Idén lenne 100 éves Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918-2008), akinek nevét bizonyára többen ismerik, mint írásait, ahogy az a híresebb szerzőkkel lenni szokott. Annak ellenére viszont, hogy munkássága tekintéllyel rendelkezik, a legutolsó, nagyszabású művét nem hogy nem ismerik még az író olvasói közül sem egyesek, de sokan nem is hallottak róla. Az írót bemutató írásokban, műsorokban ennek említése, ismertetése rendre elmarad. A kétkötetes utolsó könyvét 1995-ben fejezte be, ennek eredeti címe: Kétszáz év együtt: Orosz-zsidó kapcsolatok 1795-1995.
A hazafias ortodox író az antikommunista értelmiség egyik ismert arca, aki megismertette a világgal a bolsevik Gulág munkatábor-rendszert, melynek egyben túlélője is volt. Az irodalmi Nobel-díjat 1970-ben kapta, négy évvel később a Szovjetunióból kiutasították, az Egyesült Államokban élt három fiával és feleségével 1994-ig, amikor is hazatért a mindig honszerető író. A jelenleg vizsgált művét többnyire még az amerikai Vermontban írta. Könyvének középpontjában a kommunizmus és annak zsidó jellege áll ugyan, de címéhez méltón az azt megelőző időszakot is átfogóan bemutatja. Ez egy fontos alapja mindennek, hiszen egyrészt azt láthatjuk, hogy a zsidókkal ott is ugyanaz volt a baj, mint Európában és a világ körül, a történelem folytán mindig és mindenhol, beleértve hazánkat is, melyről Marschalkó Lajos Országhódítók (1965) című alapművében is olvashatunk, s ugyanígy a 19. századi zsidókérdést jól illusztráló Országos Antiszemita Párt felszólalásaiban (lásd itt), vagy Istóczy Győző munkásságában (felszólalások, 12 röpirat stb., lásd itt) is megismerkedhetünk, bemutatván, hogy ugyanazt láthatjuk idehaza is, amiről az orosz író részletesen beszámol. Másrészt pedig fontos megismerni a zsidó természetet és annak társadalmi megnyilvánulását ahhoz, hogy a későbbi kommunizmusban megtestesült Európa-idegen világot és embertelen rendszert igazán megértsük (illetve azt, hogy ebből a zsidó jellegből miként alakult aztán ki az, ami a későbbi kultúrmarxizmust, feminizmust, a mai genderőrületet és a feje tetejére állított nyugati kultúrát jelentős mértékben formálta). A könyv nem csak a történelem egy fontos részének a megértésére szolgál, de a zsidó-orosz együttélés viszontagságain keresztül a zsidók alapvető viselkedését is jobban megismerhetjük, melynek jellegét a világtörténelem több kora és helyszíne, köztük hazák múltja is jól illusztrál.
Az idegen nemzet a gazdanép testében egyre inkább égető sebként létezett. Az oktatásban is megjelent a probléma, ahol a zsidók elkezdték kiszorítani az oroszokat, így kvótarendszert kíséreltek meg bevezetni, hogy a szinte teljesen keresztény orosz adófizetők pénzén fenntartott intézmények ne egy apró kisebbség oktatási intézményeivé váljanak. 1878-ban a minszki kormányzó beszámolója alapján történt kezdeményezés a zsidók oktatásbeli számának visszaszorítására, de mindez elveszett a bürokratikus útvesztőben, és nem nyert támogatást egészen 1882-ig, amikor is a katonai-orvosi főiskolán számukat 5 százalékra korlátozták, majd a következő években további oktatási intézmények is korlátozták a zsidók számát 5-10 százalékra. (263. o.)
