Rohanó világunkban az embernek még a dolgaira és a kötelezettségeire sem jut elég ideje, így nem csoda, hogy nem tud megnézni minden sorozatot. Pedig van bőven.
Az is igaz, hogy a streamingszolgáltatók finoman szólva sem kényeztetnek el bennünket, egyre több az alacsony színvonalú, rosszul megírt, gyenge színészi játékkal megvalósított sorozat.
De vajon mit tehetnek időínséges korunkban azok az alkotók, akik szívesen beszélnének a filmen keresztül például a korrupcióról, a feketék mellőzöttségéről, a hajléktalanságról, a homoszexuálisok rejtőzködésre kényszerítéséről, a gyermekprostitúcióról, az alkoholizmusról, a drogfüggőségről, a kábítószer-kereskedelemről, a rendőri túlkapásokról vagy éppen a hatalommal való visszaélésről? Készítsenek minden témáról egyet-egyet? De ki és mikor fogja megnézni? Lucy Forbes és csapata úgy határozott, hetet (nyolcat, tízet) üt egy csapásra, és e súlyos kérdéseket belegyömöszölte egyetlenegy – mindössze hatrészes – szériába. Így született meg az Eric.
Vincent (Benedict Cumberbatch) és Cassie (Gaby Hoffmann) kilencéves gyermeke egy nap elindul az iskolába – ám végül nem érkezik meg oda. Miközben a két szülő a maga eszközeivel keresni kezdi az elveszett fiút, a New York-i rendőrség eltűnt személyekkel foglalkozó osztályán Ledroit nyomozó (McKinley Belcher III) is munkához lát. Az ügy pikantériája, hogy Vincent egy népszerű, gyerekeknek szánt tévés bábműsor oszlopos tagja – a sorozat a nyolcvanas években játszódik –, a háttértörténet és a legtöbb figura is az ő fejéből pattant ki egykor. Eric pedig nem más, mint Vincent új bábja: egy békés szörny, akit eredetileg a fia talált ki. Az amúgy is rendkívül labilis Vincentet úgy megviselik az események, hogy hallucinálni kezd: Eric életre kel, és mindenhova követi az apát, akin lassan – illetve gyorsan – úrrá lesz az őrület.
Ismert a mondás, mely szerint, aki sokat markol, keveset fog. A forgatókönyvíró, Abi Morgan is így járt. A figyelmes néző hamar rájöhet, hogy a sorozat alkotói a napjainkban népszerű progresszív ideológia által képviselt társadalmi kérdéseket vetítik vissza egy negyven évvel ezelőtti világba. Az általuk felvázolt kép azonban egyoldalú, s bár sok esetben támaszkodik a valóságra, számtalan kérdésben csúsztat, túloz – és elhallgat. A New York-i szervezett bűnözés vagy az utcai erőszak nem kap elég hangsúlyt, s az sem hihető, hogy fél év alatt az egész városban csupán két gyerek tűnt el. Az nem feladata egy sorozatnak, hogy kiutat mutasson a felvázolt társadalmi problémákból. Ám ha mégis megpróbálja, nem mindegy, mit láttat, hiszen a megoldás is ebből következik. A sorozat alkotói ebben sem következetesek; a felvetett és megválaszolatlanul hagyott kérdések mellett – melyek közül, úgy tűnik, a homoszexualitás érdekelte őket a legjobban – többre is csak közhelyszerű választ tudnak adni.
De kicsoda Eric? Jól emlékszem még a Szólít a szörny című filmre, amely a bennünk rejlő és igazából csak nekünk engedelmeskedő szörnyeteggel szembesítette a nézőt. Az nyilvánvalóvá válik, hogy Eric valamiképp Vincent kivetülése, ám az elején még nem világos, hogy ezen belül pontosan kicsoda. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a szörny az eddig ki nem mondott igazságokkal szembesíti Vincentet; vagy valamilyen belső démon, akivel meg kell küzdenie; esetleg kora gyermekkorának elveszett harmóniáját idézi meg, mint a többi báb? Netalántán az apjával való ellentmondásos viszonya kelt életre? Bár valószínűleg mindegyik válasz helyes, leginkább a belső démon áll közel az igazsághoz. Vincent viharos gyorsasággal épül le, ugyanakkor semmi ördögi nincs a személyiségében: láthatóan igyekszik kilépni az apja hatalmasra nőtt árnyékából, ami kreativitásának köszönhetően, a bábműsor révén, úgy tűnik, sikerült is. Az egyik utolsó jelenetben mondja Vincent, hogy „én vagyok a szörny, én vagyok mérgező”. Ám ez pont azért nem igaz, mert semmivel sem rosszabb, mint mások, ráadásul ő még meg is próbált tenni valamit azért, hogy ne kelljen előhívnia a maga szörnyét.
A közelmúltban írtunk a Mértékadó hasábjain A fiú, aki lenyelte a világegyetemet sorozatról, amelyek főhőse Eli volt. Tanulságos összevetni a két gyermek viselkedését. (Itt most némi spoiler következik.) Az Eric közepén kiderül, hogy ezúttal nem egy aljas indítékból elkövetett gyerekrablásról van szó: Vincenték fia, Edgar (Ivan Morris Howe) egyszerűen csak elszökött otthonról. Később megtudjuk, hogy az apja elől szeretne elrejtőzni, ami már csak azért is furcsa, mert Vincent kifejezetten szereti a fiát, bár az is igaz, hogy labilis személyiségével sokszor Edgar sem tud mit kezdeni. Az apát megtestesítő báb-Eric figurája is jól mutatja ezt, hiszen a fiú nem egy gonosz, hanem egy kifejezetten jóindulatú szörnyet talál ki. A két sorozat megközelítése homlokegyenest eltérő. Eli mindent megtesz azért, hogy a család szekere végre a jó irányba forduljon, Edgar viszont elmenekül a konfliktusból, úgy, mint napjaink önnön sértettségébe burkolózó hópihenemzedéke. Márpedig, ha egy gyerek így nő fel, előbb-utóbb tényleg szólítani fogja egy szörny.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
