Soha nem látott diplomáciai konfliktus alakult ki hazánk és Ukrajna között a kárpátaljai magyar oktatást lényegében megszüntető törvények miatt. De vajon kik az ukránok, mit lehet tudni a történelmükről, a nyelvükről? Ennek jártunk utána Katkó Gáspár történésszel, aki a Petőfi Népe című napilapban mutatta be a szomszédos ország múltját.
Nincs könnyű helyzetben az, aki meg szeretné érteni Ukrajna, az ukrán nép múltját, jelenét, ugyanis a mai ukrán állam előzményei ténylegesen csak 1945-ig vezethető vissza – nyilatkozta lapunknak Katkó Gáspár történész. A Szovjetunión belül – a Krím-félsziget 1954-es hozzácsatolását nem számítva – ekkor jött létre az a területi egység, amit ma Ukrajnaként ismerünk. A hivatalos ukrán történetírás az ukrán állam kezdeteit a Kijevi Rusz megalapításáig, a 9. század második feléig vezeti vissza.
Katkó Gáspár
Területe Oroszország nyugati részére, Belorussziára és a mai Ukrajna középső és nyugati vidékeire terjedt ki. A fiatal szláv állam lakossága a kezdetektől fogva a kereszténység ortodox ágát követte. Felbomlása már a 11. században, Bölcs Jaroszláv (1019–1054) halála után megkezdődött, de teljesen csak az 1240-es mongol inváziót követően esett szét. Azok a tartományok, amelyek túléltek a mongol és tatár hadak pusztításait, az Arany Horda vazallusaivá váltak.
Lengyel uralom alatt
A térség nyugati területei a 13. század végétől, 14. század elejétől kezdve fokozatosan a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uralma alá kerültek. A mai Ukrajna déli része, a Krím-félszigettel együtt az Arany Horda, majd a Krími Kánság uralma alá tartoztak. A terület közigazgatásában megtartották a rutén nyelvet, ennek később fontos szerepe volt a modern ukrán és belorusz irodalmi nyelv kialakulásában. Az ukrán területeken élő nemesség zöme a 16. században még nagyrészt rutén származású és anyanyelvű, ortodox keresztény volt. Ám a lengyel civilizációs terjeszkedés eredményeképp az ukrajnai nemesség nyelvében és kultúrájában fokozatosan ellengyelesedett.
A kozákok és a hetmanátus
Katkó Gáspár elmondta: a mai ukrán identitás egyik alapját a zaporozsjei kozákság képzi. A kozákság gyökerei Kelet-Európának ebben a szegletében az Arany Hordáig nyúlnak vissza. Fő feladatuk, mint a székelyeknek, a határvédelem volt. Miután jelentős katonai erőnek számítottak többször is fellázadtak a lengyelek ellen, a 17. századig folyamatosak voltak a villongások. Mindez jól jött egy harmadik félnek, az oroszoknak, akik lengyel ellenes szövetségest találtak bennük. A kozák és az orosz hadak tehát együttes erővel elözönlötték a Rzeczpospolita keleti területeit. A kozák hetman, Hmelnyickij úgy gondolta, ha nem is teljesen egyenlő félként, mindenesetre a cár szövetségeseiként fogadtak hűséget Alekszej Mihajlovicsnak. Ezzel cseberből vederbe kerültek, az orosz uralkodó ezzel szemben nem szövetségeseiként, hanem alattvalóiként kezelte őket, teljes elnyomást gyakorolva rájuk – tette hozzá a történész.
Orosz, illetve osztrák fennhatóság alatt
A 17. századi lengyel–orosz küzdelmek után az 1667-ben Andruszovóban megkötött lengyel–orosz béke mérföldkőnek számított a térség történetében, az oroszok megszilárdították addigi hódításaikat. A szerződő felek a Dnyeper vonala mentén bal parti és jobb parti Ukrajnára osztották fel a területet: a bal parti rész került Oroszországhoz, a jobb parti pedig Lengyelországnál maradt.Területi szempontból a következő nagy változásra a 18. század második felében került sor. A lengyel–litván állam felosztásai során II. (Nagy) Katalin (1762–1796) megszerezte Belorusszia, Litvánia, Kelet-Lengyelország, valamint a mai Ukrajna középső területeit. A nyugati területek, Galícia és Bukovina a Habsburg-birodalom irányítása alá kerültek.