Az orosz sors tragédiája, és ez egyben kivetíthető szinte minden népre, ahol zsidók jelentős számban megtelepedtek (vagy eleve, ahol etnikailag kevert népek élnek együtt, lásd: Jugoszlávia), ott idővel az asszimiláció helyett a természetes, etnikai alkat utat tör magának és egyre inkább robbanásközeli feszültséget eredményez. Így az uzsorás, oroszokat kizsákmányoló zsidó viselkedés az oroszokban a zsidókat utáltatta meg, s az itt-ott előforduló, emiatt kialakult pogromok sokszor eltúlzott és dramatizált híre a zsidókban az oroszokat és a zsidóellenességgel (továbbá a pogromok szításával) vádolt cári rendszert utáltatta meg. Mindez pedig a szocializmus felemelkedésének idején történve a zsidókat egy zászló alá boronálta, akik a szocializmusban a megvetett és félt cári orosz világ összezúzását és egy a számukra biztonságosabb rendszert láttak (hogy a gazdanépet mindez miként érinti, persze nem nyom a latba – jelenleg a zsidók körében a félt és megvetett fehér ember ellenében a multikulturalizmus támogatása látható ugyanígy). A hatás-ellenhatás törvénye élezte ki a zsidó-orosz viszonyokat, szított kölcsönös ellenszenvet, és majd ez bontakozott ki a borzalmas bolsevik terrorban, melyben (mint látjuk majd) a zsidó bosszúszomj is visszaköszön idővel.
„Most már nem csupán a művelt zsidók, de sok zsidó forradalmár is, akiknek azelőtt semmi kapcsolata nem volt nemzetükkel, hirtelen késztetést érzett, hogy erejét, tehetségét feláldozza igazságtalanul üldözött testvéreikért”, „A pogromok felébresztették az alvó érzelmeket, érzékenyebbé tették a fiatalokat népük szenvedésével szemben, és a népet fogékonyabbá a forradalmi gondolatokra, hogy ez szolgáljon alapul a zsidó tömeg önálló akciójához. …Makacsul követjük a célunkat: az aktuális politikai rendszer lerombolását.” – idéz a szerző történészeket (288-289. o.). Továbbá: „De amint a zsidók egyenjogúsítása maradt az orosz forradalmi mozgalom egyik legfontosabb követelése, ezek a fiatalok, belekapcsolódván a forradalomba, megőrizték szíveikben és elméikben annak gondolatát, hogy ők még mindig saját népük érdekeit képviselik.” Mármint a zsidó érdeket. Az író az oroszországi születésű, de németországi kommunista felforgató zsidó, Alekszandr Parvuszra utalva így folytatja: „Az oroszországi zsidóság felszabadítása csak a cári hatalom megdöntésével történhet meg! Ez volt az a tézis, amit Parvusz magáévá tett, mint az egész életét irányító vezérfonalat, amelyet megfogalmazott, védett és bevésett a fiatalok emlékezetébe.” (298. o.) Alexander Ducskov egykori képviselő 1909-es dumabeli beszédét is felidézi a szerző, aki egy a nyíltan terrorista ún. eszerek között tevékenykedő nő vallomását eleveníti fel a közönségnek: „Ő mondta, hogy a forradalmi mozgalmat a zsidók teljes egészében felvásárolták, és hogy a forradalom győzelmében a saját győzelmüket látták.” (300. o.)
Mindezek ecsetelése azt mutatja, hogy Szolzsenyicin felismerte a zsidóság bolsevizmushoz való vonzalmában a faji érdekérvényesítés célját. Ez egy fontos felismerés, mert amennyiben a zsidók legmeghittebb kapcsolata a bolsevizmussal faji érdekérvényesítés, akkor tekinthetünk mindarra egyfajta oroszellenes (vagy gazdanép-ellenes, hiszem máshol is ugyanez a zsidó túlsúly volt jellemző) hadviselésként, és nem a fennköltebben hangzó „társadalmi igazságosság” víziója volt igazán a cél. A zsidók forradalmi, túlbuzgó (elég jelentős) része egyszerűen el akarta pusztítani az orosz (vagy európai) világot, lecserélve azt egy számukra megfelelő rendre. Ez a törekvésük megfigyelhető volt korábban is és azóta is, más eszközökkel.
