Saját védekező érveit hatástalanította volna a kormány, ha valóban nemzetbiztonsági embereket kellett volna alkalmaznia a tartalomszolgáltatóknak egy friss belügyminiszteri módosító szerint. A hírszerzés és a média együttműködése azonban nem példa nélküli.
Elképzelhető, hogy szándékosan a sajtónak dobott gumicsont, esetleg lélektani nyomásgyakorlás vagy csupán pongyola fogalmazás következménye volt az a belügyminiszteri módosító, hogy a magyar nemzetbiztonság nyíltan saját embereit ültesse a magánkézben lévő szerkesztőségekbe. A Kormányzati Tájékoztatási Központ szerdai közleménye szerint félremagyarázásról van szó: a Pintér Sándor által jegyzett módosítóban ugyanis nincs megfelelően definiálva a tartalomszolgáltató kifejezés. A módosítót először kiszúró Indexnek első körben a minisztérium azt nem cáfolta, hogy „a hírközlési és postai szolgáltató piac liberalizációja és a kormányzati struktúra átalakulása miatt szükséges változtatást” a szerkesztőségekre is kiterjesztenék. Csütörtökre aztán példátlan gyorsasággal, az Origo szerint egy internetadó elleni tüntetéstől tartva módosították a módosítót.
A javaslat ilyen formában nagyon furcsa is lett volna. Először is megvalósításával a kabinetnek saját kezűleg kiállított papírja lenne arról, hogy azt teszi, amivel rendre megvádolja külföldi bírálóit. Ennek legemlékezetesebb példája, a médiatörvény körüli botrány volt. A kabinet a nemzetközi kritikákra rendre azzal felelt, hogy az elmarasztaló cikkeket lehozó újságok valójában feladatot teljesítenek. Visszatérő eleme volt a közleményeknek és nyilatkozatoknak, hogy a Magyarországon megadóztatott nagy, adott esetben állami tulajdonban lévő cégek lobbitevékenységének köszönhetően közölnek hazánkat lediktatúrázó, egyoldalú írásokat.
Valóság, nem kémregény
Ez persze nem is volt feltétlenül John Le Carré kémregényei alapján kitalált összeesküvés-elmélet. Elég csak Udo Ulfkottéra emlékezni, aki bestsellerében megnevezte rengeteg olyan újságíró kollégáját, aki – szerinte – együttműködik a CIA-val vagy közeli viszonyt ápol a titkosszolgálatokkal. A Russia Todaynek adott interjújában ugyan jelezte, hogy nem kellett feltétlenül tudnia valakinek arról, hogy honnan származik az információja, de állította, hogy éles helyzetben (Líbia vagy az ukrán–orosz összecsapások kapcsán) egyenesen az amerikai hírszerzés írta a cikkeit. „Egyértelmű, hogy ezeknek a szolgálatoknak az emberei jártak a Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében, ahol én 17 éven át dolgoztam” – mondta a Magyar Nemzetnek.
Titkosszolgálat a címlapon
A FAZ egykori munkatársának színvallása persze mindenképpen hírértékű, ugyanakkor valóságtartalmát nehéz ellenőrizni. Ha igaz, alapvetően annyi újdonságot tartalmaz, hogy az amerikai hírszerzés a hidegháború után sem hagyott fel azzal a gyakorlattal, hogy tudósítókhoz folyamodik némi pluszinformációért, vagy éppen – tudtukkal vagy tudtukon kívül – őket használja fel arra, hogy információkat helyezzen el a sajtóban. Ezt a gyakorlatot vélhetően minden valamirevaló titkosszolgálaton tanítják, az Egyesült Államokban pedig nem is olyan régen, a 2003-as, Irak elleni háború előtt árasztották el a sajtót olyan meg nem nevezett forrásokból származó információk, amelyek a háború megalapozottságát sugallták, de amelyekről utólag kiderült vagy gyanítani lehet, hogy a kormányzat propagandamunkájának részét képezték.
Carl Bernsteinnek, a Watergate-botrányt kirobbantó újságírók egyikének, a Richard Nixont megbuktató cikksorozata után a második nagy dobása a CIA és a média kapcsolatát feltáró írása volt. A Rolling Stone magazinban megjelent cikkből kiderült, hogy a hidegháború első 25 éve alatt 400 újságíró dolgozott így vagy úgy a hírszerzésnek. Bernstein megemlíti, hogy ugyan a CIA-nek volt egy programja, amelyben ügynököket képeztek ki újságírónak, de ők kisebbségben voltak, sokkal több, évek óta író tudósítót vagy publicistát kerestek meg az ügynökségtől és alakítottak ki velük kapcsolatot. Volt köztük Pulitzer-díjas szerkesztőségi munkatárs és szabadúszó is, és az is megesett, hogy egy riportert nem a lapja vagy a saját meggyőződése vezette egy egzotikus helyszínre, hanem az amerikai hírszerzés.
A hazai „ötlethez” talán a legközelebb az a gyakorlat állt, hogy a CIA komplett hírügynökségeket vagy sajtóorgánumokat finanszírozott, amelyek aztán egyfajta fedőszervezetként szolgáltak, és a hírszerzők aztán újságíróként dolgozhattak fedésben. Az „igazi” szerkesztőségek függetlenségét azonban ez aligha veszélyeztette.
Bernstein is leírja, hogy 1973-ban kezdtek szivárogni a hírek a CIA és a sajtó együttműködéséről, amelyet egy éven keresztül kutatott és négy esztendő múlva tudott csak publikálni.
Olyanról azonban nem nagyon tud a sajtótörténet, hogy a szolgálatok nyíltan saját embereiket ültessék a szerkesztőségekbe – hacsak nem diktatúrákról van szó –, akik így a lapok által megszerzett információkról és azok forrásairól első kézből értesülhetnek. Ez nemcsak hogy súlyosan sértené a sajtó szabadságát, de hosszabb távon épp az ügynököket delegáló titkosszolgálatok munkáját lehetetlenítené el, amelyeknek nyilvánvalóan az az érdekük, hogy embereik teljes fedésben maradjanak, megbízásukról még az őket foglalkoztató lap vezetése se értesüljön.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
