Boldog IV. Károly királyunk mennyei születésnapjának 100. évfordulójára.
Károly királynak az első restaurációs kísérlet során történt találkozóját Horthy kormányzóval csak a két fél visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, lévén rajtuk kívül senki más nem volt jelen. Károlynak a naplóját 1924-ben adta ki titkára, Karl Werkmann, amit az uralkodó maga diktált le neki. A király magyar magántitkára, Boroviczény Aladár szintén 1924-ben írta meg a történteket németül és olaszul. Könyve, mely végül A király és kormányzója címet kapta, 1993-ban jelent meg magyarul.
A lediktált emlékirat egy példánya az esztergomi Prímási Levéltárban található, egy nagyalakú borítékban, ahol Serédi Jusztinián hercegprímás helyeztette el 1931-ben, az iratokat Mindszenty József hercegprímás 1948-ban megtekintette és a borítékot visszazáratta. Boroviczény kérésére a borítékot nem volt szabad kinyitni, míg Zita királyné életben van, lévén, hogy a gépelt szöveg több dologban is eltér a királyné jóváhagyásával Werkmann által publikált szövegtől. A napló az első restaurációs kísérlet eseményeit írja le 1921. március 26. és április 6. között, amikor is a Bécsből induló király hazánk elhagyásával visszatért Ausztrián át Svájcba.
Az események leírása a két szövegváltozatban lényegében megegyezik egymással, a leginkább lényeges különbség a király és a kormányzó közti beszélgetés leírásában van. A gépelt szövegben ez sokkal rövidebb, és a király a megállapodás lezárásaként adja a katonai Mária Terézia-Rend nagykeresztjét a kormányzónak (Horthy beszámolója ezzel egyező). A Werkmann-kötet kormányzója feszültnek, hiúnak és követelőzőnek van beállítva, a kettejük közötti párbeszéd is jóval hosszabb. A forrásközlés és a fordítás Németh László Imre atya közleménye[1] és egy, általunk korábban már publikált, a Werkmann-kötet egy részletének Pethő Sándor Magyarság című lapjában névtelenül megjelent fordítása alapján történik. Érdemes a közleményt is megtekinteni, ahol jelezve vannak az összefonódási pontok is a publikált verzióval, illetve a naplóban szereplő fontosabb személyek is röviden ismertetve vannak. Itt mi csak a talált szöveg fordítását közöljük, annak megismerhetővé tétele végett, végjegyzeteket csupán ott iktattunk be, ahol ezt szükségesnek éreztük egyes személyek, helyzetek tisztázása végett. A tördelés a közleményt, és így a nyomtatásban kiadott szöveg tördelését követi.
Őfelsége naplója, sajátkezű javításokkal
Ő cs. és kir. apostoli felségének, Károly császárnak és királynak a naplójegyzetei az 1921-es magyarországi húsvéti útról. A császár diktálta le a saját, helyszínen röviden, kulcsszavak alapján írt jegyzeteit Karl Werkmann századosnak, aki írógéppel papírra vetette őket. Az alábbi leiratot a császár elolvasta és a 7, 10, 11, 14, 15. és 18. oldalon sajátkezűleg végzett javítások után azt jóváhagyta. 1921. május 13. Hertenstein, Boroviczény
Károly császár hagyatékából
A gépelt irat csaknem szöveghű átírása.[2]
1921. március 26. szombat
Nagyszombat napján, délelőtt 11:30-kor indultunk el a Landskrongasse sarkáról Maier sofőr autójával, aki korábban nagymamámnál szolgált, a Grabenen, Stephansplatzon át, a Kärntner Straße mentén a Paulanerkirche mellett a Wiedner Hauptstraßén, a Spinnerin am Kreuzon, a teljes Triester Straßén végig egészen Bécsújhelyig.
Az utcák kihaltak, a hellyel-közzel aszfaltozott Triester Straße még a legjobb. A Laxenburger Allee olyan, mint egy szekérút. Minden városon nagyobb sebességgel tudtunk áthajtani. A régi útdíjak és sorompók újra a helyükön voltak. Bécsújhely után átvezettünk a nagy Föhrenwaldon, Frohsdorfot balról elhagyva Seebenstein felé.
Schlederer a seebensteini kastélypark kapujánál várt. Tovább utaztunk Aspangon, Mönnichkirchenen, Pingaun át az osztrák határon fekvő Sinnersdorf felé. Csodálatos nap volt.
Érdekes érzés felismeretlenül a hazában tartózkodni.
A stájerországi utak olyan rosszak, mint voltak. Mönnichkirchen egy nagy üdülőközponttá fejlődött. A húsvéti ünnepekre már hetekkel korábban lefoglalták a szobákat, sok parasztlányt és turistát láttunk. Sinnersdorfnál osztrák útlevélellenőrzés, mely igen gyorsan folyt. Az osztrák pénzügyőrök, ahogy a csendőrség is igen jó benyomást tettek ránk; jólöltözöttek, tiszták, tiszteletreméltóak voltak. A magyar határon egy debreceni csendőr őrmester állt, a puszta egy igazi, barna legénye, aki azt sem tudta, hogy mit kezdjen egy útlevéllel. Mellette egy katona, fehér nyári nadrágban. Ezután továbbhaladtunk az autóval Pinkafőre. Ez az osztrák határőrség barátságosságának volt köszönhető; az autónak ugyanis nem lett volna joga a határátkelésre.
Pinkafőn a Jenner Vendéglőben ettünk. Két nap óta az első meleg étel. Rántotthús uborkával. A házigazda elteszi emlékbe az evőeszközt és az uborka maradékát. Érdekes volt látni, hogy az emberek hogyan ugranak a külföldi pénzre. A rántotthúsért francia, az autóért svájci frankkal fizettünk.
