Kavalecz Imre kommunikációs szakértő, a Mávinform korábbi szóvivője 1984-től adott tájékoztatást az aktuális vasúti helyzetről egészen 2025. december 17-ig: aktív szolgálatának utolsó napján élőben mondta el a Mávinform híreit a Magyar Katolikus Rádióban. „A vasút szolgálatáért” díj arany fokozatának birtokosa. Szóvivői hivatása mellett 36 éve ministrál a budapesti Szent István-bazilikában.
– Hogyan alakult az élete 1984 tavaszáig, amikor is létrejött a Mávinform, amelynek alapító tagja lett?
– Szikszón születtem 1958 novemberében. Édesapám a vasútnál dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt, nevelte a húgomat és engem. Szikszó Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében fekszik, valamivel több mint ötezer lakosú kisváros, Miskolctól tizenöt kilométerre. Nagyon szép hely. Itt jártam általános iskolába; szívesen emlékszem vissza a tanáraimra, barátaimra, rokonaimra. A szüleim és a nagyszüleim is mélyen hívő katolikusok voltak, vallásos szellemben neveltek bennünket. Hittanra is jártam. Abban az időben csak a templomban volt hitoktatás. Az általános iskolában a tanáraim valahogy megtudták, hogy hittanra járok. Emiatt csak négyest kaptam magatartásból. Édesanyám megkérdezte az osztályfőnökömet, mi a baj Imrével, ő pedig azt válaszolta: megsúgom, nincs vele baj, csak az, hogy hittanra jár. Ám ez nem riasztott el, azután is jártam, nagyon jó papok tanítottak bennünket.
– Nem vetődött fel Önben, hogy pap legyen?
– De igen, méghozzá nagyon korán, hatodikos-hetedikes koromban. A szüleimmel úgy terveztük, hogy a győri bencés gimnáziumba jelentkezem majd, mert a másod-unokatestvérem is odajárt. Hetedikes koromban el is utaztam hozzá Győrbe, végigvezetett a városon, néhány tanárának is bemutatott. Ő nem akart pap lenni, érettségi után a szikszói vasútállomásra került. Rendszeresen hordtam neki az ebédet a Babetta motoromon. Amíg ő ebédelt, én a vonatokat figyeltem. Ez nagyon megragadott, „megcsapott a mozdony füstje”. Ezért aztán végül nem a győri bencésekhez jelentkeztem, hanem Miskolcra, a vasútforgalmi szakközépiskolába. Ott is érettségiztem 1977-ben. Azután pedig a vasútnál dolgoztam Felsőzsolcán, Tárnokon, Miskolcon és Szerencsen, különböző beosztásokban, forgalmi szolgálattevőként, forgalomirányítóként. Elvégeztem a tisztképzőt is, egy darabig állomásfőnök voltam, majd oktatótiszt Szerencsen.
– Elérkeztünk 1984-ig, amikor megtalálta a mávinformos munka. Hogyan történt ez?
– A rendszer bevezetéséről 1984 tavaszán döntött a MÁV vezérigazgatósága. A cél az volt, hogy a Főinform és az Útinform mintájára a Mávinform a médián – az MTI-n, a Magyar Rádión, a Magyar Televízión, az újságokon és később a képújságon– keresztül gyorsan és hatékonyan juttassa el a lakossághoz az utazást érintő friss híreket. A végső szót Bajusz Rezső, a vasúttársaság vezérigazgatója mondta ki.
– Ha jól tudom, ez Európában egyedülálló kezdeményezés volt akkoriban.
– Így van.
A Mávinform csapata kezdetben három főből állt: Benik Zsuzsa a MÁV kereskedelmi vonaláról érkezett, Varsányi Antal a társaság forgalmi területéről, én pedig a szerencsi vasúti főnökségtől. Többen is érdeklődtek a munka iránt: amikor a MÁV-on belül meghirdették a mávinformos pozíciókat, harminc-negyven ember jelentkezett. Közülük választottak ki hármunkat. Nekünk kellett kitalálnunk a tájékoztatás konkrét témáit is, hiszen nem volt előttünk minta. A Mávinform 1984. július 1-jétől naponta tizenegyszer jelentkezett be a rádióban – ebből háromszor a Reggeli krónika című adásban –, valamint reggel 9-től este 9-ig kétóránként közölte a friss vasúti híreket. Az utazók így hozzájuthattak az őket érintő legfontosabb információkhoz. Értesülhetek a balesetek miatti késésekről, a vágányzárok miatti vonatpótlásokról, a menetrendváltozásokról.
– Több mint negyven éven át dolgozott a Mávinformban mint alapító tag. Mondhatjuk, hogy Ön volt a MÁV hangja és arca. Mikor lett szóvivő?
– A Mávinform mindig a sajtóhoz tartozott, a kommunikációs területhez. Több mint negyven évig voltam mávinformos, aztán 2003-ban új vezetőség érkezett, és ők felvetették, hogy kellene a MÁV-nak egy szóvivő. Jól ismerték az addigi tevékenységemet. Bemondtam híreket a Kossuth rádióban és az egri Katolikus Rádióban is. Így rám esett a választás. 2004-től 2009-ig szóvivő, majd sajtófőnök is voltam. A szóvivőség nagy kihívást jelentett, mert a MÁV-nak addig nem volt még szóvivője. Mindent meg kellett tanulnom.
– Milyen feladatai voltak?