Szolzsenyicin megjegyzi azonban, hogy a későbbiekhez mérten a szocializmus első évei-évtizedei Oroszországban meglehetősen zsidómentesek voltak. Valóban: bár alapul a zsidó Karl Marx és Moses Hess bográcsában forralt ideológia szolgált jelen esetben, könnyen feltételezhető, hogy ha a zsidókat teljesen ki tudnánk vonni a történelemből, valamiféle szocializmus akkor is kialakult volna, hiszen eleinte (és persze a későbbiekben is, bár akkor már zsidó dominancia alatt) sok fehér embert is vonzott az irányvonal. Hogy miféle szocializmus lett volna mindez, nehéz megmondani, de írásom végére érve, vagy a kommunizmus történelmét eleve ismerve, azt könnyű kijelenteni, hogy zsidó hatás nélkül nagyon másmilyen lett volna mindez. Elég arra gondolni, hogy ezekben a kezdeti évtizedekben sok szocialista nem szerette a zsidókat. Ilyen volt Eugen Dühring is, aki, szocialista lévén, támadta a marxizmust, és izzó megvetéssel tekintett a zsidókra.
Mindez kapcsán Szolzsenyicin felsorol pár adatot a Zsidó Enciklopédiából: „a 376 vádlottból, akiket államellenes bűncselekménnyel vádoltak 1879 első felében, csak 4% volt zsidó, az 1880-as évben a szenátus előtt perbe fogott 1054 személyből (…) 6,5% volt zsidó”, majd megjegyzi: „A forradalmi mozgalomban részt vevő zsidók száma évtizedről évtizedre nő, szerepük egyre nagyobb hatású és egyre közismertebb. A szovjethatalom első évei alatt, amikor ez még büszkeség kérdése volt, az egyik, az érdeklődés középpontjában lévő kommunista, Lure-Larin így vélekedett: »A cári börtönökben és száműzetésben a zsidók gyakran a bebörtönzöttek és a száműzetésben élők egynegyedét tették ki.«” (295.o.). Majd egy marxista történészt, a magát a különböző kongresszusok megfigyelésére alapozó Mihail Pokrovszkijt idézi, aki szerint minden forradalmi párt szervezetének egynegyedét-egyharmadát teszik ki zsidók. A későbbi miniszterelnök, akkoriban a miniszteri bizottság elnökeként 1903-ban Theodor Herzl-t fogadó Szergej Wittét is idézi az író, aki a cionista vezérnek azt mondta, hogy bár csupán a társadalom 5 százaléka a zsidóság, a forradalmároknak a felét teszik ki. Idézi továbbá a szibériai régió főparancsnokának, N. Szukotinnak az adatait, melyeket 1905 elején gyűjtött az egész Szibéria-szerte megfigyelt politikai foglyokról, ezek szerint 1878 (42%) orosz, 1678 (37%) zsidó, 624 (14%) lengyel, 167 kaukázusi, 85 balti és 94 más nemzetiségű volt (mindez csak a száműzöttekre vonatkozik az 1904-es évre vonatkozóan). A „bujkáló” száműzöttek adatai még érdekesebbek: 17% orosz, 64% zsidó és 19% más nemzetiség (296. o.)
