Kérdések Hende után

Hosszú vergődés ért véget hétfőn, amikor a kormányzat szűkszavú közleményben tudatta: Hende Csaba honvédelmi miniszter lemondott posztjáról, a miniszterelnök pedig elfogadta azt. A lépés kapcsán sokan írtak és beszéltek meglepetésről kormányzati és pártbéli forrásokra hivatkozva, s miként a közlemény szövegezői is, igyekeztek egyetlen súlyos okot, mindenekelőtt a migránsellenes kerítés építésének elhúzódását sejtetni magyarázatul. Ami nem csoda, hiszen a mindent elborító menekültügy most a legkézenfekvőbb és legkönnyebben kommunikálható indok minden egyes negatív történésre. Miért ne tartozhatna bele ebbe egy miniszter távozása is? Pontosan így járt el Kósa Lajos, az Országgyűlés hon- és rendvédelmi bizottságának elnöke is, amikor közvetlenül megerősítette ezt a verziót. A valóság azonban minden jel szerint összetettebb.

A nem is olyan szűken vett honvédelmi közösségben ugyanis inkább „halmozódásról” és „utolsó cseppről” beszélnek. Itt bő két éve inkább csak az a kérdés, mikor kerít sort Orbán Viktor a tárcavezető menesztésére. E szemszögből nézve ennek az időszaknak minden egyes perce ajándék volt Hende számára, amit az is igazol, hogy a honvédelmi kormányzáson belül a hangsúly milyen mértékben tevődött át a tartalmi-szakmai munkáról a sokszor kifejezetten hatalommentő kommunikációra. A vég közelségét a honvédség repülő erőinek május–júniusi balesetsorozata jelezte, melyben két pilóta szenvedett súlyos sérülést, aprócska légierőnk elvesztette harci gépeinek egyhetedét, és legalább huszon-egynéhány milliárd forint kár érte az országot. Emlékezetes: a miniszter és stábja mereven elhatárolódott a kudarctól, napokig nem szólalt meg az ügyben, s csak akkor lépett fel teljes odaadással, amikor (a persze teljes mértékben kiérdemelt) kitüntetéseket kellett átadni a hős pilótáknak.

Hírdetés

Az említett „halmozódásra” tekintettel azonban óvakodni kell attól, hogy egyetlen indoknál leragadjunk, bármilyen súlyosnak tűnjön is az. Mint például az a bizonyos „utolsó csepp” a nemzetbiztonsági kabinet hétfői ülésén. A 2010 utáni két év pozitív lépéseit követően (például a kiszervezések felszámolása a HM-ben, ha mégoly tökéletlenül is, de a tartalékos rendszer működőképessé tétele) ugyanis szakmai, magánéleti és diplomáciai csontvázak is halmozódtak a miniszter szekrényében. A részletek legtöbbször homályosak, de ezek voltak azok, melyek először a 2014-es választást megelőző, majd a választás utáni, végül pedig a legkésőbb 2016-os leváltását miniszterelnöki napirendre segítették, ott is tartották. Egyre erőteljesebbé vált az a vélemény, hogy a védelmi büdzsé jelentős emelkedésével jövőre meginduló nagyobb értékű beszerzések levezénylését már nem szabad Hendére hagyni.

Csalódni fog azonban az, aki azt gondolja, hogy a miniszter távozásával karrierje véget ér. A „kirúgási indokok” heves kutatása közben ugyanis nem kap kellő hangsúlyt az az állítólagos mozzanat, miszerint a végső lépést maga Hende tette, azaz mondott le, nem hangzott el erre való felszólítás. Ez már csak azért sem mindegy a jövőre nézve, mert a politikusnak eddig többször megvédett egyéni parlamenti mandátuma van, főként amerikai irányú kapcsolatépítése révén pedig a nemzetközi szerepvállalás sem elvetendő jövőkép számára az atlanti holdudvarban.

Az exminiszter úgy folytatja, ahogy tudja, ahogy sikerül neki, ahogy abban őt segítik, illetve ahogy azt a magyar demokrácia hagyja neki. Az bizonyos azonban, hogy a közvélemény jogos kíváncsiságát csillapítani kell távozásának összes okával kapcsolatban, és végképp nem lehet azt félresöpörni „nem akarok beszélni róla” típusú nyilatkozatokkal.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »