Sokszor még számomra is döbbenet, hogy egy 76 éve történt esemény mekkora vitákat tud generálni a jelenkorban. Nem telik el úgy egyetlen egy év sem, hogy ne lenne legalább egy olyan személy, aki, szándékosan deszakralizálva Budapest ostromát, ne rúgna bele a városvédő hősök emlékébe egy "jó ízűt".
Persze, ahogy – rendszerint – a nagy formátumú embereknek megvan a saját maguk nehéz élete és kálváriája, ez ugyanúgy igaz lehet a nagy formátumú történelmi eseményekre is. Az 1945-ös budavári kitörés pedig a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb hőstette, miért is csodálkozunk tehát, hogy beárnyékolni igyekeznek azok, akik mindig csak azon dolgoztak, hogy ez a nép semminek, kicsinek, bűnösnek érezze magát? A világ nagyon lassan változik, ha változik egyáltalán (nem hiába vált ki mind a mai napig éles, kvázi világnézeti vitákat a második világháború), azonban látni lehet a fényt az alagút végén. Ahogy a kitöréshez is egyre nyitottabban áll a magyar társdalom, úgy fog szépen megszabadulni az antifasiszták, liberálisok és csatlósaik által belénk vert folyamatos szégyenérzettől, a "bűnös nép" béklyóba szorító, szánalmas és alaptalan hazugságától. Az idő – e tekintetben – csigalassúsággal halad, de halad, én pedig múlt héten örömmel olvastam Moys Zoltán formabontó sorait a kitörésről.
Már-már úgy rémlett, hogy a szokásos TEV-ajvékoláson kívül idén nem éri különösebb gyalázat Európa hőseit, de aztán megjelent Karsai László írása, és mindent egy csapásra felrúgott. A biztonság kedvéért a cikk végén láthatjuk, hogy egy történész véleményéről van szó, habár úgy gondolom, hogy minden pozitív vagy negatív előjel nélkül ezt mindannyian jól tudjuk, akik kicsit is foglalkozunk a két világháború közötti, illetőleg a második világháborúban aktívan részt vevő Magyarország történetével. Moys írása után az ember nyilvánvalóan teljesen más szájízzel olvassa a deheroizációnak ezt a legsötétebb kommunista időket idéző formáját, de hát ne nevezze az ember magát publicistának (és történésznek), ha nem reagál rá valamit, ha csak pár megállapítás erejéig is. Az általam lefektetett gondolatokat tehát ebben a két minőségben vetem virtuális papírra.
Noha az embernek néha az az érzése támadt, mintha valami 50-es, 60-as évekbeli történeti munkát olvasna (mint például: "Moys téved, a Don-kanyarban elesettekre nem hősökként, hanem áldozatokként emlékszik minden tisztességes, normális antifasiszta, demokratikusan gondolkozó ember"), Budapest "nyílt várossá" tételének témája többször felmerült jobboldali körökben is. Karsai László itt Párizs vagy Róma városát hozza fel példának, én meg ugyanazzal tudok érvelni, amivel tettem korábban is.
Ha Budapest is ezt a példát követte volna, az paradox módon nem megkönnyítette volna az ország (és Európa) sorsát, hanem csak rontott volna az amúgy sem könnyű helyzeten. Amikor Otto Wöhler ikonikus szózatában azt mondja, hogy Budapest ostroma gátolta meg a bolsevistákat abban, hogy Nyugat-Magyarországot lerohanják, a frontot összeomlasszák, Bécset pedig menetből bevegyék, akkor azt nem azért teszi, mert Adolf Hitler mögötte áll egy gépfegyverrel, hogy "ezt kell mondania", hanem azért, mert ez a színtiszta igazság.
Ha Budapestért nem folytak volna kemény harcok (az, hogy végül idáig elhúzódott, mindenkit meglepett), Magyarországon szabályosan áttrappolt volna az ellenség (még nagyobb pusztítást végezve a civil lakosság körében), a tengelyhatalmakat pedig jóval korábban térdre kényszerítette volna. Ez pedig nyilván nem volt utóbbiak érdeke, normális felfogás szerint legalábbis ilyen helyzetekben illik mindent megtenni a győzelemért és nem durcás módon kiugrani a háborúból, ha éppen rosszra fordulnak az események. Párizs és Róma helyzete továbbá földrajzilag, geopolitikailag is más. Ezen városok feladásával nem nyílt egyenes, kényelmes út a Harmadik Birodalomba (Bécs ekkor ugye oda tartozott, ezt ne feledjük), még számos ponton lehetett feltartani az özönlő ellenséget, mielőtt elérik a Birodalom valamely kapuját. Itt jegyezném meg egyébként halkan, hogy jelen sorok írója ettől függetlenül egyáltalán nem ért egyet, hogy ekkora városokat tényleges harc nélkül adtak át a tengelyhatalmak. Eszmei síkon pedig: az épületeket újjá lehet építeni, hiszen materiális képződmények, az ember becsületét viszont nem, mint ahogy győzelmet sem lehet "majd később" kicsikarni.
