Szereti a közönség Kern András új filmjét. A kiváló színész a Gondolj rám című keserédes történetben rendezőként is újra bizonyított, mégsem elégedett. De nem is elégedetlen. Játszik, rendez, ír, és humorral éli túl a depressziót. Azt mondja, ez már így lesz, amíg csak él. Közben készül A velencei kalmár bemutatójára, amelyben lesz szurkálódás bőven.
A Pesti Színház melletti presszóban találkoztunk. A velencei kalmárt próbálják, nyilván a próba szünetében talált időt az interjúra. A kávéház tele angolul beszélő fiatalokkal, senkinek sem tűnt fel, amikor Kern András belépett az ajtón. Pár percet késett, elnézést kért, leült az asztalhoz. Később megtudakolta a pincértől, hogy tartanak-e tonikot, majd hozzám fordult, és megkérdezte: „Tulajdonképpen mi is lesz ez?”
– Interjú, ha minden jól megy.
– De miről beszélünk?
– Kezdjük az új filmjével: Gondolj rám.
– Jó, induljunk ki abból.
– Múlt pénteken néztem meg. Örömmel láttam, hogy több mint egy hónappal a bemutató után is sokan ültek a nézőtéren. Egy magyar filmnél ez óriási siker.
– Siker, siker, de nem elég nagy. Sajnos nem divat a magyar filmre járás. Siralmas dolog manapság a hazai filmek forgalmazása. A készítésük nem, arra rendesen adnak pénzt, de a forgalmazásra már azt mondják, hogy az üzlet. Pedig nálunk minden annyira nemzeti – lehetne a filmforgalmazás is nemzetibb.
– Van ötlete?
– Az mindegy. De, mint hallottam, már dolgoznak az ügyön, akiken ez múlhat, csak még nem készültek el.
– Furcsa alapötletből született a filmje. Egy megbecsült, szép családdal rendelkező sebész megtudja, hogy halálos beteg. Úgy dönt, az utolsó hónapjaiban nagyon gonosz lesz, hogy megutálják, és így ne legyen túl nagy veszteség a szerettei számára a halála. Ilyen alapon már az óvodában elkezdhetnénk gonoszkodni…
– Lehetne így is, de az óvodás gyerekeknek még ritkán jut eszükbe, hogy meg fognak halni. Ez viszonylag későn ötlik az ember eszébe mint konkrét és belátható időn belül bekövetkező lehetőség. A filmbéli ötletre sem gondol az emberek többsége. Vámos Miklós hallott egy ilyen történetet, és ebből lett a film.
– Tényleg jó ember ez a doki?
– Jó szándékból csinál marhaságokat. Aztán kiderül, hogy a jó szándékú marhaságok óriási hibák.
– Azt akarták megmutatni, mennyi hibát követhetünk el jó szándékkal, vagy azt, hogy milyen furcsa szembesülni az életünkkel, amikor kiderül róla, hogy nem is olyan szép és kerek?
– Nem vagyunk olyan okosak, hogy választ adjunk az emberiség nagy kérdéseire, inkább mi is felteszünk néhányat. Arra való az egész, hogy szembenézzünk magunkkal. Nekem elég, ha a nézőt szórakoztatja a dolog, és közben azt gondolja, hogy ez akár vele is megtörténhet. A film a szórakoztatásról szól. Nem feltétlenül nevetgéléssel szórakoztat, de legyen érdekes.
– Kit szólít meg a Gondolj rám?
– Sajnos, úgy látszik, nem igazán széles rétegnek szól, mert akkor megnézné nyolcszázötvenezer ember.
– Ennyi nézője egy filmnek sincs Magyarországon.
– A miniszter félrelépet ennyien látták. Jó, ma már nem vesznek filmet, zenét, hanem letöltik.
– Miért baj ez? A film elkészült, a gázsit mindenki megkapta. Az az alkotói igény, hogy minél többen lássák a művét, a letöltések útján szintén valóra válhat.
– Tulajdonképpen igaza van, de mégis jobb, ha a bejáratnál jegyüzérek állnak, mint amikor üres egy mozi.
– Szerepel a Heti Hetesben. Komolyan politizál?
