáltatástól és szenvedéstől megszabadulhat. Másrészt a félelmet kihasználva, mint a probléma megoldásának kulcsát hirdeti önmagát. Minden egyes alkalommal, amikor az elmúlt évtizedekben megjelent társadalmunkban a »szorongás tárgya«, mint a terrorizmus, klímakérdés, vagy a koronavírus, ez a folyamat előre lépett egyet. A terrorizmus veszélye szükségessé teszi a megfigyelő rendszerek kiépítését, miközben a magánéletünk luxuscikké változik; az éghajlati problémák megfékezéséhez át kell állnunk a laboratóriumban nyomtatott húsra, az elektromos autókra és az online társadalomra; a koronavírus elleni védekezéshez a természetes immunitásunkat mRNS-vakcinákkal létrehozott mesterséges immunitással kell helyettesítenünk.”
Azaz ezt a zsarnokságot valójában maga a társadalom építi. Pontosan úgy, ahogy Illyés Gyula is megírta:
„hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;”
Minél nagyobb a félelem, annál nagyobb az elvárás a szigorúságra, és annál nagyobb a gyűlölet azokkal szemben, akik nincsenek társadalmi pszichózis alatt. És ezt az őrületet normalitásként állítják be, sőt tovább fokozzák újabb és újabb tervekkel:
„A negyedik ipari forradalom, amelyben az ember fizikailag egybeolvad a technológiával – a transzhumanista ideológia jegyében – egyre inkább elkerülhetetlen szükségszerűségnek tűnik. Az egész társadalomnak a testek internetévé (internet of bodies) kell válnia, amelyben az emberi testet egy technokrata kormányzat digitálisan szemmel tartja, felügyeli és nyomon követi. Ez az egyetlen módja annak, hogy megbirkózzunk a jövő kihívásaival. Nincs alternatíva. (There is no alternative). Aki nem a technológiai progresszió mellett dönt, az naiv és tudománytalan.”
A tudatot a félelemmel jól lehet befolyásolni. A félelem tárgyának sulykolása pedig olyan képzeteket tud okozni, amelyek embertömegeket képesek olyan cselekedetekre rávenni, amiket semmilyen más körülmények között nem vinnének véghez. Az ember akkor fél igazán, ha magában van és elszigetelten érzi magát, ezért fontos, hogy elvágják a társadalmi kötelékeitől és a természettől. Ismerősen cseng még a fejünkbe sulykolt „maradj otthon” felhívás? És amikor csak kutyasétáltatás miatt lehetett kimenni az utcára, azt is legfeljebb 500 méterre a lakóhelytől. Majd az iskolákba bevezetett digitális tanrend, az otthon végezhető munkák, a közösségi helyek bezárása. És egyik percről a másikra uralomra jutott a digitális kommunikáció, a magány, az elszigetelődés terepe. Ennek a vége, hogy az egyén eltávolodik embertársaitól, valamint a természettől, nem rezonál többé az őt körülvevő világgal, atomizált szubjektummá válik, aki mindentől retteg és minden zsarnoki fellépést támogat, sőt követel, ami megvédheti a képzelt félelmének tárgyától.
A társadalmi kötelék erodálása az élet értelmének megkérdőjelezéséhez vezet. „Az ember, mint kivételes társadalmi lény, a másikért él. Ha elveszítjük a kapcsolatot a Másikkal, az életet értelmetlennek éljük meg.” – írja Desmet. A tökéletes manipulációhoz, társadalmi pszichózishoz kulcsfontosságú, hogy a lakosságban sok szabadon lebegő félelem és lelki nyugtalanság legyen. Ami pedig mindezekből következik: „a nagy fokú frusztráció és agresszió. A társadalmi elszigeteltség és az ingerlékenység közötti kapcsolat logikus és empirikusan is bizonyított. A társadalmi egyhangúság, a céltalanság, a meghatározatlan félelem és a nyugtalanság által gyötört emberek általában ingerlékenyebbnek, frusztráltabbnak és/vagy agresszívabbnak érzik magukat, és olyan tárgyat keresnek, amelyen keresztül levezethetik feszültségeiket. A tömegformálódás szempontjából nem az a frusztráció és agresszió a lényeges, amelyet ténylegesen levezetnek, hanem inkább a lakosságban jelen lévő, még le nem vezetett agresszió, az az erőszakos hajlam, amely még mindig keresi a tárgyát.”
És most elérkeztünk oda, ahonnan ebben a bevezetőben elindultunk, ez pedig a félem és a rettegés, amit nap mint nap a társadalomra önt a médiának nevezett manipulációs gépezet. Ahogy József Attila megírta:
„Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.”
