A Ladyva művésznéven ismert, számtalan televíziós műsorban és fesztiválon szereplő Vanessa Gnaegi svájci zongorista a boogie-woogie királynője. Tizenhat éves kora óta lép fel, és már a műfaj olyan állócsillagaival adott elő, mint Jools Holland vagy Axel Zwingenberger.
A zenetörténelem egyik legnagyobb virtuóza, Jerry Lee Lewis őt választotta a nyolcvanadik születésnapja alkalmából tartott angliai turnéja társfellépőjének, néhány videóklipje pedig már jócskán túlszárnyalta a milliós megtekintést a világhálón. Második otthonában, a Dominikai Köztársaság északi részén található Cabarete városában látogattuk meg.
Chet Baker ismert dala, az I Fall In Love Too Easily jut róla eszembe. Hihetnék, hogy viccelek, pedig eszemben sincsen: Ladyva, svájci boogie-woogie és blueszongorista rabul ejtő teljesítményt nyújt a zongora előtt. Akár a Lago Maggiore partján vagy a bázeli bluesfesztivál nagyszínpadán, akár dominikai lakásában játszik, a várt hatás nem marad el. A közönség szinte megvesz érte, miközben ő a legnagyobb alázattal és profizmussal püföli a fekete-fehér billentyűket. És mindig ott bujkál egy kacér pillantás a nagy szempárjában, majd az előadott darab végén rendre felszabadult mosoly ül ki az arcára. A lehengerlő derű sokat mond: igazi „örömzene” az általa képviselt ragtime-szerű műfaj, amelyet az előadó és közönsége egyaránt élvez, másrészt talán azt sejteti, hogy pontosan tudhatja, mennyire fenomenális, amit a billentyűkkel csinált.
A jó sorsom most nemcsak összehozott vele, hanem azzal a szerencsével is kitüntetett, hogy Vanessa Gnaegi meghívott a második otthonába, Cabarete-be. A Dominikai Köztársaság északi tartományába, Puerto Platába nemhogy kedvező, hanem semmilyen járat sem megy Budapestről, ezért Párizson és Amszterdamon keresztül a főváros, Santo Domingo repülőterére érkezem. Modern kisbusz és a nevemet filctollal egy papírlapra firkantó helyi sofőr vár a karibi repülőtéren. Már beesteledett, de az időjárás továbbra is huszonöt fok felett, és a páratartalom is olyan sűrű, mint a juhgyapjú. Alig három órába telik, mire átszeljük az országot, de az utazó könnyen elveszti az időérzékét, ha már húszórás – ráadásul hajnalban kezdett, sőt, maszkban abszolvált – út van a háta mögött. Már egy kósza lélek sincsen az utcákon, amikor megközelítjük a cabarete-i öblöt. Éjfélkor érünk a Gnaegi család fegyveres őrrel, elektromos kapuval biztosított villája elé.
Hatásos időpontban történő érkezésem hírére a lépcsősoron három, egészségügyi védőmaszkot viselő alak sorakozik fel. Vanessa Gnaegi külsőre egy kislány, tiszteletreméltó szülei, Stefan és Uschy a hetvenes éveikben járnak, de meglehetősen strammnak látszanak. A formális megismerkedés után kiülünk a medencével, valamint saját tengerparti szakasszal rendelkező házuk második emeleti erkélyére. Egy pohár ital kíséretében beszélgetni kezdünk a pálmafákat borzoló langyos szellőben.
Hat napon keresztül folytatjuk, több ülésben, változatos észak-dominikai helyszíneken.
Az interneten elérhető életrajzából, valamint a különböző platformoknak adott interjúiból tudom: az ipsachi születésű Vanessa tizennégy éves korában vette első zongoraleckéit, fellépni pedig tizenhat évesen kezdett. Szülei a legnagyobb természetességgel, szűkszavúan mondják, hogy sem őt, sem a Pascal Silvaként ismert, szintén zenész bátyját nem terelgették semmilyen irányba, szabadon választhatták meg, hogy mivel szeretnének foglalkozni.