Az oktatásban is zsidók által uralt a bolsevik felforgatás ezekben az időkben: az akkor diák későbbi politikus Vaszilij Sulgin az egyik egyetemi zavargásról tett tanúvallomásában így szól: „Az egyetem hosszú folyosója forrongó fiatalok tömegétől nyüzsgött. Meglepett a zsidók túlnyomó többsége. Hogy többen vagy kevesebben voltak, mint az oroszok, nem tudom megmondani, de kétségtelenül ők »domináltak«, mivel ők voltak azok, akik vezették ezt az egyenruhás tumultust.” (296. o.) Összegezve kijelenti: „a zsidók szerepe a forradalmi forrongásban az egyetemeken köztudomású volt, és egyáltalán nem volt kapcsolatban az ország népességében található számarányukkal” (297. o.). Georgij Petrovics Fedotov történész pedig így jellemzi mindezt ugyanott: „a zsidó náció a 80-as évektől morálisan szabad… hasonlóan a Péter korabeli orosz intelligenciához, mégis a legmagasabb fokon hontalan, így internacionalista és aktív …Éppen ezért pillanatok alatt átveszi a vezető szerepet az orosz forradalomban. …Ezáltal rendkívül erősen rányomta a bélyegét, éles és komor karakterét az orosz forradalom morális keresztmetszetére.”
A tekintélyes Zsidó Enciklopédiát tovább lapozgatva a fenti beismerésekhez hasonlókat találhatunk, például a Kommunizmus címszó alatt: „A kommunista mozgalom és ideológia fontos szerepet játszott a zsidó életben, főleg az 1920-as és 1930-as években (…) Egyes zsidók fontos szerepet játszottak a bolsevizmus és a szovjet rezsim korai szakaszaiban. (…) A kommunizmus nagy vonzereje az oroszországi, majd később nyugati zsidóság körében csak a szovjet rezsim felállásával emelkedett. (…) Sok zsidó a világ körül így tehát a szovjet koncepciót tartotta a »zsidókérdés« megoldásának mint egy eredendően pozitív megközelítést.” Természetesen, mivel a zsidók domináns szerepet töltöttek be, így abban a saját uralmukat, de legalábbis megerősödésüket látták. Mi más is lehetne a zsidókérdés legjobb kezelési módja, mint a hatalom átvétele, majd az „antiszemitizmus” szigorú büntetése (ami meg is történt)? Az enciklopédia így folytatja: „A kommunizmus elterjedt gyakorlatilag minden zsidó közösségben. Bizonyos országokban a zsidók vezető elemei lettek a legális és illegális kommunista pártoknak és egyes esetekben még a nemzetközi kommunisták javasolták zsidós neveik megváltoztatását, és hogy nem zsidókként mutatkozzanak, hogy elkerüljék annak a jobboldali propagandának az igazolását, miszerint a kommunizmus egy idegen, zsidó összeesküvés.” (Zsidó Enciklopédia, 2007, 2. kiadás, 91. o.)
A 20. század további zsidóellenes pogromokkal kezdődött Oroszországban ezekben az években. Az 1905-ös forradalomban jelentős volt a zsidó agresszió és domináns szerep. A Turau szenátor által a kijevi felfordulásról és pogromról írt, közel 500 szemtanú meghallgatása alapján összeállított beszámolót részletesen vizsgálja Szolzsenyicin:
A beszámoló aztán részletezi, miként törtek zúztak a bolsevik (zsidó) felforgatók, miként törtek ki verekedések az utcákon is, majd Szolzsenyicin így töpreng:
Mi lehetett az, ami arra késztette a zsidókat, hogy a fejvesztett nép között ilyen brutálisan meggyalázzák azt, amit a nép még tisztelt? Népük, rokonaik veszélyeztetett helyzetét ismerve, nem lett volna jobb inkább távol maradniuk ezektől a tüntetésektől, ahelyett, hogy tíz városban, október 18-án és 19-én akkora szenvedéllyel vetették bele magukat az eseményekbe, hogy központi alakjai, sőt olykor főszereplői legyenek?” (437. o.)