Pinkafőről autóval Felsőőrre vezettünk, ahol épp a feltámadási körmenet folyt. Letérdeltünk, és hagytuk, hogy a menet elhaladjon előttünk. A helyőrség felszerelve, ráadásul a mi jó régi egyenruhánkban, a tüzérség lövedékkel ellátva. Felemelő pillanat volt először látni a régi egyenruhákat. Egy férfi megjegyezte: a Tamás[3] kicsípte magát, mint egy vásári kamasz! Felsőőrről Nagyszentmihályra vezettünk. Ott azt reméltük, hogy kaphatunk egy autót Schey úrtól. Ez az úr egy nagy hazafi, legitimista, volt zsidó és a Tamás barátja. A lakásán voltunk és a lányaival beszélgettünk. Az egyik, a fiatalabb felajánlotta, bár nem tudta, hogy ki vagyok, hogy szobalányként velem jön Pranginsba. Kikérdeztem az embereket, hogy ugyan hogy néz ki a király. Azt gondoltam mindig, hogy majd fényképekkel fognak jönni, és még a szemüvegemet is levettem, de senki sem ismert fel. Zárásul mindig a király egészségére ittak és gúnyolódtak rajtam, amiért nem húztam fenékig, ám a bor nekem túl erős volt. Schey maga is egy kissé becsípett. Schey úr lovaival (a gépkocsi alkalmatlan volt a használatra) elindultunk az egyenesen Szombathelyre vezető úton.
Olyan este 10 óra körül érkeztünk meg a püspöki palotához Szombathelyen. A püspök éppen vacsorázott, amire Vass József miniszter is meg volt hívva. Amint Tamás elküldte a szolgálóját a püspökhöz, hogy magának és egy úrnak szállást kérjen az éjszakára, a püspök inkább felháborodottnak tűnt, ám mint jó házigazda csak lejött hozzánk a püspöki palota nagycsarnokába. Kezet fogott mindkettőnkkel, melyet egy rövid szünet követett, amire Tamás megkérdezte, hogy a püspök felismeri-e, hogy ki a kísérője. A püspök közölte, hogy nem ismeri ezt az urat.
Erre Tamás igen ünnepélyesen elmagyarázta, hogy ez itt bizony Ő apostoli királyi Felsége, a magyar király.
A püspök megrökönyödött, majd magával vitt egy mellékszobába, ahol megkérdezett engem: „Tényleg maga az?”
Igennel válaszoltam.
Ezzel megtört a jég.
A püspök egész testében reszketett, szörnyen izgatott volt. Csak annyit mondott, hogy Vass minisztert értesítenie kell a jelenlétemről. Vass is pont úgy csodálkozott és le volt döbbenve, mint a püspök, viszont helyesen viselkedett, amennyiben rögtön hozzám jött és elmagyarázta, hogy ő ettől a pillanattól kezdve nem miniszter. Némileg megtisztálkodtam, majd egy jól megérdemelt vacsora várt engem. Közben muszáj volt, mint Magyarországon mindig, egy politikussal tanácskozni. Megjelent Lingauer[4] országgyűlési képviselő. Még az imént magamhoz kérettem Lehár ezredest, aki sugárzott az örömtől; mikor megjelent, azonnal jelentkezett és egyáltalán nem lepte meg a jelenlétem. Azt mondta, hogy nap mint nap erre számított. Akit elküldtünk érte, Almássy főhadnagy, a püspök egy ismerőse ki sokszor megfordul nála és a cserkészeket hazafias szellemben neveli Szombathelyen.
A vacsora után azonnal tanácskozások kezdődtek.
Lingauer képviselő kívánsága az volt, hogy Prónaynak Szombathelyre kell jönnie, hogy itt szem előtt legyen.
Nekem eleinte az volt a szándékom, hogy még az éjszaka megfogalmazok egy kiáltványt, ilyen módon a kormányzó tudomására hozva, hogy az egy óra múlva közzé lenne téve és a csapatok is felesküdnének.
Ez a kiáltványtervezet így szólt:
„Szívem vágyának engedve visszatértem szeretett hazámba és a mai nappal újra átvettem a kormányzást. Isten legyen velünk!”
Az urak azonban jelentették nekem, hogy Teleki gróf és Nyugat-Magyarország kormánybiztosa, Sigray gróf az utóbbi birtokán, Iváncon, Szombathely mellett tartózkodnak, és körülbelül két órán belül telefonos kapcsolatra tudnánk lépni velük.
1921. március 27. vasárnap
A Lehár ezredessel való tanácskozás után úgy döntöttem, hagyom, hogy jöjjön a két úr. Egy tiszt útján közöltük velük, hogy egy nagy szerencsétlenség történne, ha nem jönnének azonnal Szombathelyre. Ők mind ágyban voltak – hajnali 2 óra volt –, és rettenetesen megijedtek. Amíg az urak megjöttek, Vass miniszterrel egy üzenetet fogalmaztam meg a kormányzónak, amelyet Hughes-táviratként kellett volna elküldenünk.
Lehár amellett volt, hogy azonnal adják át neki a katonai Mária Terézia-rendet és a hercegséget. Vass miniszter ezt ellenezte; attól tartott, hogy ezzel megbántják a kormányzót.
Hajnali fél 5 körül jött meg Teleki és Sigray. Mindketten meg voltak rémülve, bár Sigray kevésbé. Közben Lehár felrendelt Szombathely védelmére egy zászlóaljat Kőszegről. Teleki azonnal elmagyarázta, hogy két lehetőség van: vagy azonnal vissza Svájcba, vagy Budapestre.
Természetesen elmagyaráztam neki, hogy nincsen visszaút. Alea jacta est. Teleki maga azon az állásponton volt, hogy a kormányzó érkezésemkor jelentkezni fog nálam. Egy valódi ellenállásra a maga részéről senki sem számított, még Lehár sem.
Két okból döntöttem úgy, hogy Budapestre megyek: először is a kormányzó hűsége esetén célszerűbb lett volna a teljes kormányzati szervezetet a helyszínen átvenni és másodsorban pedig nem tartottam Szombathelyt alkalmasnak arra, hogy a nyugat-magyarországi mozgalom központja legyen, Ausztriára tekintettel.
Ezért elrendeltem, hogy Teleki gróf miniszterelnök úr Vass miniszterrel együtt reggel 6:30-kor autóval induljon Pestre, a kormányzót felvilágosítani. Jómagam egy órával később akartam indulni, hogy abban az esetben, ha Pesten nehézségek adódnának, ezekről még időben, Pest előtt értesülni tudjak. Eredetileg Teleki gróf repülővel akart Pestre menni; én viszont ezt nem tartottam biztonságosnak.
1921. március 27. vasárnap. Folytatás.