– Valóban tizennégy éves voltam, amikor zongorázni kezdtem, a bátyám pedig nyolcéves korában kezdett énekelni. Ami engem illet, ekkor láthattam élőben, színpadon néhányat a boogie-woogie nagy nevei közül. Hű, ez meg mi volt, kérdeztem utána magamtól. Annyira elbűvöltek, hogy az ő hatásukra kezdtem el zongorázni tanulni, két éven belül pedig már néhány fellépésünk is volt a testvéremmel – meséli szerényen Vanessa.
Magától értetődik, hogy az egyik legnagyobb példaképük Jerry Lee Lewis amerikai zongorista, énekes, dalszövegíró és zeneszerző volt.
– Mi sem természetesebb annál, hogy ő tette rám az egyik legnagyobb hatást. Elképzelheted, mekkora álmom vált valóra, amikor találkozhattam vele az angliai búcsúturnéján, 2015-ben. Rajta kívül a boogie-woogie királyait, Albert Ammonst, Meade Lux Lewist, Pete Johnsont, valamint a német boogie-woogie- és blueszongoristát, Axel Zwingenbergert tekintem az idolomnak. És okvetlenül meg kell említenem Elvis Presley-t, akinek nagyon sok dalát szeretem. A bátyám például latin zenét is játszik, de időről időre együtt is fellépünk, például olyan klasszikus Elvis-slágereket előadva, mint amilyen a That’s All Right vagy a Hound Dog, de Jerry Lee Whole Lotta Shakin’ Goin’ On-ját is gyakran játsszuk.
Nem kérdezem meg, hogy mennyit kellett várnia az igazi sikerre, mert ő maga árulja el, hogy számtalan svájci és dominikai televíziós szereplés után hat éve indult be igazán a karrierje.
– Rocco Buonvino, aki ma a menedzserem, akkor hívott fel és keresett meg azzal, hogy legyek „egy személyben” Jerry Lee Lewis előzenekara a mester utolsónak tervezett angliai koncertkörútján. Noha a koncertek az én fellépésemmel kezdődtek, ami azt illeti, Jerry Lee oldalról figyelte a produkciómat – mondja nevetve. És hogy kapott-e bármiféle bókot, tényleges elismerést a rock ’n roll pionírjától? – Tetszett neki a produkcióm, meglehetősen – intézi el szerényen a választ, majd hozzáteszi: – Londonból a magángépén utaztam Glasgow-ba, a második fellépésre. Az odaúton beszélgettünk egy kicsit, készítettünk egy közös fotót is. Nagyon szép élmény marad!
Persze, hosszú út vezetett idáig. Első albumát, amelynek Vanessa G – The Boogie Woogie Lady volt a címe, huszonegy évesen készítette el, szerzői kiadásban jelentette meg. Habár alapvetően a boogie-woogie hangzás jellemezte, meglehetősen színesnek bizonyult: Elvis, Bill Haley, Michael Jackson dalainak feldolgozásán kívül Beethoven legismertebb zongoraműve, a Für Elise is helyet kapott rajta. A következő évben már a bázeli Blues Fesztiválon lépett fel, egy újabb évvel később pedig az Universal Music kínált neki lemezszerződést, amelyből különböző okok miatt nem lett hosszú távú együttműködés. Mostanra ötvennél is több svájci és dominikai televíziós műsorszereplés van a háta mögött, köztük világszenzációnak számító tévéfellépés, ahol a saját merengue és boogie elemekből építkező szerzeményét, a Merengue Boogie-t adta elő a debütáló albumáról. Az évek során boogie-woogie táncversenyeken és alkalmilag egy nagy óceánjárón is fellépett, játszott együtt a műfaj sztárjaival, a brit Jools Hollanddal és a német Axel Zwingenbergerrel, valamint egy rakás európai és néhány dominikai fesztiválon is lángra lobbantotta már a férfiszíveket – nem beszélve egy emlékezetes bulgáriai tévéshow-szereplésről. (Akadt kitérő is: Silva Decevic montenegrói énekesnővel Que Me Robes un Beso címmel 2018-ban készített egy reggaeton kislemezt.) Úgy látszik, hatásos a fellépései közben megvillantott hipnotikus mosolya és a látványos átszellemültsége (a könnyedebb zongoraműfajok egyébként sem nélkülözik az improvizációt, és az sem árt, ha az előadó attraktív személyiség), mert húszas éveiben, amikor először feltöltött néhány videót a YouTube-ra, néhány hónap leforgása alatt egyre többen kezdtek beszélni róla.
