Levi’s farmer, Jugoton márkajelzésű bakelitlemezek, és Adidas csuka. Ha valaki a rendszerváltás előtt eljutott például a szabadkai piacra, biztos, hogy bevásárolt a fenti termékekből, amelyek hiánycikknek számítottak a szocialista tömb országaiban. Aki ekkoriban Jugoszláviába utazott, Nyugaton érezhette magát, a határok szabadon átjárhatók voltak és a keleti blokkhoz képest viszonylagos jólét jellemezte a délszláv államot. Eme nosztalgikus érzések nem jellemzőek az egykori Csehszlovákia utódállamaiban a közös állam iránt. De miért ilyen erős a posztjugoszláv utódállamok polgáraiban a 30 éve megszűnt államalakulat iránti vágy?
A „jugo- és titosztalgia” néven hívott jelenség Horvátországban és Szlovéniában a leggyengébb a Gallup 2017-es közvélemény-kutatása alapján. Horvátországban a megkérdezettek 55 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a leválás Jugoszláviáról hasznos volt, a leggazdagabb exjugoszláv országban, Szlovéniában viszont „csak” 41 százalék nyilatkozott így, míg 45 százalékuk szerint káros volt a közös állam felbomlása.
A bökkenő ezzel az, hogy a XX. század második felének legvéresebb polgárháborúja révén bomlott fel az államközösség, és Bosznia-Hercegovina, vagy Koszovó esetében még ma is forrnak az indulatok a különböző nemzetiségek között. A megoldatlan etnikai és területi problémákat jelzi az a non-paper javaslat – többek között Bosznia újrafelosztásáról – amely idén áprilisban cirkulált a nemzetközi sajtóban.
A „jugonosztalgia” fogalma a szocialista Jugoszlávia szétesésének háborús atmoszférájában jelent meg először, és a XIX. században horvát területről kiinduló jugoszlávizmusból eredezteti magát. A nacionalizmus hívei „jugonosztalgikusoknak” nevezték azokat az állampolgáraikat, akik 1992 után is az egységes Jugoszlávia eszméjében hittek, és akkoriban egyértelműen negatív konnotációja volt ennek a kifejezésnek. A horvát/jugoszláv írónő, Dubravka Ugrešić egy publicisztikájában használta először a fogalmat az egykor volt állam iránti ragaszkodásra.
Az elmúlt évek során jelentős számú tanulmányt, cikket, szakdolgozatot jelentettek meg a „jugonosztalgia” témakörében. Mindezek közül Mitja Velikonja és Emilija Mijić szerzők megkülönböztetése alapján két nagyobb értelmezési keret létezik.
Az utóbbi, a nevéből adódóan, a fentebb már említett fogyasztási cikkeknek az egykor volt állammal történő összekapcsolódását írja le. A volt jugoszláv köztársaságokban székelő kereskedelmi vállalkozások (többek között a montenegrói Obod márkájú hűtőszekrénygyár, a szlovéniai Gorenje, a szerb Zastava gépkocsigyár) termékei mind a hazai, mind pedig a nyugati piacon nagyon kelendőek voltak.
Ennek olyan megnyilvánulásai vannak, mint a marsall zarándokházként funkcionáló kumroveci szülőháza, és a szobra körül zajló, már-már vallásos rítusú megemlékezések. A horvát tengerpart mentén elterülő Brioni-szigetet, Tito valamikori rezidenciáját, ma főleg a tábornok személyének és munkájának tisztelői látogatják, s kiállítások keretében tekintik meg a szigeten zajló múltbéli eseményeket a múzeumként funkcionáló épületben.
Képzeljük el, mi lenne, ha mindezt megcsinálnák az egykori Kádár-villában, vagy az egykori főtitkár már felszámolt balatonaligai üdülőjében? Arról nem is szólva, hogy az egykori Jugoszlávia területén még számos városban található Titóról elnevezett tér és utca.
