Aggodalomra ad okot a szlovák külügy éleződő magyarellenessége. Az sem megkerülendő tény, hogy nemtetszését fejezte ki néhány tíz óvoda, iskola és templom felújítása kapcsán a magyarországi költségvetésből – amiért, ugye, az adakozó cserébe nem kért semmit…
Másnap a kulturális minisztérium némileg enyhített a külügyér durva beszólásán, és örömét fejezte ki a megújulások felett. Azt már elfelejtette hozzátenni, hogy mindez Szlovákia feladata lett volna, mégpedig a mindenkori kormányé és állami intézményeié.
Történik mindez a jelenkorban is meglévő magyarellenesség „jelszó“ alatt, ami néha azt jelenti, hogy ne vegyük észre a felvidéki magyarokat, vagy akár ne építsünk utat, gyárat, iskolát, de előfordul a nyílt magyarellenesség is – elfedve különböző póttevékenységekkel (pl. DAC-szurkolók megverése, Falath Zsuzsi esete stb.). Még a „saját kutyájuk kölykét“ is kinyírják, ha felkarolja a magyarok ügyét (pl. Filip Mónika menesztése az iskolaügyi államtitkári posztról).
Mindez azt mutatja, hogy a hőn áhított valamikori internacionalizmus a szlovák-magyar barátság jegyében csak nem akar valahogyan megvalósulni.
Az egészben az talán a legérdekesebb, hogy teljesen mindegy, melyik és milyen szlovák kormány van hatalmon. Legföljebb az egyik kevésbé, a másik jobban hódol eme „nemes szenvedélyének“.
Figyelembe véve az elmúlt két országos népszámlálás adatait, észre kellene vennünk, hogy itt a burkolt diszkrimináción kívül van még egy bevetett eszköz: ez pedig a türelmes kivárás.
Szlovákiában ki kell várni, míg az itteni magyarság létszáma lecsökken arra a szintre, amikor már „nem kell törődni“ velük, magukat szüntetik meg. Nemzeti önlikvidáció…
Hogy ez mennyire bevált és már régebben bevetett eszköz, álljon itt egy esemény, amelynek e sorok íróján kívül t. k. tanúja-résztvevője volt N. Gyurkovits Róza újságíró is.
Történt az, hogy a pozsonyi ferencesek refektóriumában valamikor 1991-ben egy esti konferencián vettünk részt, természetesen a téma a rendszerváltás volt. Ezen belül érintve voltak a nemzetiségi témák is.
Itt Ján Čarnogurský mondta ki a kulcsgondolatot, próbálom pontosan reprodukálni a mondottakat: „…kérem, higgyék el nekem, hogy 150 év múlva nem lesz Szlovákiában magyar-szlovák probléma…meg fog szűnni, el fog tűnni…“.
Majd kifejtette, hogy a természetes asszimiláció, a népességfogyás, a vegyesházasságok és a mindenkori kormány demokratikus és „egészséges“ nemzetiségi politikája ezt a problémát a jelzett időszakon belül meg fogja oldani. Mint mondta, Szlovákia ráér…
Itt tartunk most, mintha egy jóslat beteljesedése kezdene kibontakozni. Ezt siettetheti déli szomszédunknál a jövő áprilisi parlamenti választások utáni szerencsétlen pálfordulás, ami után még az a segítség is elmaradhat, ami víz felett tartotta kisebbségi óvodáinkat, iskoláinkat, templomainkat. Meg reményeinket is…
Alapjában véve optimistának tartom magamat, ezért keresem a nem túl fényes jóslatban a pozitívumot is.
Egy kis jóakarattal meg lehet találni, mégpedig abban, hogy ez a stratégia valamint taktikai eszközei arra sarkallják majd a mindenkori kisebbségi (kulturális és politikai-társadalmi) reprezentációt, hogy tegyen ellene valamit.
Pl. azzal is, hogy maximálisan kiáll a Minority SafePack mellett, és minden követ megmozgat az elfogadásáért az EU-n belül, felhasználva pl. az alkotmányos polgári engedetlenség intézményét is. Nem gondolok itt semmi szélsőséges cselekedetekre. Csak olyanokra pl. mint egy egynapos autókázás libasorban, 3 km-es sebességgel át a Szoroskőn. Fel meg lefele… Kassáig.
Lenne itt ribillió – akkor kellene őket Čarnogurský után küldeni, jó egészséget kívánva neki. Addig, míg él – mert 100 év múlva nem biztos, hogy születésnapi tortát küldhetünk neki a jóslatért.
Mert nem lesz kivel…(?)
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