A dolgok egy kicsit késtek és egy órával később indultunk el, mint Teleki. Sigrayval, Jármy ezredessel és egy másik tiszttel mentem. A volánnál Almássy ült. Ám Teleki útközben eltévedt és először egy órával utánam ért oda Pestre. Útban Pestre vagy aludtam, vagy a kormányalakítással foglalkoztam.
Megkérdeztem Sigrayt, hogy végül is vállalná-e a kabinetalakítást. Ő kijelentette, hogy megteszi, ha nem talál jobbat. Törvényesség és takarékosság; ennyit akartam kormányprogramként.
Olyan délután 2 körül érkeztünk meg Budára és elvezettünk a Miniszterelnökség épülete előtt. Ott leparkoltuk az autót és előre küldtem Jármyt meg Sigrayt, hogy értesítsék a kormányzót érkezésemről.
Sigray rövid idő múlva meglehetősen lógó orral tért vissza. Azt mondta: „Felségednek nagyon erélyesnek kell lennie.”
A Vár kapujában Magasházy százados, a kormányzó szárnysegédje várt rám harctéri egyenruhában, piros-fehér-zöld átvetővel. A kastélyban egy lakosztályba vezetett engem, ami azonban fűtetlen volt.
Ezért elmagyaráztam, hogy közvetlenül a kormányzóhoz kívánok menni.
Amint beléptem a szárnysegédi szobába, Horthy már zaklatott arckifejezéssel jött felém és a dolgozószobájába vonva azonnal közölte:
„Ez egy szerencsétlenség, felségednek azonnal vissza kell mennie.”
Azt mondtam neki: „Kormányt akarok alakítani és Önt megtenni hadseregfőparancsnokká.” Rögtön siránkozott, hogy ez Magyarország tönkretételét jelentené, a kisantant bevonulna, a hadsereg nem megbízható és vérontássá is fajulhat a dolog. Fél százalék esélye sincsen, hogy ez működni fog, még miniszterelnököt sem fogok találni és így tovább. Válaszoltam neki, hogy mindennek ellenére kormányt alakítanék, a kisantant jelentette veszélyt nem tartottam nagyra, meséltem neki Briand küldetéséről, elmagyaráztam neki, hogy a lövöldözés egyáltalán nem fog lenyűgözni, egy miniszterelnökhöz hozzájutni sem lesz gond, végső soron Vass miniszter lesz az. Ahogy a beszélgetés folytatódott, felhívtam a figyelmét arra a schönbrunni jelenete, amikor a piros-fehér-piros zászlónk még lobogott, majd igen fájdalmas események után levonták azt, és ő biztosított engem, hogy újra a jogaimhoz segít engem. Azt is a szemére hánytam, hogy én őt kis sorhajókapitányként a haditengerészet parancsnokává tettem, de ő kitartott álláspontja mellett. Biriand küldetésével kapcsolatos közléseimre bevallotta, hogy nemigazán hisz benne, a franciák már így is túl sokat ígértek.
Ahogy a dolgok húzódtak [azt mondtam][5]: „Maradok álláspontomon. Öt percet adok önnek, hogy végiggondolja a dolgot!”
Ám 5 perc után sem sikerült semmit elérni. Így, látván, hogy ezúton semmit sem lehet elérni, a következőt javasoltam: „Most visszamegyek Szombathelyre, odaviszem Lehár csapatait és megpróbálok Stájerországban és Ausztriában rendet csinálni.” – amire még ha vonakodva is, de kijelentette, hogy készen áll. Már korábban kérdeztem, hogy most mit fog csinálni, bezár-e engem, mire felnevetett. Közben a beszélgetés során mindvégig azt állította, hogy a nemzetgyűlésnek tett esküje köti. Az irányomban fennálló eskü általi kötelezettségeit vitatta. Azt azonban közölte, hogy minden tisztességes ember továbbra is a régi eskühöz tartaná magát. Amint azt mondta, hogy kötelességei vannak a nemzettel szemben azt válaszoltam, hogy rám őseim tekintenek le ebben a pillanatban Habsburg Rudolftól kezdve. Azt mondta, túl jól érti ezt. Indulás előtt azt mondtam neki: „Ön megmarad a saját álláspontján, és én is az enyémen.” És előtte még ezt mondtam neki:
„Itt marad, mint az én tábornokom.”
Amibe beleegyezett.
Többek közt azt is elmesélte, hogy egy József főherceg javára tervezett puccsot vérbe akart folytani.
A kastélyban Lehár egyenruhájában jelentem meg, ezredesként. Ezután egy oldalfolyosón elhagytam a szobát és lehetőség szerint észrevétlenül visszamentem Magasházyval az autóhoz és elhajtottam. Megkértem a kormányzót, hogy tájékoztassa a politikusokat, hogy ismét Magyarországon kívül tartózkodom. Mivel úgy tűnt, mindent elintéztünk, a kormányzót búcsúzáskor a Mária Terézia-rend nagykeresztjével tüntettem ki.
Délután 4 óra 30 perc körül igen sietősen hajtottunk el a Miniszterelnökség elől, hogy nehogy az ügyet valaki elárulja, vagy a kormányzó megbánja döntését.
Azt sem hagytam, hogy az őr a kastélyban fegyveréért nyúlva tisztelegjen és megparancsoltam Magasházy szárnysegédnek is, hogy ne túl feltűnően, „haptákban” menjen mellettem. Ám a régi őrök felismertek. A jelenlétemről azonban megtiltották nekik, hogy beszéljenek. Mivel azonban néhányuk már a tilalom előtt kiment, ez a tiltás valószínűleg hatástalan maradt.
A következő kis történet is érdekes: mielőtt a kormányzó dolgozószobáját elhagytam volna, megkérdeztem tőle, hogy az engem kísérő Magasházy megbízható-e, lévén sokszor hallottam az ellenkezőjét. A kormányzó azonban biztosított, hogy megbízható és titoktartó, mint mi mindannyian.
1921. március 27. vasárnap. Folytatás.