Amikor Cabarete egyik tengerpartján, egy holdvilágos éjszakán arról kérdezem, mennyire tudatos a színpadi stílusa, azt gyanítom, nem játssza meg, hogy nem igazán érti a kérdésemet. Második nekifutásra, némi habozás után felel: – Hogyne, ez mind eltervezett, méghozzá jól eltervezett. Tudod, hogy rabigába hajtsam az egész világot – mondja vagányul, jellegzetes, máséhoz nem hasonlítható nevetése kíséretében, aztán így folytatja: – Persze, nem készítek videót vagy nem forgatok klipet reggel, amikor bénán nézek ki, és mielőtt kamera elé állnék, azért a hajamat is megfésülöm. Aztán bizonyítja, hogy tud magán nevetni: – Ráadásul az én előrehaladott koromban már némi sminkelés sem árt. De komolyra fordítva a szót, a színpadi produkcióimban nincsen semmi eltervezett, pedig lehet, hogy sokat lendítene rajtuk.
Nincs igaza: az ösztönösséget nem pótolhatná semmilyen színpadi elem, másrészről a boogie-woogie műfaj elengedhetetlen improvizációja nem egyszerű dolog. A világjárvány miatt a 2020-as év javát a Dominikai Köztársaságban töltötte (tizenegy éves volt, amikor a szülei megvásárolták házukat a vízi sportok szerelmeseinek törzshelyén), és tavaly áprilisban itt, a felső emeleti saját lakrészében, a telefonjával vette fel a Jörg Hegemann által inspirált „karanténbugiját”, ami egy év leforgása alatt meghaladta az egymilliós megtekintést a világ legnagyobb videómegosztóján. Kering a neten egy amatőr – már tizennégymillió megtekintésnél járó – felvétel is, amelyen Vanessa a párizsi Charles de Gaulle repülőtér zongorájához ülve rögtönzött játékba fog, és seperc alatt egy villámcsődület kellős közepén találja magát, és még egy szaxofonos is csatlakozik hozzá.
Legújabb, a Ladyva’s Stomp című szerzeményét a svájci Chris Conz’s Stúdióban rögzítette, a kertjükben forgatott látványos videóklipet pedig saját maga vágta. A forgatás után készített fotósorozat során Vanessa felpattant a zongora tetejére, és ha emlékszünk még, hogy fél évszázada Jerry Lee valóban lángra lobbantotta a zongoráját, most biztosak lehetünk benne, hogy Vanessa alatt ezúttal meggyulladt a billentyűs hangszer. Hamarosan egy hangversenyzongora élvezheti társaságát, ugyanis júniusban visszatér Svájcba, ahol újra stúdióba vonul.
– A Ladyva’s Stomp rajta lesz az új albumon, de azt még nem tudom, hogy újra rögzítem-e a zenekarral, vagy ezt a felvételt használom – jegyzi meg, miközben végigsimítja törékeny kezével félénk kutyusát, Lambát.
Azok, akik már régóta csodálják az ujjait, nemcsak az új anyagnak örülhetnek, hanem annak is, hogy osztrák és svájci helyszíneken is koncertet ad az ősz folyamán. Noha a tavalyi év nem úgy alakult, ahogy eltervezte, nem hajkurássza kétségbeesetten a reflektorfényt. Azt mondja, szeretne annyi embert elérni a zenéjével, amennyit csak lehet, mert a boogie-woogie műfajában éppen azt szereti, hogy mosolyt csal az emberek arcára.
– Talán az egyik legnagyobb álmom az, hogy ez a fajta zene újra menő legyen. Tavaly például felkértek, hogy lépjek fel a Glastonbury fesztiválon, de sajnos a Covid miatt nem jött össze – jelenti ki. – Nem akarok álszerénynek tűnni, de tényleg csak arra vágyok, hogy minél többeknek szerezzek örömet a zenémmel. Persze, azért jó lenne, ha egy napon a zürichi Hallenstadion rendezvényközpontban léphetnék fel. Meglehet, azért egy kicsivel többet kellene tennem, de lássuk meg, mit hoz a jövő!
Navarrai Mészáros Márton
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
