Nem túl szerencsés névvel lepték meg a szülei, de mentségükre szóljon, 1918 április elsején még nem tudhatták, hogy Fiumében él egy hatéves fiú, Czermanik János, aki majd szintén Kádár Jánosként vonul be a történelembe. Hiába hagyta el az első a betűről az ékezetet, hiába volt igazi közép-európai (zsidó, magyar, cseh és szlovák), hiába lett Oscar-díjas és számtalan más elismerés jogos tulajdonosa, sikerült teljesen elfelejteni, még a Wikipédia is csak nagyon szűkösen tud róla. Holott 2008-ban megjelent róla egy remek összefoglaló munka Václav Macek jóvoltából, de mintha ez is megkésett volna. A Budapesten született, de Rozsnyón gyermekeskedő Ján Kadár pedig igazán megérdemelné, hogy elfoglalja méltó helyét Közép-Európa jelesei között.
Életén alaposan átgázolt a XX. századi történelem, s ha meg akarjuk érteni az Osztrák-Magyar Monarchia, valamint a kis közép-európai népek tragédiáját, akkor elég lenne megidézni Ján Kadár vagyis Kádár János életútját. Idézzük hát fel távirati stílusban.
1867, a kiegyezés a zsidóknak is sok-sok új lehetőséget adott, immár megnyílnak előttük a városok és az iskolák kapui, s az addig vidéki, mondhatni falusi izoláltságban élő zsidók városi polgárok lesznek, s főleg a kereskedelemben, a banki világban találják meg a megélhetésüket. Nem tudni, hogyan s mikor találkozott az 1876-ban született miskolci Kádár Rezső (Rudolf) és a nála tíz évvel fiatalabb alsókubini Tyroler Lujza, csak annyi bizonyos, hogy közös életük túlnyomó részét Rozsnyón élik le, s itt születnek a gyerekeik is. A legidősebb, Piroska 1906-ban, három évvel később István, s a család Benjáminjaként 1918-ban János.
Mivel apja félti a veszélyeztetett terhes nejét, a szülésre Budapesten kerül sor. A papa ügyvéd, méghozzá jó ügyvéd, de nem nagyon érdekli a szakmája, színdarabokat ír, s meglehetősen bohém életet él. Ennek is köszönhető, hogy a húszas-harmincas években számos helyen megfordulnak, így Breznóbányán, Kékkőn, Szencen és Gútán is.
István még Rozsnyón érettségizik, s apja hivatását folytatva maga is jogász lesz, Piroska Pozsonyba megy férjhez, míg János Losoncon jár gimnáziumba. Később losonci, Sacher Judit lesz (Szabó Gyula az arcképét is megfestette) a felesége is.
Ekkoriban találkozik és barátkozik a későbbi neves történésszel, Vígh Károllyal is, aki imigyen emlékezik rá:
A Fő utcán volt a korzó, mi fiatalok erre emlékszünk, és persze voltak szlovák barátaink… Közéjük tartozott János is, akivel sokat pingpongoztam és barátkoztam. Ő is tudott magyarul perfekt, s gyakran sétált velünk együtt a korzón.
De az érettségit már Léván teszi le, s hogy megfeleljen apja kívánságának, a jogra iratkozik be a prágai Károly Egyetemen, s négy szemesztert gond nélkül el is végez. Igen ám, de 1938 nyarán úgy dönt, átiratkozik a Pozsonyban működő Művészi Mesterségek Iskolájába, ahol Karol Plicka fotóművész irányításával akkoriban ismerkednek a filmművészettel.
De tudjuk, ismét közbeszól a történelem, s Tiso kormánya magát az iskolát is bezárja. Az elkövetkező éveket a családból csak ő és a bátyja éli túl, a többiek a koncentrációs táborokban pusztulnak el, nővére három gyerekével Pozsonyban bujkál, de elárulják a rejtekhelyüket. Jánosnak nagy szerencséje, hogy perfekt tud gépírni, így a váci gettóban az irodában tartanak igényt a szolgálataira.
Évtizedek telnek el, míg a hatvanas években a filmvásznon meg tudja fogalmazni a megfogalmazhatatlant.
1945 után már nem kétséges a számára, egész életében a filmmel akar foglalkozni. Beiratkozik a prágai Filmművészeti Egyetemre is, de pár hónap után rájön, többet tud már a szakmáról, mint a tanárai.
Előbb dokumentumfilmeket rendez, bejárja Szlovákiát, hogy megörökítse az újjáépítés pillanatait, de az első szpartakiádot is ő viszi filmre, s 1949-ben megrendezheti első játékfilmjét, amely mint később kiderül, az egyetlen szlovák színekben készült filmje lesz.