– Elsősorban a médiát kellett tájékoztatunk. Sajtótájékoztatókat tartottunk menetrendváltozásokról, a tarifarendszer esetleges átalakításáról, vasútbiztonságról. Mivel sok baleset történt a vasúti sorompóknál, a Biztonsági Igazgatósággal kampányfilmet készítettünk, melyben felhívtuk a figyelmet a veszélyekre. Akkoriban több kereskedelmi tévé is beindult, előfordult, hogy hetente kétszer-háromszor szerepeltem a híradókban. Sajnos legtöbbször a vasúti átjáróknál történt balesetekről, vezetékszakadásról vagy a szélsőséges időjárás okozta problémákról adtam tájékoztatást.
Akkor egyébként már külsős riporterként dolgoztam a Magyar Rádióban.
– Gondolom, riporterként interjúkat is készített…
– Igen. Rendszeresen dolgoztam a Napközben című műsorban, amelynek Petress István volt a szerkesztője, később pedig Stefka István.
– Egy szóvivőnek artikuláltan, jól érthetően kell beszélnie. Önnek ezzel soha nem volt gondja. Kitől tanult meg szépen beszélni? Szereti például a verseket?
– A középiskolában kiváló magyar- és történelemtanárunk volt, megszerettette velünk a versolvasást. Otthon mindig hangosan tanultam, a verseket is. Szerettem a költészetet. A mávinformosoknak természetesen meg kellett tanulniuk a helyes artikulációt ahhoz, hogy a médiában beszélhessenek. Ezért beiskoláztak bennünket, három hónapon keresztül hetente egyszer foglalkozott velünk Fischer Sándor, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán oktatott; a rádiósokat és a televíziósokat is ő tanította a szép, érthető kiejtésre. A rádió mikrofonbizottsága előtt kellett vizsgáznunk a mikrofonengedély megszerzéséért. Mindhármunknak sikerült. Tanulás céljából egyébként gyakran hallgattam a híres bemondókat, Bőzsöny Feri bácsit, Szalóczy Pált, Horváth Lajost. Amikor 1980-ban Budapestre jártam a tisztképzőbe, néhány barátommal gyakran elmentünk a régi Nemzeti Színházba, a Hevesi Sándor térre, csodáltuk a nagy színészek, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Major Tamás, Gobbi Hilda, Váradi Hédi játékát. Sinkovits Imrét személyesen is ismertem. Gyönyörűen mondta a verseket, hál’ Istennek, ezek még ma is meghallgathatók.
– Vannak kedvenc költői?
– A legjobban Vörösmarty Mihályt szeretem, különösen a Gondolatok a könyvtárban című költeményét. Ez a vers minden kor minden embere számára megfogalmazza az élet célját: „Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért.”
– Harminchat éve ministrál a budapesti Szent István-bazilikában. Mi ennek a története?
Említettem, hogy kamasz koromban pap akartam lenni, de végül nem lettem. 1991-ben azonban elkezdtem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakát, levelező tagozaton. Olyan tanárok tanítottak, mint Bolberitz Pál, Rózsa Huba, Tarjányi Béla. És persze Erdő Péter bíboros, prímás, aki mellett sokszor ministráltam már a főpapi szentmiséken. 2000-ben diplomáztam. Gyermekkoromban Isten azt mondta: na jól van, legyél vasutas. Évtizedekkel később pedig így szólt hozzám: bár nem lettél pap, mégis, végezd el a katolikus egyetemet, mert hasznosítani fogod az ott tanultakat.
A kérdésére válaszolva, mert ez is a történethez tartozik: 1975-ben a gimnáziumi osztályommal feljöttünk Pestre, és megtekintettük a bazilikát is. Leültem az első padba, imádkoztam. Közben fölnéztem a főoltárra, és megcsodáltam a két méter magas, carrarai márványból készült Szent István-szobrot. Felsóhajtottam: Istenem, milyen jó lenne egyszer imádkozni itt! Később, 1989–1990-ben, a rendszerváltozás kezdetén rádióriporterként jártam a bazilikában. Akkoriban végezték a templombelső felújítását. Szabó Géza kanonok atyát kerestem. Leültünk a kilencvenhat méter magas kupolában, és beszélgettünk. Géza atya úgy vált el tőlem, hogy azt mondta: nagyon jó volt a beszélgetés, köszöni, szeretettel várnak a misén is. Ez húsvét előtt történt. A feltámadás ünnepén már ott voltam a szentélyben, de még csak civilként. Ezután rendszeresen részt vettem a hétköznap esti hat órás miséken. Egyszer aztán elkezdtem ministrálni Földi Endre atyának. Géza atya pedig közölte: most már az ünnepi asszisztenciában is várnának.
Ki kell emelnem Máté Istvánt, ő volt a főceremonárius akkor. Bevett a bazilika asszisztenciájába. Azóta ott vagyok, immár harminchat éve. Áldott emlékű Szabó Géza atya nagyon jó ember, valódi pap, lelkigondozó volt, szerettük. Mindenkihez volt egy jó szava.
Sok papnak, főpásztornak ministráltam, mindenkiről csak a legjobbat tudom mondani. Mindegyikük elismerte, és ma is elismeri a mi kis csapatunk – általában tizen vagyunk – oltárszolgálatát. Hálát adok a Jóistennek, hogy megkaptam ezt a kegyelmet az életemben, és oltárszolgálatot végezhetek Budapest főtemplomában, az esztergomi bazilika társszékesegyházában. A középiskolai óhajom-sóhajom felszállt a mennybe. Ha kerülő utakon is, de végül mégiscsak az Egyházat, Istent szolgálom. Ezért vallom, hogy Isten a tenyerén hordoz engem.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 8-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
