Az Isteni Színjátékban Dante áthalad az első nyolc körben találkozva az elkárhozottakkal, akik a vágyaikért, falánkságukért, fösvénységükért, dühükért, eretnekségükért, erőszakosságukért, megbízhatatlanságukért kerültek a pokolba, mielőtt elérné az árulók számára fenntartott 9. kört. Az utolsó kör azonban a pokolról alkotott szokásos képpel ellentétben egy fagyos tó. Dante szerint tehát a szeretet, a bizalom, az emberek közti különleges kötődések megsemmisüléséért felelős személyek még a pokol tüzét sem érdemlik.
Az árulás pusztulást hoz a bizalomra – és a bizalmunk megrendeült. Megrendült az intézményekben, a vezetőinkben, a szakértőinkben, az idősebb generáció ígéreteiben, miszerint gyermekeik jobban élnek és boldogabbak lesznek majd, mint ők. Felmérésről felmérésre azt látjuk, hogy ez motiválja a politikai döntéseket, de perverz módon ez vezetett egy gazdag idős ember megválasztásához is, akinek egész életcélja az volt, hogy saját vagyonát gyarapítsa, és ne a közjóért dolgozzon. (…)
Milleniumi anyagként én is így érzem. A gyermekeimre hagyott világ most sötétebbnek tűnik, mint amit fiatal felnőttként ismertem meg, amikor a nukleáris megsemmisüléstől való félelem százezreket késztetett tiltakozásra, mikor a recesszió normális volt, a munkanélküliség magas, a nemi, szexuális és rassz szerinti megkülönböztetés intézményesült – és szinte mindenki szegényebb volt.
(…)A dereguláció és a globalizáció generációm számos tagját tette gazdaggá. Ennek eredményeképpen néhány évtizeddel ezelőtt addig elképzelhetetlen lehetőségeket és tapasztalatokat biztosítottunk gyermekeinknek. A világ, amelyben felnőttek és sokat ígért ennek eredményeként egy jól képzett, világi és jól tájékozott nemzedéket nevelt ki, amely jobban kommunikál, ambiciózusabb mint elődeik, bár még mindig idealista.
Mindez azonban elérte a határait. (…) A vagyoni és esélyegyenlőség hiánya nagyobb, mint bármikor az elmúlt száz évben. Nem csak arról van szó, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, hanem hogy a szupergazdagok egy másik világban élnek és nyilvánvaló, hogy semmi kedvül lemondani kiváltságaikról, és egy fikarcnyit sem járulnak hozzá az igazságosabb újraelosztás és szabályozás támogatásához.
Mindez lehet, hogy segít megérteni, hogy a milleniumi generáció miért van kitéve ördögi támadásoknak, miszerint ők lusták, finnyásak, önelégültek, megbízhatatlanok, elégedetlenkedők és közösségiháló-függők. Amikor a rendszer nem váltja be az ígéreteit, könnyű azokat hibáztatni, akik a halom alján vannak.
(…) A világban rekordmennyiségű a szorongással, depresszióval küzdő ember, hatalmas méreteket ölt a pesszimizmus. Mégis vannak olyan országok, ahol a globalizáció áldozatai megváltoztatták életüket, és most bizakodnak. Vannak olyan országok, ahol a globalizáció eszközeit, az oktatást és a technológiát új lehetőségek teremtésére használják. Napkollektorokat telepítenek indiai nyomornegyedekbe, menekülteket tanítanak programozni, tömegmozgalmat szerveznek az antidemokratikus törvények ellen tiltakozásul, hátrányos helyzetű gyermekeket segítenek a tanulásban.
Van még remény. (…) Érdekes azonban, hogy azok az emberek támadják és hibáztatják a fiatalokat, akik attól tartanak, hogy gyermekeik egy olyan világban nőnek fel, ahol a körülmények összefognak ellenük. Pedig a fiatalok csak megpróbálják kihasználni ezt a bonyolult és gyorsan változó világot. (…)
TheGuardian.com, The world we have bequeathed to our children feels darker than the one I knew
Nyitókép: cas.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