Az 1905. októberi pogrom (helyesebben: összecsapás) is beleillett tehát a zsidóellenes agressziók sorába, például azért is, mert a már eleve megvetett zsidó fiatalság egyre inkább vérszemet kapott a felfelé ívelő forradalmi mozgalmak és pártok mentén, olyannyira, hogy oroszellenességüket se titkolták, mint az a jelentés megjegyzi: „egészen a falvakig eljutott az uralkodó portréját, a koronát, a királyi jelvényeket és a nemzeti színű zászlót ért rongálások híre”, így az ellencsapás se volt kegyelmes, sokat elárul erről a beszámoló folytatása: „Járókelők csoportjait lehetett látni majdnem mindenütt – nagyobbrészt munkásokat, kézműveseket, kereskedőket –, akik szenvedélyesen kommentálták az eseményeket, minden felelősséget a zsidókra hárítva, akik a többi tüntető közül mindig kilógtak. …Podol negyedében a munkástömeg elhatározta…, hogy elkapja az összes »demokratát«…, aki felfordulást keltett, és letartóztatják őket, »amíg őfelsége az uralkodó parancsa meg nem érkezik«. Az este folyamán »a tüntetők első csoportja a Sándor téren sereglett össze. Az uralkodó portréját lengették és a nemzeti himnuszt énekelték. A tömeg gyorsan nőtt, és amint a gomblyukakban vörös jelvényt viselő zsidók jöttek visszafelé a Krescsatiktól (Kijev főutcája), a dumában történt felfordulás feltételezett felelőseiként, támadások érték őket; voltak, akiket meg is vertek.« Ez már a zsidók elleni pogrom kezdete volt.” (438. o.)
Turau ki is jelenti világosan azt, ami tulajdonképpen minden zsidóellenes pogromra, és az egész bolsevik-nemzeti ellentétre is elmondható: „A kijevi pogrom alapvető oka a kisorosz és zsidó lakosság hagyományos ellenségeskedéséből fakad, melyet a világnézeti különbségek motiválnak. A közvetlen ok pedig a forradalmi tüntetések során elkövetett, a nép nemzeti érzésében való megsértéséből ered, melyben a zsidó fiatalság cselekvően részt vett.” (446. o.)
Az odesszai pogrom is hasonló volt, erről Kuzminszkij szenátor beszámolója tanúskodik: „Azt gondolhatnánk, hogy a zsidók forradalmi megmozdulásokban betöltött szerepét ilyen sűrűn emlegető szenátori jelentés részrehajlásról tanúskodik. De figyelembe kell venni azt a tényt, hogy Ogyesszában a zsidók a lakosság egyharmadát tették ki, és, amint azt láthattuk, az egyetemisták jelentős része is zsidó volt. Nemkülönben az is figyelembe veendő, hogy különösen a letelepedési övezetben vették ki részüket az orosz forradalmi mozgalomból. Egyébként Kuzminszkij szenátor jelentése sok helyen bizonyítja elfogulatlanságát.” (452. o.) Annak a szenátor általi összegzése is hasonlóan fest: „az októberi zavargásokat és felfordulást kiváltó okok vitathatatlanul forradalmiak, amelyek zsidóellenes pogromhoz vezettek, éspedig azért, mert e nemzetiség képviselőinek döntő szerepe volt a forradalmi mozgalomban” (462. o.)
Ami azt a vádat illeti, miszerint az oroszok „nőket és öregeket” öltek meg a pogrom alatt, ennek cáfolatául egy bolsevik harcost idéz az író, Dimanstejnt, aki büszkén jelenti: „Azok a zsidók, akik megsebesültek, vagy meghaltak, főleg az önvédelem legjobb egységeinek a tagjai voltak, fiatalok és harcra készek, inkább meghaltak, mintsem hogy megadják magukat.” (465. o.) Szolzsenyicin azt is cáfolja, hogy amint a 19. század vége felé, úgy most sem a cári hatalom szervezte ezeket a pogromokat: „A letelepedési övezeten belül az északnyugati országrészben nem került sor pogromra. Dacára annak, hogy a zsidók ott éltek a legnagyobb számban. Azért ez a tény ellentmond annak, hogy a hatóságok szenezték volna az eseményeket és »ezek a már ismert forgatókönyv alapján zajlottak volna le«.” (464. o.) Továbbá rámutat arra is, hogy ebben a korszakban mindennapi volt a különböző csoportok megbélyegzése és elpusztítása (a bolsevizmus eleve csoportokra oszt és démonizál), így az oroszok bizonyos csoportjai is támadva voltak, s egy történészt idéz: „Egész társadalmi osztályokat kárhoztattak pusztulásra… ez forradalom, a zsidók öldösése és fosztogatása pogrom? A zsidók pogromozása-pusztítása Dél-Oroszországban szerves része egész Oroszország elpusztításának.” (824. o.)