Ahogy Losonci Márk vajdasági magyar filozófus fogalmaz: manapság a „jugonosztalgia” leginkább azokra a motívumokra emlékszik szívesen, amelyeket korunk uralkodó ideológiája viszonylag könnyen elfogadhat, így a mobilitás, termelékenység, teljes foglalkoztatottság, multikulturalizmus, jó életszínvonal, béke és jólét, a jóléti állam előnyei, nemzetközi elismertség, Európához való közelség. Tehát a YU-kultúripar sajátos retrospektív fantáziájáról van szó, amely a beteljesületlen jövő szűrőjén keresztül tekint a múltra. Mintha a jugoszláviai kaland nem az osztálytársadalom megszüntetésére irányult volna, hanem a jólétbe vezető EU-integrációra, csak nem eléggé jó eszközökkel.
Mindennek rendkívül összetett, mély történelmi, politikai, ideológiai, gazdasági okai vannak, s nem utolsósorban a két nacionalizmus jelentős eltéréseiből fakad.
A II. világháború végén a szlovénok lakta területeken a partizánmozgalom győzelmét szélesebb rétegek élték meg felszabadításként, mint a náci szövetséges horvát (báb)államban. Kivétel ez alól az 1945. május végi véres incidens, amikor mintegy 10 ezer szlovén domobránt (honvédet), és velük tartó 500–600 civilt mészároltak le a bosszúszomjas szerb partizánok.
Titónak a volt Jugoszláviában eltérő intenzitású, ám általánosnak mondható tisztelete azzal is magyarázható, hogy megnyerte a háborút. Emellett a szlovének esetében például valamit javíthat a megítélésén, hogy Tito idején talán jóval kevésbé fenyegette őket nyelvük, illetve kultúrájuk „szerbesítése”, mint a többi népet. Sőt, a szlovén nyelv hivatalos használata révén a szlovén kultúra komoly fejlődésen ment keresztül. A két déli szomszédunkban több értelmiségi, költő, író műveiben érhető tetten a „jugonosztalgia” valamilyen formája, a horvátok közül kiemelhető a már említett Ugrešić, míg Szlovéniában a legnagyobbak közül Aleš Debeljak neve.
„Horvátországban nagyon nagy a megosztottság a témával kapcsolatban. Az emberek vagy nosztalgiával gondolnak a szocialista időkre, vagy teljesen démonizálják, ami akkor történt” – ezt már Sandra Benčić, a horvát Mozemo! (Képesek Vagyunk Rá!) nevű újbalos-zöld szövetség parlamenti képviselője nyilatkozta az azonnali.hu-nak. Szerinte Horvátországban nagyon kevesen képesek az időszak objektív értékelésére.
„A szocializmusban nagyon jók voltak a közszolgáltatások, főleg az oktatás és az egészségügy terén. Azonban nem volt demokratikus kormányunk, nem volt valós népképviselet, a kritikát nem fogadták el, a szólásszabadságot és az állampolgári jogokat korlátozták. De a gazdasági és szociális jogok tényleg fontosak voltak, és az emberek emlékeznek erre” – fogalmazott Benčić.
A „jugo- és titosztalgiáról” általánosságban elmondható, hogy a szlovén és a horvát jobboldalon Jugoszlávia „bűnben fogant”, diktatórikus mivoltát hangsúlyozzák. A liberálisok ugyanakkor hajlamosak elismerni a kommunisták vezette Jugoszlávia bizonyos intézkedéseinek hasznosságát, kulturális vívmányait, illetve a nemzeti érdekek szempontjából előrelépést jelentő eredményeit.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy „jugoszlavizmus” és a régi rendszer iránti vágy még mindig jelen van tematizációs tényezőként a két legsikeresebb posztjugoszláv államban, és még a vajdasági magyarok körében is. Viszont annak, hogy ez komolyan megerősödjön, nincs realitása. A jugoszláv államalakulat ugyanis nemcsak politikai és gazdasági értelemben bomlott fel, hanem az egykori állam közös kulturális tere – a nyelvi közelség ellenére is – jórészt semmivé lett.
Felhasznált irodalom: Fehér Viktor: Nacionalizmus és jugonosztalgia a volt Jugoszlávia területén és Vajdaságban / Moszkvater.com
(Vass István/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
