Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
Lezajlott az újabb brüsszeli csúcs, melynek legfontosabb témája a tisztújítás, az új uniós vezető tisztségviselők megválasztása volt. (Lett volna.)
De ez nem sikerült. Most homály van, magyarázkodás, hogy majd a jövő héten.
Hát igen. Jönnek fontos különalkuk, a háttér-megbeszélések, menteni a menthetőt, de az egész cirkusz csak azt bizonyítja, hogy ez a vezető réteg, ez a valóságtól elrugaszkodott brüsszeli vezető réteg komoly válságban van. Stratégiában is, menedzserlésben is, személyileg is, mindenhogy.
A nagyok (Adenauer, de Gaspieri, Helmuth Kohl) méltatlan utódai felkészülhettek volna arra, hogy most váltás jön, de nem készültek fel. És most kapkodnak.
Szomorú jel ez, kétségbeejtő.
Szomorú azért, mert ezt az Európát, az általunk szeretett és becsült Európát ide juttatták, kétségbeejtő meg azért, hogy ezt nem látják be. Nyilatkoznak állandóan (Macron), papolnak (Merkel), de ez már a vég.
Lehet vitatkozni, vitatkoznak is, hogy ez a Spitzenkandidat-rendszer jó-e, igazságos-e vagy sem. Logikája kétségtelenül van, hogy a legnagyobb többséget szerzett frakció jelölhesse a bizottság elnökét. Logika van, de politikai is van, a baloldal megunta, hogy állandóan néppárti politikusok töltik be a vezető tisztségeket.
És akkor elkezdődött a cirkusz. Nem tisztünk most bírálni, jellemezni, még csak kommentálni sem a baljós folyamatokat, nyugodtan mondhatnánk, hogy főjön a levében a vezetés, az európai vezetés, amely helyrehozhatatlan károkat okozott már az utóbbi években.
Mondhatnánk, de nem mondjunk, mert számunkra, magyarok számára Európa fontos, ezer éve fontos, ez a közegünk, ez a hazánk.
De ez az Európa most megváltozott, ez az Európa más, arrogáns lett éppen azokkal, akik védenék.
Szóval lezajlott (nem zajlott le) a nagy tisztújítás, a világsajtó próbálja elemezni a történteket.
Hát akkor elemezgessen csak, nekünk más a dolgunk.
Két jelölt volt, egy baloldali meg egy jobboldali, mindkettő elbukott.
Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába. Fransnak eszébe sem jutott az észt, a szlovén vagy a bolgár helyzet, Manfred sem sokat törődött a finn, a cseh vagy a román valósággal, kizárólag csak szép hazámra, Magyarországra fókuszáltak.
Ez a Manfred úgy jött Budapestre, mint egy Habsburg helytartó. Elment a CEU-hoz, mint Ajrópa legfontosabb problémája, aztán elment a Mazsihiszhez, majd elballagott a magyar miniszterelnökhöz, hogy ultimátumokat adjon. Adott is.
De a miniszterelnök válasza sem volt semmi, ez a Weber brüsszeli bajor, egy müncheni bajor soha nem beszélne így Magyarországról.
De ő beszélt, aztán itt van az eredmény. Más, nem lényegtelen kérdés, hogy a németek nyolcvan százaléka nem is ismerte, nem is értékelte a politikust.
Nem jobb a helyzet baloldali hősünkkel sem. Tiszteletre méltó, hogy anyanyelvi szinten beszéli az európai nyelveket, ráadásul akcentus nélkül. Még oroszul is tud.
De hiába a fene nagy nyelvi műveltség, ez a szerencsétlen képes volt eljönni szép hazámba. Nem zavarta, hogy bizottsági alelnökként kampányoljon. Az MSZP rendezvényén ölelgette a magyar Jeanne d’Arc-ot, a mosdatlan szájú, a baloldali sajtó által felturbózott kis buta gimnazistát.
Elképzelni is nehéz, hogy a liberális Hollandiában, Timmermans úr hazájában, ami egyébként királyság, még egyszer mondom, királyság, mit kapna egy politikus, ha támogat egy köztárssági elnököt (király), egy miniszterelnököt (nem király) becsmérlő kis gimnazista senkit.
Ez persze már a mi tragédiánk, pontosabban röhejünk, hogy ha valaki ezt a Blankát, ezt a senkiházi niemand Blankát sértegeti, az maga az ördög.
Hát így állunk, Spitzenkandidátok. Szépen és tehetségtelenül beleugattatok a magyar belpolitikába, most meg csak csodálkoztok, hogy nem sikerült.
Persze nem vagyunk naivak, ez nem miattunk, hanem más és sötét okok miatt történt, de ez már a ti bajotok, az egész brüsszeli bagázsé.
Manfrednak nem kellettek a magyar szavazatok, Timmermans meg ölelgetett egy gimnazistát.
Az Úr mindenkinek azt adja meg, amit érdemel.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