Annak ellenére azonban, hogy a zsidó-orosz ellenségeskedés kölcsönhatást képezett, és a zsidók a kiváltott antiszemitizmus ellen kerestek menedéket a bolsevik hatalomátvételben, illetve egyfajta bosszú is vezérelte őket, nem lehet csak ezzel magyarázni a zsidók bolseviki lelkületét, mint Szolzsenyicin is rámutat:
A felkelőket – a távolabbiakat, a tengerentúliakat is – a fellángolt és fékezhetetlen forradalmi internacionalizmus egyesítette, és a – világ- és a »permanens« – forradalom iránti vágy. A zsidók gyors érvényesülését a bolsevik igazgatásban természetesen észrevették Európában, és az Egyesült Államokban is; és – gyalázatos módon – mindenki elérzékenyült ettől. Az amerikai zsidó közvéleménynek az oroszországi forradalom iránti szimpátiája nem csökkent a február és az október közötti törésvonal idején sem.” (768. o.)
Az orosz író talán nem értene velem egyet, de véleményem szerint minden praktikai haszna mellett a zsidó néplélekből eleve adódik egyfajta vonzalom a torz és embertelen bolsevizmus iránt, mely akkor is vonzza őket, ha éppen nincs különösebb stratégiai funkciója annak. Ezért is láthatunk olyan abszurd helyzeteket, mint amikor a kapitalista amerikai zsidó bankár Jacob Schiff hatalmas összegekkel pénzeli az elvileg antikapitalista bolsevikokat a világ másik oldalán (felismervén, hogy az jó a zsidóknak).
Szolzsenyicin sokszor zsidó (vagy korabeli hivatalos) forrásokra hivatkozva mutatja be a zsidó szerepet a számtalan bolsevik mozgalomban, pártban, vagy vörös értelmiségi világban, forradalmi aktivizmusban, ezeket mindet felsorolni itt felesleges, hiszen ennek tárhelye a két kötet maga, de a meglehetősen elfeledett, ám annak idején faltörő kosként a „mérsékeltebb” mozgalmaknak utat csináló, terrorista cselekményeket is bevállaló eszerek (SZR) bemutatását érdemes felidézni:
Ami Gersunit, ezt a hajlíthatatlan, semmilyen hatalomnak nem engedelmeskedő »tigrist« illeti, ő miután sikerült kijátszania Zubatov éberségét, elindult, hogy B. Szavinov mintájára, terrorista tevékenységre buzdít és az akciók pontos végrehajtását is ellenőrizve keresztbe-kasul beutazza Oroszországot. Így történt, hogy jelen volt a Szent Izsák téren Szipjagin meggyilkolásánál, valamint Ufóban, amikor megölték Bogdanovics kormányzót és Harkovban, amikor Obolenszkijre került a sor. De ott volt a Nyevszkij Proszpekten a Pobedonoszcev elleni sikertelen merénylet során is. A végrehajtás mindig »keresztények-re« volt bízva. Ilyen neveket találunk közöttük, mint P. Karpovics, S. Balmasev, E. Szozonov stb. (a bombákat, melyek Pleve és Szergej Alekszandrovics nagyherceg halálát okozták, és szerepük volt Vlagyimir Alekszandrovics nagyherceg, Buligin és Durnovo belügyminiszterek ellen tervezett merényletben is, mind Maximilian Schweitzer készítette.” (420-421. o.)