Budapestről Székesfehérvárra vezettünk, ahol a hadtestparancsnokságról jelentettük a visszatérésemet Szombathelyre. Egy szörnyű homokvihar uralt mindent, az ember az orráig alig látott. Székesfehérvár mögött szétpattant az utolsó gumink. Egy régit kellett megragasztanunk, mely igen sok időt vett igénybe. Ezzel a tapasztott gumival eljutottunk Várpalotára, ahonnan azonban már nem lehetett továbbmenni. Találkoztunk von Lorx ezredessel, aki itt egy gyakorlóezredet vezet. Ő vendégül látott minket. A családjával a várpalotai kastélyban lakott már egy éve és nagyon elégedett a szolgálati helyével. Mögöttünk egy kormányautó jött Teleki gróffal és Sigrayval, akik Szombathelyre igyekeztek. Megkértek, hogy szálljak be hozzájuk, de a gyengélkedő egészségük miatt nem akartam velük utazni. Szerencsére hamarosan megérkezett Szombathelyről induló három autónk egyike, mely útközben egy árokba esett és a kormány úgy meghajlott, hogy a bent ülőknek egy falusi kovácsműhelyben kellett kiegyenesíttetniük a kormányt. Szerencsére a balesetnek nem volt rossz következménye az utasokra nézve. Közel ugyanekkor megérkezett a harmadik autó is, ami követett minket Pestre és ott az udvari garázsból új abroncsokat szereztek. Most végre egyenesbe jöttünk.
1921. március 28. hétfő
Az éjszaka nagyon hideg volt. Csak egy vékonyka nyári huszárkabátom volt és rajta a püspök fekete kabátja. Fáztam, mint egy kutya, a szél egyre erősödött és holtfáradtak voltunk. Hajnali kettőkor újabb meghibásodásunk volt. Kiszálltam Almássy autójából és beültem az autóba amelyik elszállt, pont abba, melynek elhajlott a kormányrúdja. Oldalról zárható volt, így csak elölről fújhatott be a szél. Ez már nekem maga volt a paradicsom.
Reggel fél hatkor érkeztünk Szombathelyre. A második éjszaka teljesen alvás nélkül. Lehár ezredes felébredt és a következőket jelentette nekem: Horthy táviratozott neki, hogy vegyen rá engem az ország elhagyására.
Magasházy szintén telefonált neki: „Károly elment Pestről” mondta, „Őfelsége!” utasította rendre válaszában Lehár. Beniczkyt és Szmrecsányit[6] Horthy parancsára megállították Hajmáskéren, amikor hozzám akartak jönni. Szmrecsányi állítólag kijelentette, hogy ezek után Horthy fel lesz akasztva. Horthy táviratára válaszolva ezt írtam neki:
„A megváltozott körülményekre való tekintettel arra kérem Önt, hogy vesse alá magát nekem és én bízok az én bevált tengernagyom hajlandóságában (nagyjából).” Jött a válasz, hogy nem rendelheti alám magát, viszont, ha átveszem az uralkodói hatalmat, akkor engedelmeskedni fog.
Sigrayval egy új kiáltványt szövegeztünk, amely összehasonlítva az elsővel csak egy kis ráadást tartalmazott, utalva a békeszeretetemre. Megállapodtunk, hogy Teleki alattam átmenetileg tovább vezeti a kormányt, azonnal visszamegy Budapestre és ott mindent előkészít a kb. 2 nappal későbbi érkezésemre. A kiáltvány kapcsán visszautasította a felelősséget.
Horthy hétfő délután fogadta az antantköveteket és értesítette őket az érkezésemről. Megparancsoltam neki Telekin keresztül, hogy nyilatkozzon a követeknek, hogy a királykérdés megoldódott. Úgy hiszem, hogy ennek a parancsnak nem tett eleget. Ahogy hallottam, már akkor rádiótávíró útján kérte a spanyol királyt, hogy biztosítsanak nekem menlevelet vissza Svájcba. A követek nem voltak valami nagyon barátságosak. A legbosszúsabb a szerb és az angol volt, ez utóbbi állítólag zsidó származású, aki kijelentette, hogy a király Habsburg politikát követ és a dinasztikus érdekeket az ország érdekei fölé helyezi.
Este Horthy kijelentette, hogy nem teszi közzé a kiáltványt. Megparancsolta a polgári és katonai hatóságoknak, hogy csak neki engedelmeskedjenek.
1921. március 29. kedd
A következő nap, kedden, Andrássy és Bethlen jöttek hozzám meghallgatásra. Mindketten ugyanazzal a javaslattal álltak elő: vissza Svájcba, különben veszélyben a nemzet, ám még előtte ki kellene adni egy kiáltványt, hogy a helyzetből a lehető legnagyobb hasznot húzzuk.
Andrássy ezt higgadtabban, Horthy elleni kirohanásokkal adta elő, Bethlen inkább kálvinista nyakassággal. Közölte velem Horthy utasítását is, hogy hamar induljak el, ne fogadjak senkit stb., amiről én nem vettem tudomást.
Andrássy javaslatai alapján megpróbáltam az utolsó békés közeledést. Táviratoztam a kormányzónak:
„Nem értem az Ön politikáját. Vagy el kellett volna fogatnia engem Budapesten a minap, vagy alám kellett volna rendelnie magát. Hogy a polgárháborút elkerüljük, a következőket javaslom Önnek: kinevezem Önt királyi helytartónak és felesketem. Én királyként, teljes királyi méltóságomban az országban maradok, mindenről folyamatában értesítenek engem és a megfelelő időben átveszem a kormányzást. Követelem a képviselőház feloszlatását.”
Bizalmasan megüzentem még neki, hogy a ház feloszlatása nem conditio sine qua non, és az esküt sem szükséges nyilvánosan letenni, csupán két titkos tanácsos jelenlétében.
1921. március 30. szerdától 1921. áprili 1. péntekig
A válasz egy levél volt, amelyben hűségéről biztosított és kijelentette, hogy nem tehet nyilvános esküt és egy titkos eskü meg nem ér semmit.
