Évközi 18. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 12,13–21)
„Quae sursum sunt quaerite”, azaz „Az odafent valókat keressétek!”: ezt a feliratot olvashatjuk hazánk első és legnagyobb temploma, az esztergomi bazilika nyugati kapujának gyönyörű homlokzatán.
Mi az üzenete e mai vasárnapi szentleckében, a Kolosszei levélben is szereplő mondatnak? Nem merő hiábavalóság-e korunkban ez a felhívás, ahogy a mai ószövetségi olvasmány, a Prédikátor könyve is szüntelen ismételgeti: „Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság”? Nem, egyáltalán nem felesleges és hiábavaló, sőt nagyon is időszerű Szent Pál felszólítása! Persze, ez az aktualitás ma is csak Jézus életének és tanításának, kereszthalálának és dicsőséges feltámadásának fényében érthető meg igazán.
Ha Jézus nem támadt volna fel, akkor tényleg hiábavaló lenne a mi hitünk és a mi igehirdetésunk. Sőt, ahogy az apostol mondja, így minden embernél szánalomra méltóbbnak is bizonyulnánk! De Krisztus feltámadt, valóban feltámadt, és ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk (lásd erről a Korintusiaknak írt első levél egész 15. fejezetét)!
Tudunk-e úgy élni, hogy már itt, már most azt látni rajtunk: e földi életünk el van rejtve Krisztussal az Istenben? Ő, aki saját képére és hasonlatosságára, halhatatatlannak, örök életre teremtett minket, Jézussal együtt földi létünk után minket is feltámaszt majd. A lényeg, az igazán fontos üzenet valóban ebben áll. Nem a vagyonban, a földi javakban való bővelkedéstől függ az ember élete.
Elgondolkodtató, ahogy a mai evangélium gazdag, önelégült emberétől, akinek még az éjjel számon kérik lelkét, megkérdezik majd: mit használ neked mindaz, amit gyűjtöttel? Mit ér a felhalmozott vagyon, ha ebből semmit se vihetsz magaddal odaátra? Ferenc pápa gyakran idézett a beszédeiben egy egyszerű, de találó portugál mondást: „A koporsón, a szemfedőn nincsen zseb!”
Ha már az élete példájával, már a puszta névválasztásával is tanúságot tevő (sírján is ez a név áll egyetlen feliratként!), és éppen idén húsvétkor, a feltámadás vasárnapjának másnapján az örökkévalóságba költöző pápánkat idéztem, befejezésül a névadónak, Francescónak, Assisi szentjének egy fontos üzenetét szeretném megemlíteni.
Augusztus 2-a, az úgynevezett első búcsú, a Portiuncula-nap, mely a ferences naptárban kiemelt ünnepnek számít. Ez a különös név, Portiuncula, azaz „kicsiny rész”, egy valóban apró kápolnát jelöl, melynek ma van a búcsúünnepe. Pontosabban,
A kápolnát eredetileg a bencések építették a földjükön, hogy miközben ott dolgoznak, imádkozhassanak is a szerzetes testvérek a benedeki Regula szerint. A régi kis kápolna azonban idővel romossá vált. Az assisi szent a San Damianó-i kápolna keresztje alatt hallotta meg az Úr hangját: „Menj, és építsd fel újra romos Egyházamat!” Ferenc először e romos kápolnára gondolt, azt kezdte el renoválgatni. Csak később értette meg, hogy az Úr azt kéri tőle, élő kövekből építsen egyházközösséget.
Ettől függetlenül a bencések nekiadták az újjáépített kápolnát. Ferenc nem tartott igényt a tulajdonra, csupán a használatra. A Szentföldről, Jeruzsálemből hozott egy porciónyi földet ide, hogy a szegények és a betegek számára ez a Porciunkula-búcsúnap is egy jelképes szentföldi zarándokúttá válhasson. A megbocsátás ünnepe: ma sokan így nevezik ezt a napot Assisiben. Most, a jubileumi szentévben mi is élhetünk a teljes búcsú lehetőségével: szentgyónás, szentáldozás és a pápa szándékára való ima, illetve a megtérésnek, bűneink elhagyásának komoly szándéka nekünk is megadja a megbocsátást, az újrakezdés lehetőségét. Ezen a napon nem kell se a Szentföldre, se Rómába, se Assisibe elzarándokolnunk – ezen feltételeknek a saját plébániánkon vagy templomunkban is eleget tehetünk.
Szerző: Bognár István
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