– Még komolytalanul se. Inkább emberi problémákkal foglalkozom. A politikával az a baj, hogy bármilyen oldalról közelítesz felé, azonnal „egyik oldal–másik oldal” lesz az ügyből. Mindenki haragszik, amit egyáltalán nem tartok jónak. A rendszerváltozásig nekem fogalmam sem volt arról, ki az oktatási vagy belügyminiszter. Azóta egy kicsit érdekel – a Heti Hetes óta munkaszempontból is, de ettől még nem politizálok. Nem is hiszem, hogy az én véleményem sokat számítana. Inkább magánéleti vagyok, mint közéleti. Ha azt hallom: képzeld, egy pasas megevett egy galambot, és szelídebb lett tőle, arra odafigyelek. Viszont amikor arról beszélnek, hogy az akárhányadik kerületi tanácsban korrupció zajlik, az nem annyira érdekel. Sajnos.
– Nincs már tanács.
– Mi van?
– Önkormányzat.
– Látja, mennyire nem figyelek!
– Szinte kamasznak tűnik, amikor a politikától való idegenkedéséről beszél. Megfiatalítja az ellenállás?
– Kamasznak?
– Igen. A kamasz olyan egészséges lelki, gondolkodási állapotban van, amelyben látványosan unatkozik, ha valamit feleslegesnek tart.
– Hála istennek! Szerintem az én szakmámban minden a gyerekkorból és a kamaszkorból jön. Poénok, szerelmek, gondolatok. Humor, helyzetek, emlékek… Ezek irtó erővel jönnek fel bennem a hat- és huszonhat éves korom közötti időszakból. Vagy inkább huszonkettő. Nagyon fontosak.
– Nemrég megnéztem az interneten az első nyilvános szereplését a múlt század derekán készült Ki mit tud? című tehetségkutatóban. Talán tizenhat lehetett?
– Tizennégy voltam.
– Úgy viselkedett, mint aki számára a világ legtermészetesebb dolga kamerák előtt állni, zsűrinek játszani, közönséget uralni.
– Ezt hívják úgy, hogy hályogkovács módjára. Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen veszélyes. Azóta rájöttem. Főiskolás korunkban rengeteget marháskodtunk az előadások közben is. Most dührohamot kapok, ha valakiről úgy érzem, hogy nem veszi elég komolyan. Megbolondul az ember a minőségért. Már amit én minőségnek tartok – nem biztos, hogy az a legjobb, de szeretném a tőlem telhető legjobb színvonalon átadni.
– Amikor leüvölti valakinek a haját a fejéről egy próbán, utána szégyelli magát?
– Nem szoktam úgy kiabálni, hogy nagyon haragudjanak rám. Azt valahogy ügyesen megoldom.
– Jellemző az életére a „valahogy ügyesen megoldom”?
– Szükség van ügyes megoldásokra – általában a humor segít. Ha azt elveszítem, nagy a baj, de ritkán veszítem el. Ez egy olyan készség, ami benne van az ember zsigereiben, és nagyon sok mindent megold. Keresztbe lehet fordítani egy gondolatot úgy, hogy ne legyen bántó, de nyaló se vagy karrierista. Nem úgy értem én az ügyességet, mint ami abban segítene, hogy az ember jobban érvényesüljön, sikeres legyen. Az ügyesség kis, apró helyzetekre vonatkozik.
– Van olyan, amikor úgy érzi, hogy az ügyesség megalkuvás?
– Ilyen például a színészet vagy kiterjesztve a művészet. Bár abban is van ügyesség. Trükkökön keresztül valósulnak meg a dolgok. Nem vagyok én a III. Richárd, ha beledöglök, akkor sem. Csak felmutatom őt az embereknek, és nagyon örülök, ha jól mutatom fel. Amikor filmet csinálok, abban is százezer trükk van. A kigondolástól a szereposztáson át a jól megcsináltságig, a zenétől az operatőr kiválasztásáig. Onnantól, hogy mi van egy színész háta mögött egy snittben, azon át, hogy én milyen állapotban voltam a forgatás alatt, egészen a vágóasztalig, amikor eldöntjük, hogy mikor van vége egy jelenetnek. Ezek mind trükkök, amelyek azt szolgálják, hogy az egész őszintének, vadnak, komolyan veendőnek tűnjék. Hiszen az.
– Nézőként azt éreztem, hogy a mostani filmjében azokat a kollégáit választotta ki, akiket emberileg is szeret. Ez létező szempont volt a szereplők kiválasztásánál?