Közben megbeszélések Teleki, Andrássy és Gratz között, aki Bécsből érkezett, a politikai helyzetről, a kiáltványról stb. Viszont én kijelentettem, hogy ezzel a négyesfogattal[7] nem tárgyalok, hanem csak Gratz-cal. Ez tényleg egy tisztességes ember. Mindig is a kitartás mellett volt és együtt dolgozott velem Horthy minisztereként is a pesti kormány ellen. Tetőtől-talpig egy dinasztiahű magyar. Miután a fent említett négyesfogat négy napja tanácskozott, azt akarták, hogy búcsúkihallgatáson fogadjam őket, természetesen hosszú szónoklattal. A meghallgatást engedélyeztem, azonban igen rövidre és ünnepélyesre fogtam, felcsatoltam a szuronyt és az alábbi beszédet tartottam:
„Ez az én megmásíthatatlan akaratom, melyről semmi vitát többé nem engedek:
Az országban maradok mindaddig, amíg nem látom, hogy ebből háború származna Magyarországra nézve. Belpolitikai okok nekem nem mértékadók. (A politikusok ugyanis akkoriban trónfosztástól tartottak a nemzetgyűlésben.)A kiáltvány jó; a helyesbítés jogát fenntartom magamnak. Dr. Gratz Szombathelyen marad.”
Ezek után megköszöntem nekik.
Egyikük megkérdezte még, hogy miért nem akarom elhagyni az országot, amire így válaszoltam: „Mert túl jó magyar vagyok.” Azután kézfogás és kedélyes biccentések.
Mielőtt elmentek volna, megkérdezték, hogy mit kell érteni helyesbítés alatt. Azt válaszoltam: „Semmi olyat, amik a lényegi gondolatokat megzavarnák.”
1921. április 4. hétfő
Időközben megérkeztek az ultimátumok a kisantant részéről. Egy cseh a románok és a szerbek nevében, számtalan szerb. A leggyengébb az igazi román volt. Gratz követelte az ultimátumok írásbeli megismétlését, mert úgy gondolta, hogy elleneink ezt nehezen fogadnák el. Aztán rávette a minisztériumot, hogy tiltakozzék a nagyhatalmak előtt a kisantantnak a magyar belügyekbe való beavatkozása ellen. Ő rendelte el azt is, hogy közölni kell a románokkal, hogy 1918-ban a németek akarata ellenére én mentettem meg Ferdinánd király trónját. Gratz először azt javasolta, hogy az ügy kapcsán táviratozzak közvetlenül a királynak, ám aztán az erdélyiek miatt, akik egy ilyen üzenetet hazájuk Romániának történő átadásaként értelmezhettek volna, kérte, hogy tekintsek el ettől. Gratz első két utasítását, az ultimátumok írásbeli megismétléséről és a nagyhatalmaknál történő tiltakozásról, az alapján, ahogy engem tájékoztattak, Teleki miniszterelnök, mint haszontalanokat törölte. Ez volt Gratz lemondásának egyik fő oka.
Mindebben a diplomáciai munkában a spiritus rector a volt követ, Szécsen gróf[8] volt, aki magát a legönzetlenebb és leghazafiasabb módon helyezte az ügy szolgálatába. A kiáltványba is besegített. Amint azt Sopron Vármegyében megtudta, hogy megérkeztem, azonnal Szombathelyre sietett.
A külpolitikai helyzetben az volt a legveszélyesebb, hogy a magyar kormány kijelentette, hogy nem fog ellenállni.
Az viszont nagyjából bebizonyosodott, hogy a Kisgazdapárt balszárnya a szerbekkel paktált. Ezen túl ott van még Gömbösnek, a volt századosnak a levele, melyben barátságot ajánl a szerbeknek és ezért cserébe a dinasztia trónfosztását ígérte meg. Telekinek is volt a kezében ez a rendkívüli módon felségáruló levél. Az ő kötelessége lett volna Horthyt erről tájékoztatni.
Látható az is, hogy ha a kormány a szerbeknek nem is adott arról nyilatkozatot, hogy nem fog ellenállást tanúsítani, akkor is voltak csatornák, amelyeken keresztül a szerb küldött ezt könnyen megtudhatta volna. A dolgokat tisztán látók körében megjelent a félelem, hogy a kisgazdák a szerbeknek azt javasolják, hogy szállják meg, esetleg gyújtsák is fel valamelyik magyar falut, hogy a királyra háríthassák a felelősséget. A Horthynak tett utolsó javaslat után a legutolsó eszközhöz fordultam: az erőszakhoz.
Ám lehetetlen volt Lehár csapataival Pestre vonulni; mert először is túl nagy volt a távolság és a helyőrségek hozzáállása bizonytalan, másodsorban pedig Magyarország olyan szűk, hogy az ellenség betörése bármikor megtörténhet. Az viszont döntő volt, hogy Lehár csapatainak egy 150 kilométeres határsáv mentén 1500 lőfegyver került kiosztásra. Az ő visszavonásuk a szerbek behívását jelentette volna Magyarországra.
Volt egy másik lehetőség is: Ostenburg. Ahogy Hunyady[9] csütörtökön megérkezett, megkérdezett engem, hogy Ostenburg pénteken vagy szombaton megdöntheti-e a budapesti rendszert. Igent mondtam. Később az időpontot keddre halasztották. Egyúttal elmagyarázták, hogy a megadott napon hajnali 2 órakor a Mária Terézia-laktanyában kell lennem, méghozzá úgy, hogy a Somogyon[10] és a Dunán csónakkal kelek át.
Kijelentették, hogy 700 emberük van, a két pesti ezred nem bizonyosan, a tüzérség talán a mienk. Erre Lehár és én ejtettük a dolgot, azzal, hogy ez reménytelen. Hétfőn azonban mégis azt mondták, hogy végrehajtanák. Ám úgy tűnik, hogy az utolsó pillanatban végül hiányzott a bátorság. Végül megegyezés született, hogy hajnali 2-kor kezdődjön a dolog és ők 4 vagy 6 óráig táviratoznak Szombathelyre, jelentést tenni. Beniczkynek most kellett volna átvennie a kormányzást, nekem pedig a svájci útra rendelkezésemre bocsátott vonattal Budapestre mennem. Ezen hadmozdulatokhoz betegnek kellett lennem, hogy elnyújtsam a válságot. Másrészről kedd körül megint jobban kellene lennem, és végül elutaznom is aznap kellett. A hétfői megállapodást, miszerint végül is sor kerül az ügyre, nem jelentették nekem időben, hanem csak az után, hogy a tiszt már elment. Szeretnék még valamit mondani a fehérterrorról. Azt mondják, hogy a Népszava szerkesztőjének a meggyilkolása után a gyilkosok a katonát, aki a cselekmény szemtanúja volt és ezt be is ismerte a tiszteknek, szintén a Dunába dobták. Mindkét gyilkost a kormányzó kancelláriájának[11] parancsára szabadon engedték. Az egyik gyilkos állítólag egy lovassági százados, Croy gróf volt. Ez az úriember egyébként Szombathelyen is feltűnt. Egy rabbi fiának a heréit levágták és egy tányéron az apja elé vitették. Egy tiszt, aki korábban a Prónay-különítmény tagja volt, mesélte, hogy zsidó nőket kényszerítettek nagytestű kutyákkal fajtalankodni. A Lehár-csoportoknál nem történt atrocitás. Egyetlen egyszer kényszerült egy szerkesztő a tisztek ellen irányuló cikkeket elfogyasztani, illetve tintát öntöttek utána.
