Negyvenöt éves az uruguayi rögbicsapat repülõgép-szerencsétlenségének és a túlélõk kálváriájának története, amely annak idején megrázta az egész világot. Az életben maradottaknak nem csak a viszontagságok végtelen sorával, de komoly erkölcsi dilemmákkal is szembe kellett nézniük az Andok hegycsúcsai között.
1972. október 13-án egy chilei mérkõzésre utazott az uruguayi rögbicsapat, az Old Christians Club a légierõtõl bérelt Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros különgépen, amikor az lezuhant az Andokban.
A baleset oka egyértelmûen pilótahiba volt: a gép vezetõje észak felé fordult, és már akkor elkezdte az ereszkedést, amikor a repülõ még csak az Andok felett járt, noha az úti cél Santiago de Chile volt. Amikor a pilóta észrevette a hibát, emelkedni kezdett a géppel, de már hiába.
Az egyik túlélõ, Roberto Canessa – aki ma Uruguay egyik legismertebb gyermekkardiológusa – 19 esztendõs orvostanhallgató volt a tragikus események idején. A férfi néhány éve a National Geographic újságírójának elmesélte, hogy minden egy hirtelen pillanat alatt történt. A pilóta azt közölte az utasokkal, hogy a gép turbulenciába került, ám a fiatal sportolók nem vették komolyan a veszélyt.
A repülõ végül 4200 méteres magasságban a hegy oldalába csapódott. Azonnal eltört a jobboldali szárny, majd egy újabb ütközés következtében a baloldali is megsemmisült. A törzs hason csúszva állt meg a hóban.
A gép 45 utasából tizenketten szörnyethaltak, további öt ember a baleset másnapján, egy pedig egy hét múlva hunyt el. A 27 túlélõ sérülései jellemzõen végtagtörések voltak, amelyeket az ülések okoztak.
A túlélõknek megfelelõ felszerelés híján a rendkívüli hideggel is meg kellett küzdeniük: az üléshuzatokat használták takaróként és a bõröndöket egymásra halmozva, az mögé bújva próbálták megvédeni magukat. Alumíniumdarabok segítségével havat olvasztottak, hogy vizük legyen, a pilótafülke mûanyag ablakából pedig napszemüveget gyártottak. A sérülteknek függõágyakat eszkábáltak.
Nehéz döntést kellett hozniuk
Sok volt a sérült: Canessa és egy társa látta el õket (a lehetõségekhez képest) orvostanhallgatóként. A halottakat is Canessa vitte távolabb a „bázistól”, és késõbb, amikor hosszas viták után arra kényszerültek, hogy az áldozatok húsából egyenek, akkor õ ejtette az elsõ vágást.
A nehéz döntés megszületett ugyan, ám többen – római katolikus vallásuk miatt – az utolsókig kitartottak, nem ettek társaik holttestébõl.
A borzalmas tettre Canessa szerint csak azért került sor, mert az adott helyzetben egyszerûen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük.
A késõbbi gyermekorvos, majd társai is beszámoltak arról, hogy minden porcikájuk tiltakozott az ellen, hogy halott társaikon, barátaikon, családtagjaikon (mert a kísérõk is a fedélzeten utaztak) sebet ejtsenek és a húsukat megegyék. Az orvos azt mondta, amikor az evésre került sor, alig bírta kinyitni a száját, szerencsétlennek és rettenetesen szomorúnak érezte magát, amiért erre kényszerült.
„Amikor magadhoz veszed egy barátod húsának egy élettelen, lelketlen darabját…”
José Luis Inciarte negyven évvel a tragikus események után úgy emlékezett vissza, hogy neki és a társainak kétségkívül ez volt a legnehezebb.
„Amikor magadhoz veszed egy barátod húsának egy élettelen, lelketlen darabját, minden porcikád tiltakozik” – mondta. „A kezed, ami levágja a húst, nem engedelmeskedik, de túllépsz ezen. Nem nyílik ki a szád, de kényszeríted. Aztán a torok nem nyel, de megint csak erõlteted. Aztán a hús leér a gyomrodba, és tudod, hogy életben fogsz maradni, tehát jó döntést hoztál” – idézte fel a történteket az origo.hu 2010-es híradása szerint.
Canessa egyenesen úgy érezte, hogy tettével meggyalázta barátai méltóságát, ám – mint beszámolt róla – eszébe jutott, hogy ha õ halt volna meg, akkor örömmel vette volna, ha az õ teste segíthetett volna másokat a túlélésben. Olyannyira így gondolták a túlélõk, hogy meg is egyeztek abban, hogy haláluk esetén társaik ehetnek a holttestükbõl, ha a szükség úgy hozza.
Nando Parrado Csoda az Alpokban címû könyvében arról számolt be, hogy olyan éhség kínozta õket egy idõ után, hogy már a poggyászok bõrbõl készült részeit kezdték enni.
Amikor a túlélõk hónapokkal késõbb felkeresték a szerencsétlenül jártak hozzátartozóit – hozzájuk vezetett az elsõ útjuk a megmenekülés után –, õk sem adták jelét annak, hogy megviselné õket, hogy a túlélés érdekében a csapattagok ettek a fiaik tetemébõl.
Két hónapig hiába vártak segítséget
A baleset után nyolc napig hiába kereste több ország hatósága a túlélõket: a repülõgép fehér színû volt, így a havas tájon semmit sem lehetett látni a magasból. Feladták a kutatást. A 11. napon jutott a túlélõk tudomására egy gépen talált tranzisztoros rádió adásából, hogy nem keresik õket tovább.
Miután a borzalmas körülmények között két hónapig hiába várták a segítséget (október 22-én egy lavina is a táborra omlott, ekkor nyolcan meghaltak), végül Roberto Canessa, Nando Parrado és Antonio Vizintin úgy döntöttek, hogy szétnéznek a környéken.
Nem tudhatták, hogy Argentínában vannak, viszonylag közel Malargüe településhez és egy szállodához is. Úgy vélték, hogy a hegyeken túl elérhetnek egy chilei települést, ám útjuk során arra jutottak, hogy távolabb vannak a megmeneküléstõl, mint remélték, ezért Vizintint visszaküldték a roncshoz, hogy elmondja a többieknek: társaik dél felé fordulva folytatják az útjukat, hogy segítséget szerezzenek.
Végül ennek köszönhették megmenekülésüket: Canessáék a nehéz út hatodik napján füves területre értek, vizet is találtak. Elhagyták a hóhatárt, és ekkor már tudták, hogy megmenekültek.
Holnap!
Egy folyó partján táborozva a kilencedik napon észrevettek három lovast a túlparton. Egyikõjükkel sikerült kommunikálniuk, õ azt kiáltotta nekik: Holnap! A „megtalálók” másnap élelmet dobtak át a folyó fölött nekik, Parrando pedig leírta a történteket egy papírra és azt egy kõ segítségével a túlpartra dobta. A hatóságok így szereztek tudomást arról, hogy a szerencsétlenségnek vannak túlélõi.
Újraindult a mentõexpedíció, a mentõhelikoptereket Parrado és Canessa irányította. A roncsoknál a túlélõk a rádióból megtudták, hogy újra keresik õket, másnap pedig – december 23-án – megérkezett hozzájuk is a mentõhelikopter, így végül mind kiszabadultak az Andok fogságából.
Hõsként tisztelik õket
A megrázó történetbõl Életben maradtak címmel könyv íródott és egy hollywoodi film is készült. A túlélõket Chilében ma is hõsként tisztelik, õk a megmenekülésük évfordulóján rendszeresen szerveznek találkozókat.
Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »
