Fújja a szél a fákat. Betekintenek az ablakokon, annyi fájdalmat és örömöt látnak. De csak állnak közömbösen, és mindenre csak bólogatnak. Bólogató János-fák.
Ez jut eszembe, miközben a könyveimet válogatom és kezembe kerülnek a kincseim.
A könyv jó barát, vigyázni kell rá, ezt már kicsi unokám is tudja, de most kénytelen leszek megszabadulni nem kevés barátomtól, mert kell a hely az újabbaknak.
De van, ami biztosan marad. Például Gál Sándor „Mesét mondok, valóságot” című tüneményes könyvét 1981-ben a születésnapomra kaptam egy barátomtól, aki akkoriban hozzám hasonlóan diák volt – az egyetemi ebédlőben véletlenül fedeztük fel egymásról, hogy magyarok vagyunk –, s azóta szép karriert futott be, nagykövet is volt.
Vidékről érkezett Pozsonyba, magyar iskolából, mégis érvényesült. Mint oly sokan mások az én generációmból, de ugyanúgy a gyermekeim nemzedékébe tartozó, magyar iskolát végzett magyarok közül, s ezt nemcsak általánosságban értem, számtalan nevet tudnék felsorolni. Ezért is örülök annak, hogy az idei beíratások után több magyar iskola büszkén hirdette, mennyi elsőse lesz.
Az én „Duna utcám”-nak például 42, aminek köszönhetően a jövő tanévben újra két első osztály nyílik. Külön hangsúlyozom az „újra” szócskát.
Mindez arról árulkodik, hogy vannak még magyar szülők, akik hisznek abban, hogy nem az a szlováknyelv-tudás az egyetlen és kizárólagos garanciája annak, hogy gyermekük érvényesüljön, amit a szlovák tannyelvű alapiskolában sajátít el. S üzenem mindazoknak, akik ugyanazt gondolják, hirdetik, amit sok évvel ezelőtt mondott nekem valaki, hogy elvakultak a gyereküket magyar iskolába írató szülők: nem elvakultak ők, csak természetes emberi igényként szeretnék továbbadni a nemzeti identitásukat. Amiről személy szerint azt gondolom, hogy teljesen legitim dolog, ha van, hiszen hozzátartozik az önmeghatározásunkhoz.
Tudom, hogy sokan az ellenkezőjéről próbálják győzögetni az embereket, feszegetve ezzel mindennemű identitásunk alapjait, igen, a biológiai nemi identitásét is. És sokan rábólintanak erre, mert azt hiszik, az új gondolatok egyben jó gondolatok. Pedig beteg az a társadalom, ahol tartozni valahova nyűg, ahol az ember alapvető igénye és joga, hogy meghatározza önmagát, hogy bizonyosságokként tekinthessen alapvető jellemzőire – tartozékaira –, a szabadság korlátozásaként van feltüntetve. Mert mindez olyan mértékű parttalanságba taszítja az embert, amelyben csak egy szabadságjog marad: jog a bizonytalansághoz.
Igen, ezeknek a szülőknek is bizonyára meg kellett vívni a belső küzdelmeiket, hiszen tudatában vannak annak, hogy gyermekeiket a kisebbségi lét pályájára állították. De azzal, hogy biztosítják nekik az anyanyelvi oktatást, nem zárták be a kapukat.
Épp hogy kinyitották.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