Szombathelyi tartózkodásom utolsó napjaiban a kormányzati ellenőrzés fokozódott. Gratzot Kányán, Lehárt Hegedűsön keresztül felügyeltették.
Horthy egy nagyon furcsa hadseregparancsot adott ki, melynek a nyilvánosságra hozatalát Lehár megtagadta és Teleki pedig ismét kijelentette, hogy miniszterelnökként jóváhagyja ezt az elutasítást. Szombathely mesterségesen el lett zárva a külvilágtól. Budapest és Szombathely között kilenc ellenőrzési pont volt.
1921. április 4. hétfő. Folytatás.
Ennek ellenére Lehár ezredes behívott egy amerikai újságírót, akivel közölte, hogy jelenlétem a törvényességet jelenti, azt, hogy mostantól nincsen többé se vörös-, se fehérterror. Úgy tűnik, ez nem tetszett Budapestnek, mert Lehár az indulásom előtti napon kapta meg a parancsot, hogy induljon a fővárosba. Kijelentette, hogy addig marad Szombathelyen, amíg a király, ami után felmentést kapott.
Prónayt és Héjjast soha nem láttam; nem is ismerem őket. Jellemző, hogy Horthynak testőrként csak a Prónay-különítmény emberei állnak rendelkezésre. A szombathelyi tartózkodás alatt jöttek még: a horvátoktól egy, a Frank-párt által küldött orvos, aki határozottan közölte velem, hogy a horvátok hallani sem akarnak, sem Magyarországról, sem Ausztriáról, egyedül a dinasztiát akarják. Elmondta Lehárnak, hogy a horvátoknak még sok pénzre van szükségük és még nem állnak készen. Láttam továbbá Riedl lovassági századost, akinek Stájerországban fel kellett tüzelnie egy mozgalmat és arra rávenni őket, hogy az Ausztrián való áthaladásomkor Stájerországban feltartóztassanak. Ez mind nem sikerült az általános gyávaság miatt. Átadtam neki egy, a Schuster püspöknek szóló általam megfogalmazott nyilatkozatot, amely az 1918. novemberi eseményekről és az eskü alóli állítólagos felmentésről tartalmazott tájékoztatásokat. Köteleztem azonban Riedlt, hogy a nyilatkozatot, miután annak tartalmát a püspök és Uhde professzor tudomásul vette, égesse el; csinálhat egy másolatot róla a monogrammom nélkül, ám a sajtó részére ez sem adható át. Rintelen, aki igen tisztességesen viselkedett, kijelentette, hogy Stájerország hercegségként elszakad Ausztriától és visszatér korábbi uralkodójához, ha a dolgok jól mennek Magyarországon (Lehár miatt). Milosevics őrnagy jelentette Bécsből, hogy ott hat hónapja semmi tennivaló nincsen. Én sem adtam neki semmi. Csak Riedl lovassági százados és Wachsmann hadnagy kapott leveleket Őfelségének, melyek szintén megérkeztek. Milosevics másodszor is megjelent. Fitz William-nak én adtam egy levelet Őfelségének. Schagernek is írtam, mivel a helyzet tarthatatlanná vált, hogy a tiroli és stájer bizottságot értesítenie kell, hogy az átutazás során fel leszek tartóztatva. Fitz William engedte, hogy Boroviczény jöjjön és az antant embereknek megmutassa, hogy tényleg beteg vagyok. Mivel az Ostenburg-ügy nem járt sikerrel, kénytelen voltam kedden elutazni.
1921. április 5. kedd
Állítólag a budapesti kormány elrendelte minden tömegrendezvény betiltását. A helyi hatóságok azonban nem tartották be ezt az utasítást és az indulás előtt másfél órával értesítették a lakosságot.
Ők a rossz idő ellenére is tömegestül jöttek és elfoglalták a főteret. Megjelentem az erkélyen, a tömeg énekelte a Himnuszt és mindenki azt kiabálta: „Viszontlátásra, hamarosan találkozunk!” – Egyesek azt mondták: „Azoknak akik most elűzik a királyt, hamarosan menniük kell! Jelen voltak iskolások, országgyűlési képviselők, vasutasok stb.
A püspöki palota nagytermében a nemesség, a papság, Sigray gróf és Herbst alispán várta a búcsút. Ahogy mentem lefelé a lépcsőn az őr vigyázzba vágta magát és Sigrayval lassan az állomásra hajtottunk; mindenhol lelkesen üdvözölt a lakosság és búcsúkiáltásokkal kísért.
Az állomáson is rengetegen voltak, akik ugyanígy kiáltásokban törtek ki, mikor az udvari vonat megindult.
Mielőtt a vonat elhagyta volna a szombathelyi vasútállomást, még egyszer leállították, mert táviratok érkeztek Budapestről. A tömeg futott az udvari vonat után.
Azt üzentem Budapestnek, hogy csak három feltétellel távozom:
A kormány „Vállalja a felelősséget, hogy:
a kiáltványt közzéteszik; az utazás a rangomhoz méltó módon megy végbe és Svájcban pontosan ugyanúgy élhetek, mint azelőtt;mindazok, akik hűen kitartottak mellettem, nem szenvednek hátrányt.”