Nagy Katalin
Katkó Gáspár egy lényeges folyamatra hívta fel a figyelmet: Lengyelország teljes felosztása után az ukrán társadalom egészen más fejlődési utat járt be Habsburg-birodalom és Oroszország keretein belül. Amíg az orosz uralom alá került térségben üldözték az ukrán kultúrát is, addig a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiában teljesen más állapotok uralkodtak, és a 19. század közepétől megindult az ukrán kultúrának egy Lemberghez köthető felívelő szakasza.
A szovjet tagköztársaság
Az első világháború végén nem csak a lengyelek igyekeztek a kihasználni az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország felbomlását, hanem az ukránok is elérkezettnek látták az idot, hogy nemzeti törekvéseiknek érvényt szerezzenek, de céljaikat nem tudták elérni. Végül Ukrajna középső és keleti része Szovjet-Oroszországhoz, Bukovina Romániához, Galícia pedig Lengyelországhoz került.
Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban húszas években lényegében kiépült az új szovjet adminisztráció, de még nem jelentek meg azok a represszív elemek, amelyek a harmincas években számos tragikus eseményt idéztek elo. Ekkor következett be a modern ukrán történelem legsötétebb fejezete, amit holodomornak, azaz éhhalálnak hívnak. Csúcspontja 1932–1933-ra tehető, összesen legalább hárommillió ukrán halt meg vidéken az élelmiszerhiány miatt.
UPA-katonák a második világháborúban
A második világháború kitörésekor az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum keretében a szovjet csapatok szeptember 17-e után bevonultak Lengyelország keleti – a mai Belorusszia és Ukrajna nyugati – területeire. A terület 1941 nyarán viszont már német megszállás alá került. A térségek lakosai kezdetben barátságosan fogadták a bevonulókat, később a német és a szövetséges csapatok atrocitásai miatt alábbhagyott a lelkesedésük.
1942-ben Roman Suhevics vezetése alatt megalakult az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), amely talán a keleti front legellentmondásosabb fegyveres szervezete volt. Az UPA katonái kezdetben mindenkivel összecsaptak: egyszerre vették fel a harcot a németekkel, a szovjet partizánokkal és a lengyel Honi Hadsereg (Armia Krajowa) katonáival. A szovjet csapatok folyamatos előretörése miatt azonban változtatni kellett korábbi taktikájukon, s 1944 elején kiegyeztek a németekkel, onnantól kezdve csak a Vörös Hadsereggel és a lengyelekkel csaptak össze. Az UPA a háború befejezése után sem adta fel a harcot, a lengyel–szovjet határvidéken folytatta tovább jól megszokott tevékenységét.
Roman Suhevics egy nemrég kiadott bélyegen
A szovjet birodalom szétesése után 1991-ben függetlenné vált Ukrajna folyamatosan keresi történelmének és kultúrájának gyökereit – mondta Katkó Gáspár. Hozzátette: nekünk, magyaroknak bizonyos fokig szerencsénk van abban, hogy a környékbeli, főként szláv ajkú szomszédainktól eltérő nyelvet beszélünk, mert így számunkra nem jelent akkora gondot elválasztani a saját kultúránkat a többitől. Ukrajna, és egyáltalán az ukrán kultúra és civilizáció szempontjából ez jóval nehezebb feladat. A fentiekből látszik, hogy nem könnyű megállapítani, mikortól beszélhetünk egyáltalán ukrán nyelvről, és nehéz meghatározni az ukrán állami lét kezdeteit is.
Forrás:tortenelemportal.hu
Tovább a cikkre »