A legfontosabb szempont, hogy minden nap rettegj valamiért. És ne lásd a reményt! Nem lesz gáz, benzin, áram, munkahely, élelmiszer, vagy ha lesz, nem tudod megfizetni, jön az újabb vírus, egekben az infláció stb. stb. És valóban elindult egy folyamat, amely a nincstelenek táborát fogja drámai mértékben megnövelni. Azt a tömeget szaporítják, duzzasztják most, amelyik tökéletes alanya lesz majd annak az agressziónak, amelyet irányított módon a még meglévő önállóság, a függetlenség, a szabadság teljes felszámolására fognak bevetni. Ahogy Desmet leírja: „Valahányszor a társadalomban megjelenik a félelem egy újabb megtestesítője, a jelenlegi gondolkodásunk védekezésképpen csupán egy választ képes adni: még több ellenőrzést. Az a tény, hogy az ember csak bizonyos fokú kontrollt képes elviselni, figyelmen kívül marad. Az irányítás kényszere félelemhez vezet, a rettegés pedig az irányítás kényszeréhez. Így a társadalom egy ördögi körbe csöppent, amely elkerülhetetlenül a totalitarizmushoz vezet. Vagyis a túlfokozott kormányzati ellenőrzéshez és végső soron az emberi lény szellemi és fizikai egységének végső felszámolásához.”
Bekövetkezhet-e ez a lehetőség?
A technokráciára alapuló totalitarizmus egy géprendszer, amely soha nem fogja átvenni az uralmat az értelem felett, ennek az elméleti felvetése is logikai képtelenség. Ezért „a totalitárius rendszert tehát nem annyira felszámolni kell, hanem bizonyos értelemben túlélni, kibírni, amíg az elpusztítja önmagát.”
Ebben a túlélésben segít Mattias Desmet könyve, aki mindenki számára felejthetetlen és tanulságos módon próbál irányt mutatni abban, hogy miként keveredjünk ki a zsákutcából.
Milyen jó végszó lehetne ez a mondat, de minden bizonnyal sokakban maradnának még nyitott kérdések. Először is a konkrétumok hiánya.
Minden alap egy erősségre épül. Hiszen az alap, maga az erősség. De miként lehet az elmúlt majdnem három év iszapmocsarában megtalálni azt a szilárd talajt, amire legalább rá tudunk támaszkodni egy rövid időre?
Minden előre mutató cselekvési terv egy felismeréssel kezdődik. Ha valamiben jó volt az elmúlt három év, az az, hogy a saját magunk környezetében felismertük a fehéret és a feketét, és azokat az embereket és értékeket, akikre és amire lehet támaszkodni. A kockázatnélküliség akolmelegében semminek nincs jelentősége és értéke. Még magának az időnek sem. Pedig az időnél nincs fontosabb és drágább dolog a világon. Az idő ugyanis megfizethetetlen.
Ha az elmúlt bő két év vonatkozásában a családom és a saját életem történéseit mérlegre kellene tennem, kétségtelen, ahogy önöknek, nekem sem volt egy könnyű időszak. De vajon a nehézségek, a küzdelmek, a rossz nélkül tudnánk-e értékelni a jót? A hideg nélkül fel tudnánk-e fogni a meleg jelentőségét?
A saját pályám tekintetében három éve igen magasan voltam, most pedig látszatra nagyon mélyen vagyok. Ezt az utat pedig én választottam, mögöttem egy olyan feleséggel, aki nemcsak támasznak, hanem valódi alapnak számít. Sokan megkérdezték az elmúlt hónapokban, nem bántam-e meg, jó döntés volt-e? Erre mindig azt válaszoltam: mit kellene sajnálnom? Azt a közhelyes, provinciális, gondolatnélküli légkört, ami nem szólt semmiről? Azt, hogy nem vagyok tagja egy olyan klubnak, amely egy jéghegynek kormányozza az egész magyarság hajóját? Azt, hogy újságíróként, főszerkesztőként nem beszéltem rá az embereket egy olyan cselekedetre, amibe sokan bele is haltak már?
A minket körülvevő társadalom kis egységei, mi magunk, az emberek, megszámlálhatatlan tudati szinten élünk egymás mellett. Egymás mellett vagyunk, de sokszor olyan távolságokra egymástól, amit fényévekben sem lehet kifejezni. Ezzel a felismeréssel kellene kezdeni a mindennapjainkat. És talán azzal, hogy ne csak és kizárólag azt lássuk egymásban, ami a gyengeségünk. Hanem az erőt, azt, ami a másik erénye, mert valójában ez az, ami összeköt. Ki, miben jó, ki miben erős, ki miben tud erősödni. Ha egymás gyengeségeire fókuszálunk, elszigetelődünk egymástól és kiszolgáltatjuk magunkat a technokrata gépemberi társadalom világának. Ez pedig rosszabb, mint a halál, ez maga a földi pokol. Ez számomra Mattias Desmet könyvének igazi tanulsága.
Az írás Mattias Desmet A totalitarizmus pszichológiája című könyv előszavában jelent meg.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
