Sokan nem minden alap nélkül mutatnak rá a mostani és a késő kádári kormányzat hatalomgyakorlási módszerei és az arra adott társadalmi reakciók hasonlóságára. A Fidesz mintha azt akarná bebizonyítani, hogy a parlamentáris demokrácia, a többpártrendszer díszletei között is viselkedhet állampártként. Mintha lassan, de riasztó céltudatossággal visszaépítené azt az uralmi szerkezetet, amelyet többek között az ő aktív közreműködésével bontott le Magyarország a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulóján. Centralizált államszervezet; állami propagandagépezet; ezúttal legális, de külföldi ügynökként megbélyegzett, méltányos versenyfeltételektől megfosztott ellenzék; a politikai lojalitás megkövetelése az apparátus legalsó szintjéig, és még sorolhatnánk. Diktatúrát természetesen túlzás emlegetni (lám, én is leírhatom mindezt), ám a módszerek, a légkör egy bizonyos életkortól felfele kínosan ismerősek. És sokan vannak, akiknek az életét ez a hatalom megnyomorítja.
A társadalom pedig nem lázad, inkább próbál belesimulni a rendszerbe, mint Kádár idején – korholják a népet nem kevesen. Hiszen a felmérések szerint mintha a magyar embernek még tetszene is ez a rezsim. Bármi lesz is azonban az április 8-i választás eredménye, ezt az ítéletet nem tartom méltányosnak. Azt meg különösen nem, amikor a magyarság úgymond szolgai beletörődésének, jobbágymentalitásának velünk élő örökségét emlegetik kizárólagos magyarázatként.
Valóban Orbán népévé lett Kádár népe? Orbán Viktoré, aki a polgári Magyarország eszményét lecserélte erre a primitív leegyszerűsítésekre építő, démonizálható ellenség falra festésével operáló, paternalista, keleties, erőszakos valamire, miután rájött, hogy e tájon csak ezzel lehet tartósan sikeres? Aligha ilyen egyszerű a képlet, még ha néhány eleme igaz is. Véleményem alátámasztásaként amellett érvelek, hogy eleve nem voltunk Kádár János népe sem. Az egykori kommunista pártvezető kétségkívül jó szimattal érzett rá: két világháború, forradalmak, állandó harci tűz után a magyar nép nyugalomra, konszolidációra, békés építkezésre vágyik, ha már a szabadság és függetlenség csak álom maradhat. Az egyes emberek tetteit meg lehet ítélni, a társadalmat kárhoztatni igazságtalan: nem egyenrangú felek kötöttek alkut. És legvidámabb barakk ide, népszerűség oda, Kádárék folyamatosan rettegtek, a „problémás” évfordulók idején rendre túlbiztosította magát a hatalom. A rendszer valójában ingatag volt, s amikor a nép tehette, kinyilvánította akaratát: az első szabad választáson, 1990-ben csúnyán lepontozta az átfestett cégér alatt induló, szelídített utódpárti formációt. Négy év múlva az MSZP nagy győzelmét, 54 százalékos parlamenti többségét hiba volt Kádár népének „feltámadásaként” értelmezni. Listán a szocialisták 33 százalékot kaptak; a jobboldal nem a társadalmi bázisát veszítette el, hanem négy év kormányzás belülről verte szét azt a politikai tábort. Akkor kétfordulós volt a választás: a második körbe jutó jobboldali és liberális jelöltek nem fogtak össze, így az MSZP egyharmadnyi választói bázissal a 176 egyéni mandátumból 149-et besöpört. Talán van a közelgő választásra nézve is tanulsága ennek.
„Kádár népét” aztán 1998-ban úgy győzte le a „polgári Magyarország”, hogy listán az MSZP lényegében megismételt eredménnyel megelőzte a Fideszt, ám az SZDSZ közben „elfogyott” mellőle, míg a jobboldal immár a Fidesz vezetésével újra egy tömbbé kezdett formálódni, s a kisgazda jelöltek visszalépése a második választási fordulóban megfordította az eredményt. Orbán Viktor a hideg zuhanyként érkezett 2002-es vereség pillanatában kezdte meg annak a közösségnek az építését, amelynek – és persze az MSZP-t mint váltópártot megszüntető gyurcsányi kormányzásnak – segítségével 2010-ben listán több mint 50 százalékot, a parlamentben pedig kétharmadot szerezve visszatért a hatalomba. 2014-re már sokan lemorzsolódtak, a listás többség bőven elveszett, ám az ellenzék alkalmatlansága és az átírt választási rendszer (ebben a sorrendben!) újabb kétharmadot hozott.
A magyar ember – azt hiszem – sajátos módon individualista, amire a Kádár-kor kétségkívül ráerősített. Hallgatása, passzivitása, látszólagos beletörődése érzésem szerint nem a szolgalelkűség, hanem a kivárás képességének a jele. Ez a nép nem Orbán Viktor népe, ahogy másé sem. A jelenlegi miniszterelnöknek volt egy széles politikai közössége, amely mára egy nagy szektává változott, de önmagában messze nem alkot többséget. Nincs itt semmiféle magyar fátum. Csak pártok meg tehetséges és kevésbé tehetséges politikusok vannak, akik váltakozó szerencsével versengenek a hatalomért. Meg a közelgő pillanat, április 8., amikor a döntés a mi kezünkben van.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.28.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