A Katka a Magas-Tátra alatt, egy szviti szövetgyárban játszódik, ide menekül a film parasztlány hőse, hogy aktív részese legyen a szocializmus építésének. S ha megnézzük a közép-európai országok filmtermését, láthatjuk, mennyire azonos cipőben járnak, s költséges műfaj lévén mennyire függnek a politikai helyzettől.
Amíg Szlovákiában a Katka, addig Magyarországon a Dalolva szép az élet (Keleti Márton), Kis Katalin házassága (Máriássy Félix) vagy a szintén gyárban játszódó Szabóné szintén Máriássy irányítása alatt.
A Katka nem tetszik a korabeli pártvezetésnek, s Kadár végleg Prágába költözik. Persze itt sem fenékig tejfel, az elvtársak pontosan tudják a film egyre fontosabb szerepét a tömegkommunikációban, így elsősorban a rendszert, az épülő szocialista világot dicsőítő filmek kapnak zöldet. Kadár ekkor találkozik Elmar Klos filmesztétával, s párosuk 1970-ig elválaszthatatlan. Ekkor majd ismét közbeszól a történelem.
Első közös filmjük az 1952-ben készült Elrablás, amely egy csehszlovák repülőgép nyugatiak általi elrablását örökíti meg az elvárható korszellemben.
Ezt egy zenés politikai szatíra, a Légből kapott zenekar (Zenélő Mars) követi, amely viszont már túllép a korszellemen, s ezt nem is tudják nekik megbocsátani.
De ha ez nem lett volna elég az elvtársaknak, 1957-ben jön a Végállomás felé című társadalmi dráma egy külvárosi lakótelepen élők reménytelen hétköznapjairól, s egy mesébe oltott kortárs szatíra, a Három kívánság, amelynek főhőse egy meséből előlépett öregember, aki beavatkozik szocialista hőseink életébe.
A közönség imádja ezeket a filmeket (a Légből kapott zenekart mintegy 3,5 millióan látják), a hatalom azonban képtelen megbocsátani a szocreál irányvonaltól eltérő filmeket, s évekig csak a Laterna Magica marad, mint menekülési útvonal. Ekkoriban ismerkedik meg Prágában Kadárral a szintén pályakezdő Makk Károly is, aki épp a Felvidéken keresett helyszínt a Liliomfi forgatásához.
Néhány év hallgatás után ismét lehetőséget kapnak filmforgatásra, a forgatókönyv a vörös Hemingwaynek is nevezett Ladislav Mňačko A halál neve Engelchen c. partizántörténetéből készül. A nem szabványos partizánsztorival Mňačko 1959-ben szinte berobban a cseh/szlovák irodalomba. Két évvel később megjelenik magyarul is Rácz Olivér fordításában, sőt szlovák tévéfilm is készül belőle Ivan Balaďa rendezésében.
Vagyis innen nézve Kadár és Klos filmjét akár remake-nek is elkönyvelhetnénk. De nem az. Kadár nemcsak Klosszal dolgozik együtt, hanem az operatőr Rudolf Miličcsel és a zeneszerző Zdeněk Liškával is. A film díjat nyer Moszkvában, s az elkövetkező pár esztendőben – melyek Csehszlovákiában a nyitás jegyében telnek –, több olyan filmet is elkészíthet a páros, amelyek pár évvel korábban, s majd pár évvel később elképzelhetetlenek lennének.
Előbb egy bírósági dráma, A vádlott (a film egyik főszerepét a pályakezdő Jiří Menzel alakítja), majd egy évvel később, 1965-ben elkészül Az Üzlet a korzón c. dráma, amely meghozza a világhírt is Ján Kadárnak.
Az Üzlet a korzón a homonnai Ladislav Grosman elbeszéléséből készül, s egy kisváros hétköznapjait meséli el az árjásítás napjaiban. Az arizációnak esik áldozatul Lautmann Rozália boltja is, amelyet Tóno Brtko kap meg ajándékul a sógorától. A két, egymásra utalt ember történetét meséli el a film, amely 1966-ban
A külföldi filmek kategóriájában elnyeri az Oscart (a díjat Gregory Peck adja át).
A filmet Kadár Rozsnyón szeretné leforgatni, de a városvezetés nem engedélyezi, így Kisszeben kerül be a filmtörténetbe. A két főszereplő, a Varsóból szerződtetett Ida Kamińska és Jozef Kroner (aki már a Katkában is játszott) a cannes-i filmfesztivál zsűrijének a különdíját is megkapja, sőt egy évvel később Kamińskát a legjobb női alakítás kategóriában is Oscarra jelölik (ezt végül Elizabeth Taylor nyeri el a Nem félünk a farkastól c. filmben nyújtott alakításáért).
