Maga állandóan történeteket akar. Ráadásul zsidó történeteket. De én csak régi dolgokat tudok mesélni az életemből – mondja reb Slojme a kagylófotelbe süppedve és a teásbögrét szorongatva. – Az én életem, az én világom a holokauszttal, ahogy maguknál finomkodóan nevezik, megszűnt. Ami utána jött… a kórház, az emigráció… – rándítja meg közönyösen a vállát. – Tudja, én az emlékeimben élek. Hallom a tanítómesterem hangját, ahogy a héderben, a zsidó elemiben jiddisre fordítja a Biblia héber szövegét, és úgy tanít. Aztán ahogy misnát olvasunk a jesivában. Zugt der heilige misne…, így mondja a szent misna. Ha két asszony fogságba esik, és az egyik azt mondja utóbb, hogy én tiszta vagyok… – énekli. – Meg ilyeneket. De ez nem valóság, magának pedig arról kéne írnia. Miért nem megy az emberek közé? Miért nem keres hozzám hasonló öregembereket, akik itt éltek a háború után is, nem úgy, mint én? Azoknak is vannak történeteik, de még milyen történetek!
– Képzelje el például, hogy két volt deportált hazajön a lágerből. Kopaszok, csontsoványak, nincs senkijük. Összeházasodnak. Készülnek a kivándorlásra Izraelbe, de beüt a krach: a kommunisták lezárják a határokat. Itt ragadnak. Hallotta különben a vonatkozó viccet, hogy mi a kommunizmus? A zsidótörvények hatályának kiterjesztése mindenkire… Na szóval, nem beszélnek egymással sem arról, mit éltek át. Nem ritka az ilyen. Fiatal emberek nem szívesen mutatják magukat gyengének, vagy úgy gondolják, nem kell elmesélniük, min mentek át, hiszen a másik úgyis tudja. Vagy éppen építik az új világot, amelyben még egyszer nem történhet meg az, ami velük megtörtént.
– Lehúznak együtt pár évet, aztán elválnak. A férfi újranősül, nem zsidó nőt vesz el. Csinálnak két gyereket, felnevelik őket. Lehet, hogy a gyerekek tudnak az apjuk zsidóságáról, de az unokák már nem. Vagy ő nem akarja, hogy tudjanak róla, vagy a felesége és a gyerekei nem engedik, hogy meséljen nekik. A rendszerváltás után a család több tagja jobboldali lapokat olvas, a férfi pedig rémülten hallgatja az ismerős, olykor idegenellenes politikai szólamokat. Mégsem beszél az unokáknak a múltjáról, mint aki abban reménykedik, hogy ha nem tudnak róla, nem is történhet velük semmi baj. Hallgat, és a deportálásért kapott és félretett német jóvátételéből támogatja az unokái külföldi egyetemi tanulmányait. Mint aki abban reménykedik, hogy elmennek, és a világ békésebb felén élnek majd. Az unokák egyszer-egyszer rákérdeznek, honnan veszi a pénzt, de csak annyit felel: van.
– Aztán egy újságíró felkeresi őt: az első feleség adja meg az elérhetőségét. Közös interjút akar a háború utáni újrakezdésről. Nem akar ráállni, de végül elmegy a találkozóra. Beszélgetnek, fényképeket nézegetnek. Ő nyolcvanéves, az asszony hetvennyolc. Az öregember, neve elhallgatását kérve, beszélni kezd az újságírónak a múltjáról. Ez az első alkalom, hogy elmondja, Auschwitzban megölték az apját, az anyját és két testvérét. Soha senkinek nem beszélt róla. El tudja ezt képzelni? Ha van zsidó száműzetés, az övé az. A saját emlékeitől élt távol, teljes magányban. Pedig a felejtés száműzetés, az emlékezés szabadulás, legalábbis így mondja a Baal Sem Tov.
– Attól fogva hetente, kéthetente titokban találkozik a volt feleségével. És a férfi, saját bevallása szerint, életében először szerelmes lesz. Abba az asszonyba, akit ötvenöt évvel korábban egyszer már elvett feleségül, és akitől annó dacumál elvált.
Reb Slojme elhallgat, talán várja, hogy mit szólok. Kétkedő pillantást vehet észre az arcomon, mert hirtelen előrehajol. Kilöttyen a tea a kézfejére, lecsorog a szőnyegre, de észre se veszi, folytatja.
– Azt hiszi, nem mondok igazat? Nahát, tudja meg, én az asszonytól hallottam, akit igen régóta ismerek. Úgyhogy hagyja a fikciót, ne révedjen mindig a múltba. Nézzen körül a jelenben. Jó reggelt, valóság! Tele van ilyen történetekkel ez a város. Menjen, és keresse meg őket. De igyekezzen, mert nincs sok ideje.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