Ezt az utóbbit azért vettem fel, mert Erdődy gróf közölte velem, hogy a szombathelyi rendőrkapitány tudomása szerint ő az elutazásom után le lesz tartóztatva. Az antant jegyzéke már szombaton megjött, és ezzel egyidejűleg fenyegető üzenetek a szerbektől. Ezzel kapcsolatban jó lett volna egy döntést hozni. A betegségemre hivatkoztam; a magyar kormány csináljon, amit akar, mivel nem az én kormányom.
Vasárnap azt mondták, hogy ha a nyilatkozatot, hogy elhagyom az országot nem adtam volna ki este hatig, akkor hajnali 4 órakor parancsot kellett volna adniuk bizonyos kiürítésekre. Időközben azonban egy üzenet érkezett. Fitz Williams átadta nekem az Albach-táviratot. Erre válaszul Gratz egyfajta nyilatkozatot fogalmazott meg, mely kilátásba helyezte a visszatérést (a hozzám a magyar kormány által küldött, a háborúval fenyegető helyzetre vonatkozó üzenetek miatt úgy döntöttem, hogy elutazom. Ezt követte a három feltétel. Egyébként most beteg vagyok, és csak a felgyógyulásom után fogok elutazni.) Így volt lehetséges a lábadozást kihúzni és egyértelművé tenni azt, hogy a magyar kormány üzenetei valótlanok.
Hétfőn azt mondták, hogy azt akarják, hogy kedden menjek el. Gyanítom, hogy egyáltalán nem hittek a betegségemben. Legalábbis nem tartották veszélyesnek. Teleki egyszer azt mondta, hogy fejsérüléssel és 39 fokos lázzal is dolgozott. Szóval akár vezetni is tudnék. Beleegyeztem, mivel úgy gondoltam, hogy az éjszaka Ostenburg cselekedni fog.
1921. április 5. kedd. Folytatás.
Az indulásom előtt lemondott Cziráky, aki igen kiválóan járt el. Amint a határon átvitt, Sigray is le akart mondani. Viszont őt lebeszélték, mert fennállt a veszély, hogy Dömötör főbiztos lesz, aki a királykérdés tekintetében igen rosszul viselkedett. Ragyogóan viselkedett gróf Mikes püspök, Hunyady, Szécsen gróf, Marsovszky, Boroviczény, Károlyi József gróf, Pallavicini őrgróf, a szombathelyi rendőrkapitány és rendőrség, a Lehár-hadtest tisztjei és legénysége.
A vonat tehát este elhagyta Szombathelyt, majd Körmenden Batthyány herceg és családja tisztelt meg minket, akik szintén igen tisztességesen jártak el és a kastélyukkal is a rendelkezésünkre álltak. Rátóton Sigray grófné, egy amerikai hölgy szállt fel, aki szintén egy lelkes követőnk volt. Természetesen tömegek voltak mindenütt. Szentgotthárdon különösen megható volt a helyzet. Megjelent a székbíró, legitimista jelvénnyel a gombjukában. A határon, Gyanafalván fokozatosan a helység egész lakossága megjelent. Cigányok zenéltek.
A vonatút során még mindig azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne meghiúsítani a visszautat. Azt javasoltam a magyar uraknak, hogy legyen valaki, aki helyettem Svájcba utazik és én meg Magyarországon maradnék. Aztán azt javasoltam, hogy az emberek ne engedjék tovább a vonatot, ami még működött is volna. De senkinek sem volt hozzá bátorsága.
Időközben baljós hírek érkeztek. Lehár arról számolt be, hogy számos menekült lépte át a határt és magukkal hozták a mozgósítási közleményt. Gyanafalva ismét arról értesült, hogy a háború veszélye fenyeget.
Az is a magyar helyzetre jellemző, hogy az udvari vonatot úgy irányították, hogy délelőtt tíz órakor hagyta el Szombathelyt és egy órát állt Rátóton, hogy Teleki a képviselőház megnyitásakor kijelenthesse, hogy a király már elhagyta Szombathelyt. A dolgok azonban nem egészen így alakultak, mivel én megvártam, amíg a feltételek teljesülnek. Így egy óra késés történt és a képviselőház megnyitását is el kellett halasztani.
Gyanafalváról Hegedűs, Sigray és Boroviczény előrevezettek Fehringre, hogy az antant-emberekkel megbeszéljék a vonat átvételét. Felvettek egy jegyzőkönyvet, melyben Ő apostoli királyi felségéről írnak, és az antant-emberek ezt aláírták.
Ezután mozdonnyal jöttek vissza Fehringről Gyanafalvára és együtt átvezettünk Fehringre. Gyanafalván meglátogattam a körülbelül hatvanfős létszámmal működő csendőriskolát; nagyon csinosan néztek ki. A magyar csendőrség egy pillanatra még Fehringen maradt. Csak az összes formaság elintézése után fordultak el és vonultak el fegyelmezetten.
A magyar kíséret, úgymint Mikes, Hunyady, Hegedűs altábornagy, Sigray, az alispán és tisztek egy küldöttsége Seidel ezredessel az élen háromszoros „Éljen!” és „Viszontlátásra!” kiáltásban törtek ki.
Nem igaz, hogy a munkások ezellen „Le vele!”-t kiáltottak volna.
Grazba Laßnitzhöhe-n keresztül mentünk. Ahol nem álltak csendőrök, ott integettek az emberek, mint régen. Grazban a vasútállomáson kívül álltunk meg. Nagyon gyanús alakok voltak arrafele, egyáltalán, az volt a benyomásom, hogy a szociáldemokraták szélhámosok seregszemléjét tartottak.
Ezután megállítottak minket Frohnleitenben, és ott 6 óra 10 percet várakoztunk. Az ok az volt, hogy a kommunisták az előző gyorsvonatot teljesen átkutatták, hogy engem megtaláljanak. Ezek után egy küldöttséget akartak hozzám küldeni, hogy rávegyenek: többé ne térjek vissza Ausztriába. Ezt az antant képviselői elutasították, akár csak azt, hogy fogadják őket. Végül az „uraságok” egyetértettek abban, hogy Steinhäusl ezt az üzenetet megossza Boroviczény-nyel, anélkül, hogy közvetlenül kötelezné őt arra, hogy ezt nekem továbbadja.
