Amazonok ideje, hát ez is eljött. Emlékezetem hosszú ideje sok mindenről tudna mesélni, hiszen, ha nem hal meg jó időben az ember, már csak ez marad, sok régi mese és régi bűn. Meg a töprengés.
Értettem egykoron, mi is hajthatta régvolt időkben azokat a nőket, akik férfi(as) álnév alatt írtak regényeket, nem is rossz verseket, festettek csodaszép képeket. Megláttam műveikben, mennyire más szemlélettel-látásmóddal gyarapították a művészeteket. Mikor én találkoztam velük, már nem volt titok, kik ők. S igen, Lesznai Anna műveit-alkotásait néhanap most is megcsodálom. Néhány évtizede is értettem még. Okos, szakmailag felkészült, értelmes asszonyok gondolkodtak arról, ne csak lábjegyzet vagy alsóbbrangú munkatárs legyenek azokban a kutató munkájuk eredményét felmutató kiadványokban, amelyeket ők írtak meg, mégis a „főnökük” jelent meg a szerzőjükként. Ismertem, becsültem e nagy tudású asszonyokat, többet tudtak a társadalmunkról, főleg annak bajairól, és a változás-változtatás lehetséges útjairól is.
A múlt század nyolcvanas éveinek közepén jártunk. Nő-ügyekben olyasmiket fogalmaztak meg, hogy nem bölcsődékbe kell ölni a pénzt, hanem a gyermek hároméves koráig az anyáknak kell kiosztani ezt az összeget, hogy egészségesek lehessenek a felnövekvő új generációk. (A szocialista nőszövetség égisze alatt folyt ez az eszmecsere, s ott még azt is el lehetett mondani, hogy a skandináv országok lehetnének a példa, az ő szocializmusuk, melyben a család és a családanya ugyanolyan fontos, mint a „dolgozó” nő.)
Akkor még értettem, miért kellene több nő a politikába, hogy általuk egészséges kereteket kapjon végre a társadalmi lét; s hogy a vaskos férfi-ügyek közt megjelenjen végre a női princípum, a fontos dolgok átlátása mellett teret kapjon a fontos dolgok és azok következményeinek átérzése is. Egy kis emberszeretet és szolidaritás (a szó régi és igazi értelmében).
De ma már nem tudom, miért vágynak egyre jobban a nők a politikába, a nagypolitikába, ahol a világ dolgait igazgathatják. Miért váltak megveszekedett kvótaharcosokká, s ha poszthoz jutottak, változtak a legdurvább férfikarikatúrákká, akik mindenkit meg akarnak alázni, sarokba akarnak térdepeltetni és mindenkire szankciókat akarnak kivetni. Konszenzus mentesen akarnak tobzódni. Csak kérdezgetem magamtól: Daniel Cohn-Benditet vagy a felfelé buktatott benelux politikusokat akarják-e lekörözni a brüsszeli üvegpalotában a fejhangon acsargó Judithok, Věrák meg a többiek is, sajnos… Kivesztek a politikából – a hazaiból meg az uniósból is – azok a nőpolitikusok, az Editek, az Erzsébetek, akiket nagyra tartottam. Pedig ők soha nem üvöltöttek. Ők még tudták, nem annak van igaza, aki a legtöbb decibelt adja ki magából. Emlékszem, a legvadabb mélyszlovák képviselők is megremegtek, ha Bauer Edit a szónoki emelvényhez lépett. Halk volt, de – magyar ügyekben is – tele volt érvekkel, amiket nem lehetett kiforgatni. Tisztességes harcosok voltak és nagy tudásúak. Büszke lehetett rájuk az ember.
Kvótacelebek, harcos amazonok helyett racionális belátás kellene a politikába. Nem hadügyminiszternek kinevezett nők jelentik a nyugalmat, a békét, különösen a fejre állni indult világunkban nem. A hűvös ész fontosabb lenne, mint a héják vijjogásának kielégítése. Akkor is, ha most a kardcsörtetés tűnik kifizetődőnek, pedig a nyomában csak romok és csörömpölő láncok maradnak.
Irak, Afganisztán, Szíria romjai romokkal terheltté tették Törökországot, bajt zúdítottak Európa számos országára. Már Skandinávia gyöngye is látja, hogy nő vezérelte kormánya a svéd lányokat sem képes megvédeni. Másokat vajon hogyan? Ukrajnában sem csupán az ukrán nemzetállam porladozik. S ha Oroszországot valami csoda folytán sikerülne mégis megalázni, térdre kényszeríteni, jobb lenne-e attól az unióban bármi is? Vagy csak felállnának és amúgy celeb módra megtapsolnák magukat?!
Van, ami jóvátehetetlen.
Megjelent a Magyar7 2022/19.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
