Horváth József zseniális írásban rántja le a leplet a nemzetközi baloldalról!
Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke az életrajza szerint katolikus keresztény. Vajon a nagyhéten elgondolkodik-e azon, hogy mekkora felelősség terheli országa jövőjét illetően? Ugyanis rendkívül nehéz, bonyolult pillanatban lett a Fehér Ház ura. Persze az amerikai elnökök élete ritkán egyszerű. Az első katolikus amerikai elnök, John F. Kennedy, a kubai rakétaválság idején egy új világháború fenyegetésével nézett szembe. Emlékszem, amikor 1981-ben Ronald Reagan lett elnök, akkor a maga hetven évével a legidősebb volt az addigi elnökök között. Mégis, amikor nyolc év múltával leköszönt, elmondhatta, hogy (az ő szavaival) „legyőzte a gonosz birodalmát”. Valóban, a Szovjetunió úgy érkezett el a ’80-as évekhez, hogy egy elöregedett, megcsontosodott elveket valló, a világ változásait fel nem ismerő pártelit irányította. Brezsnyev, Andropov, Csernyenko mind olyan pártfőtitkár volt, akik csak konzerválni tudták a rendszer lassú erózióját.
1989-ben még talán joggal írhatta le Francis Fukuyama a híressé vált tételmondatát, miszerint a történelemnek vége van. A Szovjetunió szétesett, Közép- és Kelet-Európa felszabadult, megkezdődött Európa újraegyesítése. Az Egyesült Államok gyakorlatilag vér nélkül megnyerte a hidegháborút, és az egypólusúvá vált világ megkérdőjelezhetetlen gazdasági, katonai és politikai vezetője lett.
Azóta azonban eltelt harminc hosszú év, és a világ hatalmasat változott. Talán többet, mint előtte évszázadok alatt. Tudományos, technikai forradalom zajlik, amelynek üteme elképesztő. Harminc éve még szekrény nagyságú számítógépek sem tudtak annyit, mint ma a zsebünkben lapuló okostelefon. Az internet megjelenése, elterjedése nemcsak a tömegkommunikációt értelmezte újra, de a társadalmak belső életét, reakcióit is alapjaiban befolyásolja napjainkban. A politika a közösségi médiával új eszközhöz jutott, amely egyben már a hagyományos politikai gondolkodás legfőbb riválisává lépett elő.
Elcsépelt szlogen, de milyen igaz, hogy bolygónk összezsugorodott, gyakorlatilag egy nagy falu lett. Ez a globalizáció, amelynek csak az áldásait tálalták nekünk. Olcsó termékek, amelyeket a keleti kis és nagy tigrisek állítottak elő. Ám hamarosan az is kiderült, hogy az ázsiai országok nem elégedtek meg ezzel a szereppel. Legfőképp Kína, mely az elmúlt évtizedekben félelmetes gazdasági fejlődést produkált. Amíg harminc éve csak bérmunkában gyártottak, és jól-rosszul másolták a nyugati termékeket, mára már az Egyesült Államok legnagyobb kihívójává léptek elő. A közgazdászok csak a dátumon vitáznak, de a tényen nem, hogy a dolgok jelenlegi menete szerint néhány évtizeden belül Kína lesz a világ vezető gazdasági hatalma.
Az elmúlt húsz évben Oroszország is vissza tudott táncolni a szakadék széléről, ahová a Szovjetunió szétesése után jutott. Lehetett lesajnálóan mosolyogni a részegen táncoló Jelcin elnökön, de Vlagyimir Putyin sikeresen stabilizálta, és újra nagyhatalmi játékossá tette országát. Persze tudjuk, hogy komoly gazdasági és népesedési problémák gyötrik az orosz medvét, de újraépített hadserege, dinamikus hadi ipara és az ország nyersanyagkincsei újra erőssé tették.
Az Egyesült Államok józan, az ország geostratégiai helyzetében megjelenő új kihívásokat reálisan értékelő politikai erői tudatosan segítették hatalomra Donald Trumpot. Nem véletlenül lett sikeres az „újra naggyá tesszük Amerikát” szlogen. Sok mindenért lehetett bírálni, támadni Trump elnököt, de a gazdasági eredményei elvitathatatlanok. Ahogy külpolitikai téren is látványos áttörést ért el a Közel-Keleten, az izraeli és az öböl menti országok békeszerződésével. Ám a koronavírus-világjárvány és az amerikai belpolitikai élet radikalizálódása – BLM-mozgalom, Antifa és az erősen liberális közösségi média – új elnököt emelt hatalomra.
Joe Biden és természetesen a mögötte álló gazdasági és politikai erőközpont felelőssége óriási. A következő hónapok, évek el fogják dönteni, hogy mi lesz az Egyesült Államok sorsa. Az előjelek nem túl biztatóak. Ez pedig nem amerikai belpolitikai kérdés csupán, hanem a világ biztonságát, stabilitását is determinálja. Európa az USA katonai védereje nélkül gyenge, kiszolgáltatott, könnyű préda. Ahogy a világ más térségei is, elég, ha Japánra, Tajvanra vagy akár Izraelre gondolunk. Az amerikai vezérkar kiszivárogtatta, hogy amennyiben nem emelik három százalékkal a hadsereg költségvetését, akkor nem tudja garantálni az ország ütőerejének a fenntartását. Biden elnök egyik első lépésként arra utasította a Pentagont, hogy az LMBTQ-jogokért világszerte küzdeniük kell, mert ez az ország nemzetbiztonsági érdeke. Képzeljük el, hogy az orosz és a kínai vezérkar hogyan fogadta ezt a hírt. Szerintem lázasan dolgoznak az új fenyegetés elleni „fegyverek” kifejlesztésén…
Mindeközben az elnök nemes egyszerűséggel gyilkosnak nevezi Vlagyimir Putyint. A kínai kihívással szemben pedig szorgalmasan keres szövetségeseket. Ha Trump elnök tett volna ilyen durva kijelentést, az amerikai média darabokra szedte volna. Ahogy a sajtótájékoztatókon is tette, sokszor emberileg is megalázva a volt elnököt. Most pedig előre rögzített kérdés-felelet színdarabot látunk Biden két hónap után összehozott első sajtótájékoztatóján. Ha az elnök „heroikus” küzdelmét is végignéztük, amikor egy repülőgép lépcsője állította szinte leküzdhetetlen kihívás elé, akkor tényleg déjà vu érzésünk támad. Ezt már láttuk a ’80-as évek Szovjetuniójában. Az elnöki adminisztráció a Fehér Ház vonatkozásában is meghozta a legfontosabb intézkedést. Eltávolították Churchill brit miniszterelnök szobrát, mert nézetei nem felelnek meg napjaink amerikai értékeinek.
Változik a világ, de meggyőződésem szerint nem a világ vége közeledik, hanem egy új korszak születésének szemtanúi, részesei leszünk. Mi még ünneplünk, hisszük a feltámadás csodáját. Talán az óceán túlpartján Washington királycsinálói is érzik a felelősségüket, és húsvét idején őszintén elgondolkodnak országuk jövőjéről.
Horváth József
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
