Január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, ugyanis 1823-ban – a kézirat szerint – ezen a napon tisztázta le Kölcsey Ferenc a Himnusz kéziratát Szatmárcsekén. A Himnuszét, amely minden egyes sorával remekül szimbolizálja a magyarság hányattatott történelmét, ugyanakkor a végeláthatatlannak tűnő szenvedés alól való feloldozás vágyát és reményét.
1823-ban még más idők jártak. Minden tekintetben. Legnagyobb valószínűség szerint a kor neves magyar gondolkodói, politikusai sem gondolták volna még legmerészebb álmaikban sem, hogy a magyar kultúra olyan szinten lesz kiszolgáltatva idegen, elnyomó érdekeknek, mint manapság. Pedig igazán, ők sem a legkönnyebb időszakba születtek, de hát magyarnak lenni mégis mikor volt könnyű?
Noha a magyar kultúra napját hivatalosan 1989 óta ünnepeljük, épphogy a rendszerváltoztatás utáni évtizedek adták meg a szabad magyar kultúrának a (talán végérvényes?) kegyelemdöfést, beteljesítve azt a folyamatos dögrovást, amelyet 1945 óta kényszerítettek a magyar társadalomra, így a kultúrára is.
Kívánatos magyar kultúra nem létezik megfelelő oktatásügy nélkül sem, márpedig emlékezzünk rá, hogy annak idején az MSZP farvizén úszkáló SZDSZ-es pribékek mindig két tárcát szemeltek ki maguknak: a belügyet és az oktatást. Természetesen nem merő véletlenből. A folyamatos és szándékos lezüllesztés pedig előbb-utóbb célba is ért, a jobboldali kormányzat alatt is támogatott "haladó szellemiségű" felfogás mellett inkább csak kínos próbálkozások vannak arra nézve, hogy valami más kulturális táplálékot is biztosítsunk a "progresszió" mellett.
Manapság, ha az ember a kultúrán keresztül akar bizonyos igazságokat, vagy csak a fősodrattól eltérő véleményt a társadalom felé közvetíteni, elképesztő méretű falakba ütközik, és rekordsebességgel kapja meg az "antiszemita", "rasszista" és a többi szokásos "bélyeget". Persze, ezek a "bélyegek" alapjáraton még nem kellenének, hogy megzavarják az embert, de ezzel párhuzamosan olyan szintű elnyomásban lesz része az illetőnek, hogy a kulturális élet "krémjében" (egészen pontosan, amit manapság "krémnek" gondolnak) többé helyet nem kap, rosszabb esetben a szakterületéről is kiutálják egy életre. Ezeket a sorokat pedig azért különösen fájó leírni, mert elvégre 10 év "jobboldali" kormányzás után kell virtuális papírra vetnem őket. Más megközelítésből: vajon hol tartanánk most akkor, ha 2010 óta balliberális pártok regnálnának az ország élén? Ne legyenek kétségeink ugyanis, ők már nem lennének ennyire "elnézők és kíméletesek" a jobboldaliakkal, mint ahogy a jelenlegi kormány engedi burjánzani a baloldali progressziót. Hamarosan egy szuperhatalom is demonstrálja majd, hogyan is fog kinézni a gyakorlatban az, amiről beszélek. Amit Donald Trump négy évig halasztott, állandóan félretett, azt Joe Bidenék majd véghez viszik. Természetesen pepitában, de magában a kulturális életben is. Alapanyag ott is van bőven, gondoljunk csak a hollywoodi filmvilág önjelölt "politikusaira", akik megszégyenítő "bátorsággal" mernek kinyilatkoztatni politikai véleményt, természetesen csak akkor, ha "demokratákról" beszélünk.
Ugyan mi sem nagy ország, sem pedig szuperhatalom nem vagyunk, tisztogatni itt is lehetne bőven, ha már az SZFE-s tüntetők is megmutatták nekünk, mire lehet számítani tőlük, ha egyszer majd elvégzik (?) az egyetemet. Ünnepekre persze még a legsötétebb órákban is szüksége van mindenkinek, ugyanakkor a magyar kultúra napján kiváltképp ne feledjük, mennyi feladatunk van még addig, amíg ténylegesen, jó szájízzel hátradőlve tudunk ünnepelni és a jövőbe tekinteni!
Éljen a szabad, magyar kultúra!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