"Amikor még nem zárult össze az ostromgyűrű Budapest körül, tehát 1944 december első heteiben, szervezetten vissza tudtak volna vonulni Nyugat felé a Waffen-SS, a Wehrmacht és a magyar honvédség egységei, követve Szálasi Ferencet és nyilaskeresztes kormánya tagjait, valamint minden rendű és rangú felső és közepes nyilas vezetőt, akik még családtagjaikkal együtt idejekorán elmenekültek." – veti fel a szerző. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mégis hová. Bécsbe? Egy olyan városba, amelyet nem egész két hét alatt bevettek, és ez nem csak a védők nemtörődömsége, hanem Bécs földrajzi adottságainak is köszönhető volt? Budapestnél az ember keresve sem találhat jobb helyszínt arra, hogy feltartson egy olyan hömpölygő emberáradatot, mint az áruló románokkal kiegészült Vörös Hadsereg. A védők hősiessége mellett fővárosunk földrajzi adottságai, szűk utcái is bőven hozzájárultak a sikereinkhez (ahogy egyébként később ’56-ban is). Ezzel pontosan tisztában volt maga Adolf Hitler is, pontosan ezért nyilvánította Budapestet erőddé, és nem azért, mert utálta volna a magyarokat, vagy örömét lelte volna abban, ahogy szétbombázzák a Duna egyik gyöngyét és hektoliter számra fog folyni a vér. Katonai egységeket egyébként sem szerencsés politikai csoportosulásokkal összehasonlítani. A nyilasoknak az ország irányításával kellett foglalkozniuk, logikus tehát, hogy senki nem várhatta Vajna Gábortól, hogy két tárgyalás között a barikádokon lövöldözzön. Ugyanez a Waffen-SS-re, a Wehrmachtra, vagy a honvédségünk egységeire már nem áll meg. Tették, ami a feladatuk volt.
Karsai László további megállapításai inkább politikai jellegűek, semmint történelemmel kapcsolatosak, nyilván soha nem is fogunk egyetérteni egyikben sem. A Don vidékén elesett katonák természetesen hősök voltak, a partizánokról pedig annyit, hogy náluk alantasabb és gusztustalanabb emberfajtát ritkán hordott hátán a Föld. Mégis mit kellett volna tenniük a magyar alakulatoknak ezekkel az alapjáraton gyenge harcértékű, ám annál elvakultabb és kegyetlenebb csoportokkal? Megdicsérni őket és szabadon engedni mindegyiket, hogy legközelebb is orvul megtámadhassák honvédjeinket? Tették, amit ilyen helyzetben minden normális csapat és ember tenne, ugyanis a győzelem akarásán túl őket is várta haza a család. Hogy mit tettek, vagy nem tettek a németek, ahhoz pedig jelen helyzetben nem sok közünk van. Maximum annyi, hogy a történelmet a "győztesek írják" ugyebár, így törvényszerű, hogy messze rosszabb képet festenek le szövetségeseinkről, mint amilyenek valójában voltak. De, hogy ne legyek túlságosan részrehajló, megfogalmazok egy kritikát is: bizonyos német felsővezetők (itt elsősorban a Rosenberg-féle elképzelésekre gondolok) és katonai parancsnokok egyáltalán nem viselkedtek megfelelően a bolsevizmus alól felszabadított lakossággal, amely magatartás szükségszerűen növelte a partizántevékenységet. A szláv népeket egy percig sem kellett volna senki részéről "alacsonyabb rendűnek" kezelni, ugyanúgy az európai rasszhoz tartoznak, mint a magyarok vagy a németek. Így is rengeteg oroszt, ukránt sikerült a vörösök ellen fordítani, és hogy mennyivel nagyobb lehetett volna ez a szám, ha nincsenek ezek a ballépések, arról csak elképzeléseink lehetnek.
Összességében Budapest védői, legyen az magyar honvéd, a Waffen-SS kötelekében harcoló katona, nyilas pártszolgálatos, vagy akármilyen más csapatban harcoló egyén, mind hősnek tekinthető, hiszen Európát védték a korszak (és a világtörténelem) legnagyobb pestisével, a bolsevizmussal szemben. De igen, abban egyet tudok érteni, hogy egyben áldozatok is voltak. A kegyetlen veres csillag áldozatai.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
