Őskori kövület vagyok. Megváltoztathatatlan mentalitásom serdülőként, kamaszként még a Horthy-korszakban alakult ki. Parasztként és polgárként. Majd 1945 és 1949 között már ivaréretten a szovjet által teljesen el nem nyomott polgári demokráciában. Az egyetemen még tanított a kommunisták
máig üldözöttje, a neoplatonista pap-filozófus, Kornis Gyula, de ott volt már a 19-es bakaagyonlövő kommunista, Lukács György. És a jobboldali szociáldemokrata Szalai Sándor. A szabadkőműves Benedek Marcell. Gerő Ernő, a kommunista rém hitvese volt az egyik történelemtanár. És a számomra legfontosabb, Hajnal István, akinek kézzel-lábbal iparkodva két évig tanítványa lehettem. Amíg el nem üldözték Rákosiék.
Két ország párhuzamos létezése végigkísérte történelmünket az Árpád-kortól kezdve, hol gyöngébben, hol markánsabban. De a totális szétszakadást, egymással szembefordulást kibékíthetetlenül a kommunizmus provokálta ki, és ezt a gyógyíthatatlan szembenállást a mai izgága ellenzék folytatja. A lakiteleki sátor idején, a nyolcvanas évek legvégén még fölpislákolt a halvány remény, hogy az egész ország együtt fordul át egy másik politikai rendszerbe, de 1990-re leplezetlenül föltörtek bizonyos körök magyarellenes ellenérzései, sőt a magyar nemzet gyűlölete. A kommunizmusban befagyasztott nemzeti tudat és nemzeti önbecsülés éledezésével párhuzamban. És ezzel bekövetkezett a két országra szakadás, minden területen. Sokkal élesebben, provokálóbban, mint akár a kuruc-labanc világban. Vagy az 1848–49-es szabadságharc után. Voltak pillanatok a nemzet életében, amikor eggyé tudott lényegülni a két ország. 1711-ben a vesztes Károlyi Sándor kuruc vezérrel még olyan békét köt a császári-labanc Pálffy János, mintha a kurucok nyerték volna meg a háborút. 1848 vagy 1956 a megbékélés ritka és arany pillanatai voltak.
De 1990-ben a vesztes SZDSZ már eluralkodott Antallon, mintha ő lett volna a nyertes. És most mi van? Mára elporladt, de gyűlölködése tovább él zabigyerek forgácsaiban. Kialakult két ország, amelyiknek kivétel nélkül minden kérdésben más a véleménye, és ez odáig fajult, hogy az ideológiailag már úgy összezavarodott ellenzéket csak a magyarérdek-ellenesség köti össze. A liberális párt benne él a DK-ban, az MSZP-ben, a Momentumtól most már a Jobbikig minden ellenzéki csoportocskában. Mint valami kór csordogál a vérükben, átitatva a zöldeket is.
Ma már nemcsak arról van szó, hogy megduplázódott az ország, hanem arról, hogy ádázul gyűlöli egymást a két rész. És a töpörtyűk, akiket balliberálisnak mondanak, ám semmi közük a baloldalhoz, és talán a liberalizmushoz sincs, megfojtanák egy kanál vízben a nagyobbat.
A magyar népnek mindig az volt a legfőbb hibája, hogy nem működött a veszélyérzete. A zsidókat sok mindenért becsülöm, de az őket védelmező veszélyérzetükért a legjobban. Ám az ő soraik is megbomlottak. A teljesen elvakult nyugati országok ostoba politikusainak hatására téveszmék után fut némelyikük, ami veszélyérzetük elvesztésével jár, és nem veszik észre, hogy ugyanaz, ami a magyarokat, az olaszokat, a franciákat és a többi népet, a zsidóságot is fenyegeti: Európa fölbomlása. Rájuk nézve sokkal nagyobb a veszedelem, mint más nációkra, mert a Koránban az foglaltatik, hogy a keresztényeknek meg lehet hagyni az életét bizonyos föltételek között, de a zsidóknak semmiképpen és soha.
Az okos veszélyérzet csak az Orbán-féle politikai eszmerendszerben él. S ami még fontosabb, nemcsak él, hanem cselekszik is a veszély eszkalációja ellen. Az okos magyar ezt ismerte föl, és az őt védő politikai erő mellé áll. A Nyugatot morbiditása elvakította. Tudatlanságában, veszélyérzete teljes hiányában a szakadék szélére sodródott. Emberek, vigyázzatok!
Szalay Károly – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