A filmet bemutatják Magyarországon is, Kamińska magyar hangja Pártos Erzsi, akinek ez élete egyik legemlékezetesebb teljesítménye.
B. Nagy László kritikus írja a film budapesti bemutatója után:
Ilyen mélyen, szinte mikroszkopikus részletességgel még senki sem ábrázolta a háborús kisváros különös atmoszféráját, elzárkózott, önmagába fordult, a világ változásairól mit sem tudó, s tudni nem is akaró életét – e kopott városka mégis jelképpé nő: a történelmi időn, helyi s politikai tekinteteken messze túl: a közös »kelet-európai mizéria« sajátos telephelyévé, mely lehetne a nyírségi homokon, a Regát hegyei között is. Egy kis embertenyészet, mely épp akkor kezd kivetkőzni múltjából s századokon át kialakult szokásaiból, amikor a külvilág vadabb, kegyetlenebb és ravaszabb erői harapófogóba szorítják. S torz módon fölismerhetetlenségig egymásba keveredik a jobb élet igénye a becstelen csábításokkal, a régi tisztesség az idejétmúlt gondolatokkal: az »élünk, ahogy tudunk« kispolgári elve szinte akaratuk ellenére teszi szörnyeteggé öntudatlan híveit.
Kadár és Klos a sikerei csúcsán, a prágai tavasz előestéjén joggal gondolhatja, övék a világ. Čapek Harc a szalamandrákkal és Mňačko Hogyan ízlik a hatalom elvtársak? c. regényeit tervezik megfilmesíteni, de a történelem közbeszól.
Kadár Amerikába emigrál, Klost elhallgattatják, s 1989-ig még a nevüket sem engedik leírni.
1968 kritikus augusztusi napjaiban kezdik forgatni amerikai koprodukcióban, közép-európai összefogással A vágy neve Anada című lírai történetet, amely Zilahy Lajos 1928-ban írt Valamit visz a víz c. regényéből készült.
Kadár a forgatókönyvet író Gyöngyössy Imrével, a vágó Morrel Mihállyal, a jelmeztervező Boček Zsuzsával és Darvas Ivánnal (Ladislav Chudík szinkronizálja) dolgozik együtt, de szerepet kap a filmben a komáromi MATESZ két színésze, Király Dezső és Turner Zsigmond is. A főszerepet a szerb Rade Marković (őt már láthattuk A három kívánságban is), Milena Dravić és az amerikai szépségmodell, Paula Pritchett kapja.
Amíg Oláh Gusztáv egy balladisztikus történetet mutat fel,
Kadár és Klos arra keresi a választ, mennyire törheti ketté egy kiegyensúlyozott, boldog ember életét egy váratlan történés.
Egy ilyen váratlan történés, a szovjet csapatok bevonulása törte ketté Kadár és Klos életét is.
A filmet még Prágában és New Yorkban is bemutatják, de a közép-európai filmrajongó már évtizedekig nem tudhatta meg, hogy Kadár Amerikában tovább folytatta filmes munkáját.
Olyan színészekkel dolgozott együtt, mint a szintén emigráló Ida Kamińska, Zero Mostel, Alan Arkin vagy a világhírő birkózó, Muhammad Ali. Előbb Bernard Malamud regényéből készül el a Levine, az angyal c. keserédes komédiája, majd az Ahogy én láttam címmel zsidó trilógiájának harmadik darabja, amely Golden Globe-díjat hozott a számára 1975-ben.
Utolsó filmjét 1979-ben forgatta A szabadság útja címmel, amely az amerikai polgárháború után játszódik, s a fekete polgárjogi harcok egyik tragikus történetét meséli el. Ennek a főszerepét játssza el Ali, vetélytársát az eredetileg kiszemelt John Travolta visszalépése után Kris Kristofferson vállalta el.
Ekkor már súlyos beteg, s 1979 június elsején meghal. Az Oscar-díjas magyar-cseh-szlovák-zsidó rendező haláláról csak húsz évvel később értesülünk, s valahogy azóta sem sokat emlegetjük.
Holott mi mindannyian, Közép-Európában élők büszkék lehetünk-lehetnénk rá, akinek a filmjei nyelvtől, nemzetiségtől, vallástól függetlenül a mi közös tragikus közép-európai sorsunkat mesélik el.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