A sajtó és média a politikai hadviselés egyik fontos eszköze volt mindig is: az információ fegyver, ahogy a hazugság is az. Mint ara a szerző rámutat, a sajtó előszeretettel izzította ezt a vörös tüzet, így a bolsevik felforgatás a zsidó fiatalság révén (az oktatásügyi intézményekben, utcákon), az értelmiségi színtéren, a politikai porondon és a sajtóban is összejátszott:
Ugyanott olvashatjuk Zeev Vlagyimir Zsabotinszkij, a jelentős cionista zsidó gondolatait is erről: „zsidó pénzekből támogatott haladó szellemű újságokra, amelyek munkatársai zömében zsidók. Amikor a zsidók tömege elárasztotta az orosz politikai életet, megjósoltuk nekik, hogy ebből semmi jó nem származhat sem az orosz politikának, sem a zsidóknak.” (495. o.) A sajtó, ahogy a politikai színtér, természetesen nem volt teljesen zsidó, Szolzsenyicin mindig figyel arra, hogy ne vádoljon alaptalanul és ne jelentsen ki túlzásokat, így gyakran rámutat az oroszok felelősségére is. Ennek ellenére, az az alapvető vonal, egyfajta gerinc, ami mindig megtalálható a történetben, a zsidó dominancia jelenléte. Vaszilij Sulgin író-politikus az 1920-as években a század korai évei kapcsán így írt: „Ebben az időben (negyedszázaddal a forradalom előtt) a zsidók ellenőrzésük alá vonták az ország politikai életét. …A nemzet szellemi irányítása a zsidók kezébe került (a kormány és körei kivételével), és ennek megfelelően kezdett működni. …Jogaik minden »korlátozása« ellenére a zsidók uralmuk alá hajtották az orosz nép lelkét.” (532. o.)
Az akkoriban felbukkanó, és hírhedté vált Cion bölcseinek jegyzőkönyveit Szolzsenyicin hamisítványnak tekinti és cáfolja azt a vádat, hogy annak a cári politikára jelentős hatása lett volna a zsidókat illetően. Ennek kapcsán, bemutatva az akkori politikai elit józanságát és viszonylagos mérsékeltségét, így ír a később a zsidó kommunista Dmitrij Bogrov által meggyilkolt Pjotr Sztolipin egykori miniszterelnökről (1906-1911): „Jó okunk van azt feltételezni, hogy Sztolipin alatt az igazságszolgáltatást nem érte volna ekkora megszégyenülés. Engedjenek meg egy példát! Tudjuk, hogy amikor egyszer Sztolipin a belbiztonsági szolgálat iratait vizsgálta, rábukkant egy »A zsidók titkai« címet viselő feljegyzésre. Ez a »nemzetközi zsidó összeesküvésről« szólt ami megelőlegezte a jegyzőkönyveket). A következő módon véleményezte. »Talán van benne logika, de elfogultság is. … A kormány részéről ezzel kapcsolatban bármely ellenintézkedés teljességgel megengedhetetlen.« Ebből következik, hogy a »cári kormány hivatalos ideológiája sohasem épülhetett a ’jegyzőkönyvekre’.«” (511-512. o.)
A folytatásban áttekintjük majd a mű második kötetét, az 1917-es forradalmaktól a sztálini tisztogatásokon és a cionista-kommunista ellentéten át a ’70-es évekig. Nagyító alá helyezzük a Wikipédia manipulációját, és kitekintünk Oroszországból is, hogy áttekintsük a világ más vörös zsidóit, majd megismerjük, miként váltott a zsidó elit egy része módszert, tette le a gépfegyvert, és változtatta a marxista-bolsevik mérget egy szociokulturális métellyé a vörös alapú kritikai elméleten és a neokonzervativizmuson keresztül.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