Kihasználtuk az incidenst és megpróbáltuk elérni, hogy az antant visszaengedje a vonatot Magyarországra. Hagytam, hogy Boroviczény felrázza az antantképviselőket. A migréntől súlyosan szenvedő franciát és az olaszt már megnyertük az ügynek, csak az angol nem akarta. Úgy vélte, hogy ez küldöttség nélkül nem megy és azt mondta: „I will them knock out.” Ő tárgyalt leginkább ezzel a társasággal és Bruckba is előrement. Hívattam Steinhäusl-t és azt mondtam neki, hogy rá kell vennie Schobert, hogy mondjon le a továbbutazással kapcsolatos felelősségvállalásról és így tegye lehetővé a Magyarországra való visszatérést. Ha Cunningham lett volna az angol tiszt helyében, megvalósult volna a Magyarországra való visszatérés. Egy közvetítőn keresztül még a kommunistáknak is sört ígértem, ha folytatják a zajongást, de semmi sem lett belőle.
Sever és Müller elvtársak bíztatására, kik nem szerették volna a pártot zavarba hozni, megszületett a Steinhäusl-Boroviczény egyezség, és sikerült a szabad átutazást biztosítani.
1921. április 6. szerda
Hajnali fél kettőkor indultunk Frohnleitenből és tíz perccel később érkeztünk meg Bruckba, ahol tíz percet várakoztunk. A kommunisták az étteremben voltak és állítólag betörték az ablakokat majd a peron felé kezdték lökdösni egymást. Ezt az ott állomásozó Népőrségnek kellett volna megakadályoznia. Amikor a helyzet kritikussá vált, az antanttiszt engedélyezte a puskatöltést. A Népőrség ezután jobbra-balra kitért előlünk. Valószínűleg ez kellene, hogy legyen Ausztria szuverenitásának jelképe. A kocsiban lehetett hallani, ahogy a tömeg őrjöngött. Egy szónok folyamatosan azt kiabálta, hogy: „Le a monarchiával!” és, hogy „Éljen a köztársaság!” és, hogy én egy tömeggyilkos lennék. Ez Bruck Pichler nevű polgármestere kellett, hogy legyen.
Ezen incidens után az utazás zökkenőmentesen folytatódott. Mindenhol csak munkásokat és szocikat lehetett látni.
Innsbruckban sokan integettek. Furcsa benyomást tett rám az innsbrucki vasútállomás. Az osztrák hadsereg úgy nézett ki, mintha egykori ringlispíl-figurák lennének a vidámparkban. A városi rendőrség, mint porosz gyalogság. Mellette állt egy olasz állomásvezető. Szép összeállítás.
Az Innsbruck-Feldkirch vonalon két vonattal találkoztunk, melyeken az emberek felismertek engem és ténylegesen barátságosan viselkedtek. Az újságok által megírt feldkirchi incidensről nem tudok semmit.
A Feldkirchről való távozáskor a bécsi rendőrség két sorba rendeződött és nem tudta, hogy most tisztelegjen-e vagy sem. Végre egy bátor altiszt mégis tisztelgett. Igen szigorúan viselkedett két keresztényszocialista tiszt, akik egészen az előírásoknak megfelelően üdvözöltek. Ennek a Maier vagy Müller őrnagynak a provokációját nem vettem észre, ezt az embert egyáltalán nem is láttam.
Végül zárásként le kell szögeznem, hogy először Feldkirchen értesültem a területi jellegű tartózkodási korlátozásokról Svájcban, az egyéb feltételekről pedig csak Buchsban, Kißling alezredes útján. Ha a magyar kormány minderről tudott, akkor a saját maga által megszabott feltételeket nem teljesítette. Rakovszky ott volt Szombathelyen, de én egy erős megfázás miatt csak röviden beszéltem vele; ő szintúgy a visszatérés mellett volt. Néhány legitimistát, akik el akartak jönni, nem engedtek be Szombathelyre.
Fordította: Uhel Péter.
[1] Németh László Imre: ’Boldog IV. Károly király naplója.’ Magyar Sion, Új folyam XV. 2021/1. 91-126. pp. A kiadvány elérhető az interneten: https://www.szentadalbert.hu/magyarsion/index.php/component/content/arti…
[2] A gépelt szövegre kézzel van ráírva. (Németh László Imre lábjegyzete. Ezeket a kézzel írt részeket és javításokat is lefordítottuk és külön jelzés nélkül a szövegtestben közöltük. – A Ford.)
[3] Vélhetően Erdődy Tamás gróf (1886-1931), katona. – A Ford.
[4] Lékay-Lingauer Albin (1877-1962), legitimista politikus, országgyűlési képviselő. – A Ford.
[5] Karl Werkmann kiegészítése a nyomtatott szövegben. – A Ford.
[6] Szmrecsányi György Dáriusz Móric (1876-1932), politikus, főispán. – A Ford.
[7] A nyomtatott szövegben ez az utalás hiányzik, a gépelt szövegben őfelsége a „négylevelű lóhere” kifejezéssel adja vissza, amit mi négyesfogatnak fordítottunk. A gépelt szövegben azonban csak három úriemberről van szó, a nyomtatottban azonban ötről (Bethlen, Teleki, Andrássy, Sigray és Gratz); fordításunkban vélelmeztük, hogy a „négylevelű lóhere” a Gratz Gusztáv mellett jelenlévő négy államférfira vonatkozik. – A Ford.
[8] Szécsen Miklós gróf (1857-1926), nagybirtokos, diplomata, udvarnagy, jogász. – A Ford.
[9] Hunyady József gróf (1873-1942), nagybirtokos, politikus. – A Ford.
[10] Nem teljesen egyértelmű. hogy Károly melyik folyó nevére emlékszik rosszul, és hívja Somogynak. – A Ford.
[11] A szó szerinti fordítást részesítettük előnyben, mert nem egyértelmű, hogy itt Károly király Horthy kormányzó katonai irodájára, vagy általánosságban a kormányzó munkáját segítő hivatali szervre gondolt. – A Ford.
Tags: Boldog IV. KárolyRestaurációMúltbáró Lehár Antalgróf Sigray Antalgróf Teleki Pálgróf Bethlen Istvángróf Mikes JánosHorthy Miklós
Forrás:regnumportal.hu
Tovább a cikkre »