– Nem. Eszenyi Enikőnél igen, illetve olyan színésznőt kerestem a szerepre, aki fiatalabb, mint én, mert az nem jó, ha csak öregek játszanak egy filmben. Abból a korosztályból őt tartottam erre a szerepre a legalkalmasabbnak. De például Elek Feri nem a barátom. Illetve most már a barátom, de akkor még nem volt az. Egyszer dolgoztam vele korábban, vagy húsz éve, és akkor azt mondta, hogy miért mindig kabarészerepeket kap. Tényleg, gondoltam, pedig micsoda jó színész. Ő így került a képbe. Fesztbaum Béla a Vígben játszik, de azért kapta meg a zenekari szerepet, mert tényleg jól tud zongorázni. Elekes Emma, aki a filmbéli anyámat játszotta, sosem volt a barátom, nem is ismertem. Ő egy idős marosvásárhelyi színésznő, aki húsz éve nem játszott színpadon, sosem filmezett, de alkalmas volt erre a szerepre.
– Börcsök Enikő, Rajhona Ádám, Cserna Antal?
– Persze, őket jól ismerem, miért ne játsszanak a filmemben, ha nekik való?
– Most próbálják a Pesti Színházban A velencei kalmárt. Nem egyszerű darab, hiszen a címszereplő, Shylock nem igazán jóindulatú zsidó uzsorás.
– Már most szólok, hogy ez nem lesz antiszemita előadás. Remélem, hogy az én Shylockom valamelyest rokonszenves lesz. Nagyon nehéz a darab, és ez a szerep is. A szövegem úgy kezdődik, hogy Shylock belép a színre, és közli, hogy gyűlöli Antoniót, mert keresztény. Ezt a mondatot Shakespeare bátran leírta 1596-ban. Nem tudta, hogy lesz holokauszt, meg azt se, hogy jön a politikai korrektség, amely szerint más vallását bírálni nem illik. Mondtam is, hogy húzzuk ki ezt a mondatot, ilyet ma nem lehet elmondani a színpadon. Azt mondták: mondjuk csak el és mutassuk meg, mekkora marhaság. Antonio gyűlöli a zsidókat, Shylock gyűlöli a keresztényeket, és mindketten tönkre is mennek a végén, morálisan legalábbis. A jómódú kereskedő kikészül, engem megböknek – hosszan halódom, de ezt a részt még nem próbáltuk. Mindenki elég rosszul jár a gyűlölködéssel. Ez a megállapítás talán nem is annyira idegen a mától. Elég nagy baromság a vallásalapú gyűlölködés, de van.
– Valahogy nem megy ki a divatból.
– Hát nem. A színpadról is hiába papoljuk, nyilván marad. Mi legalább kérdéseket teszünk fel. Lehet, hogy utána elgondolkodik a néző: vajon utálni kell-e valakit, mert más a vallása? Lehet, hogy a következő gondolata az, hogy igen, utálom a zsidókat. Lehet, hogy balfék vagyok? Vagy egy másik azt gondolja: zsidó vagyok, és zsigerből utálom a keresztényeket. Az anyját, de nagy barom vagyok! Hátha ezeket a kérdéseket ők is felteszik… Hátha a színház úgy gyógyít, hogy felhoz valamit. A színház sosem teheti meg, hogy elmagyarázza: kedves gyerekek, ennek a darabnak az a mondanivalója, hogy legyetek jók, és akkor minden jó lesz. A közönség felemelné a kezét, szünet van, tanár úr, csöngettek, és kimenekülnek a nézőtérről. A színház elmesél egy szórakoztató történetet, és ha azzal eltalál valamit, ha felvet kérdéseket, ha a néző elgondolkodik utána, akkor már talán elérte a célját. Nem biztos, de talán.
– Ezek szerint nem adta fel azt a kamaszos ábrándját sem, hogy van értelme ennek az egésznek, különös tekintettel a színművészetre.
– Nem igazán.
– Milyen az élet sör és cigaretta nélkül?
– Röviden? Ezt a szót ne írja le… De elhatároztam, hogy ezekkel nem élek. Megijesztettek az orvosok, és valahogy komolyan vettem őket.
– Mit kezd a felszabadult idejével?
– Játszom, énekelek, szerepet tanulok, írok, átírok, beleírok, dalszöveget, kabarétréfát, Heti Hetes-szöveget, filmet. Mindig valami kitalálódik. Kicsit unom, hogy a színészek élete kívülről irányított, a munkadolgokban mindig akartam ennél valami többet. Csinálok ezt-azt, amíg bírom szusszal.
– Van már következő filmötlete?
– Nincs. Pedig szeretnék megint forgatni.
– Készítsen filmet a saját életéről!
– Nem lehet, mert a gyerekkoromban kezdődne, de azt a kis Kernt már nem tudnám eljátszani. Olyan filmeket szeretek rendezni, amelyekben nekem is jut szerep, viszont nem tudok történeteket kitalálni. Szóljon, ha van egy jó története! Most már elenged? Mennék vissza a színházba.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
