Kertész Imre, Ákos, magyar nyelvtan

Kertész Imre, Ákos, magyar nyelvtan

Magyart idegen nyelvként oktató tanároktól hallottam már olyat is, hogy a hátuk mögött „szent őrülteknek” becézik azokat a külföldieket, akik magyarul tanulnak. Tényleg kell elszántság ehhez a nyelvhez, a magyarul tanuló külföldiek mégis rácáfolnak arra a legendára, hogy a magyar megtanulhatatlan lenne.

Egy-két év alatt folyékonyan megtanult magyarul azoknak a fiataloknak a többsége is, akik nemrég a budapesti Balassi Intézet négyhetes nyári egyetemén vettek részt. Ha a motivációjukról kérdezgetjük őket, érdekes világ képe rajzolódik ki előttünk, amelyben továbbra sem történik minden papírforma szerint. Megtanulnak persze „piacképes” világnyelveket is – angolul mindenki beszél a társaságból –, de közben nagy energiát fektetnek egy olyan nyelvbe, amelyet nagyjából tizenötmillióan beszélnek a világon. Amikor valaki a magyart választja, általában nem racionális megfontolásból teszi: sokat számít a szimpátia, a személyes kapcsolatok, a magyar kultúra vagy a magyar gyökerek.

– Az a fontos, hogy az ember megtanuljon egy másik nyelvet és kultúrát; nem az számít, hogy ezt a nyelvet hányan beszélik a világon – a vietnami Nguyen Dinh Tant például ezzel bocsátotta útjára az édesapja.

Katherine Király brazil; magyar vezetéknevét a két világháború között Brazíliába kivándorolt nagyszüleitől örökölte. Ők a gazdasági válság idején, a harmincas években hagyták el Magyarországot. Katherine apja csak egy kicsit beszélt magyarul, ő pedig már egyáltalán nem; a Balassi Intézetnél kezdte el tanulni a nyelvet.

Azzal áll elő, hogy ő itt is akar élni. Marketinget tanult, és úgy gondolja: az átlagfizetés és az elhelyezkedési esélyek nem roszszabbak, mint Brazíliában, viszont tisztább a város, nyugodtabb és biztonságosabb az élet.

Nicholas Boros is magyar származású, ő viszont nem költözne ide. – Nagyon megszoktam már az amerikai életet – mondja széles mosollyal a clevelandi, középiskolai tanárnak tanuló fiú. Váci utcából szakajtott, királykék alapon színes kalocsai mintás mellényben feszít. Ő a népdalokat, táncházakat szereti a legjobban a magyar kultúrából; azt, hogy itt a fiatalok is őrzik a hagyományt. Mind a négy nagyszülője 1956 után vagy kicsivel előtte emigrált. Az ő magyar nyelve még a nagyszülőktől örökölt nyelv, van benne egy kis régies íz, és az a természetesség, amivel a családban tanult nyelveket beszéli az ember.

Iszonyú nyelvtanulási nehézségekről egyik diák sem számolt be. A török Yasemin Kum szerint ez a nyelv egyszerűen csak más, mint az összes többi, amelyek szerinte hasonlítanak egymáshoz. Ez a nehézsége, de neki pont ezért tetszik. Az iráni Seyyed Amir Vafaei szerint csak az elején nehéz. Olyan, mint a ritmus: ha ráérez az ember, már könnyen megy, és határtalan lehetőséget ad a kreativitásnak. Ő a Szent István Egyetemre jár, marketing szakon doktori hallgató – véletlenszerűen választotta ezt az iskolát a sok külföldi egyetem közül. Gödöllőn elmondása szerint senki nem tud angolul, ezenkívül szerinte a tisztelet is úgy kívánja, hogy beszéljük az ország nyelvét, ahol élünk. „Én sem szeretem, ha valaki eljön Iránba, és angolul beszél” – mondja Amir. A migrációs válságról is kérdezem, az elmúlt több mint egy évben nálunk is sok iráni fordult meg. Ő azonban úgy véli: inkább Irakból, Szíriából jönnek, és amikor megemlítem, hogy Magyarországon is élnek a menekülttáborokban irániak, értetlennek látszik: nem érti, miért vállalja valaki azt a kockázatot, hogy nekivágjon a tengernek. Úgy véli, ha tanul, otthon kap majd munkát.

Olyan is van a társaságban, akinek a magyar nyelv a munkájában is jól jön: az egyiptomi Maher Abdulazim Gaber Naszef idegenvezető, és sokszor találkozik olyan magyar turistákkal, akik nem beszélnek angolul. A szlovák Alexandra Korman felnőtt fejjel, egy cseh–angliai tanácsadó cég tulajdonosaként egyszerűen beleszeretett a magyar nyelvbe, elsősorban Márai Sándor regényei miatt.

Különösebb kulturális sokk senkit nem ért közülük Magyarországon, vagy csak nem szívesen meséltek róla. Seyyed Amir Vafaei muszlimként nehezen barátkozott meg azzal, hogy szinte mindenütt disznóhúst szolgálnak fel, amit ő meglepő módon próbált is megenni. De őszintén mondja, hogy nagyon nem ízlett. Nicholas Boros pedig nem bírja a dohányzást. Szerinte ez már Amerikában egyáltalán nem menő.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »