Lénárt-Cheng Helga élete több szempontból is egyedi. Magyarországról Anglián és Párizson keresztül Amerikába, majd onnan vissza Magyarországra, végül ismét Amerikába vezetett útja. Közben egyetemistából doktorandusz, majd professzor és kutató, a magánéletben pedig egy tajvani származású amerikai férfi felesége és három, mára felnőtt gyermek édesanyja lett. Beszélgetésünk apropója az Amerikai Magyar Tanáregyesület (AHEA) május eleji konferenciája, ahol én is bemutathatom könyvemet.
Az ilyenkor szokásos első kérdés helyett szeretném most a különleges neveddel kezdeni… Utána természetesen arra is kíváncsi vagyok, mikor és hogyan kerültél Amerikába.
A nevem külföldi magyar környezetben gyakran okoz meglepetést; senki nem várja, hogy ilyen névvel magyarul szólalok meg. Pedig eredetileg Lénárt Helga Zsófia vagyok, apai ágon felvidéki szász családból származom, de Magyarországon születtem és ott is nőttem fel. Német gimnáziumba jártam, ahol németül tanultuk a humán tárgyakat, utána német-francia szakra mentem egyetemre. A kilencvenes években indultak el a különböző európai ösztöndíjak, így kerültem Párizsba és Angliába. A Cheng családnevemet a tajvani származású, Amerikában született férjemtől kaptam, akivel Párizsban ismerkedtem meg. Közös életünket Bostonban kezdtük, ahol öt évet töltöttünk, ő az MIT-n, én a Harvardon, és közben megismertük az ottani magyar közösséget is.
A német-francia szak után mit tanultál a Harvardon?
Összehasonlító irodalomtörténetet választottam, mert akkor már tudtam, hogy az önéletírás műfaja érdekel. Az önkifejezésnek ezen módja egyetemes jelenség, amit nem lehet egy-egy nyelvre korlátozni. Már nagyon korán elkezdtek érdekelni a sorstörténetek, talán a kacifántos és gazdag családi történetünk miatt is. Az önéletrajzi irodalomban az fogott meg leginkább, mennyire erős az emberek igénye arra, hogy magukról meséljenek vagy valamilyen más módon dokumentálják a létezésüket naplókban, memoárokban, fotóalbumokban, levelekben vagy manapság a közösségi médiában. Persze ez tűnhet egoista, sőt unalmas műfajnak, hiszen mindenki azt mond, amit akar, szerintem viszont pont az az izgalmas benne, hogy az emberek hol, mikor, mit mutatnak meg és mit takarnak el az életükből. Azt hihetnénk, hogy egyéni döntés, hogy mikor, mit és hogyan mesélünk el az életünkről, pedig ez kulturálisan is erősen meghatározott. Engem az érdekel, hogy például egy XII. századi japán, aki mesélni akart az életéről, férfiként csak úgy tehette azt meg, ha női álnéven írt, mert akkoriban csak a nők mesélhettek privát dolgokról és ők is csak keveset, közéleti témákba beleszőve. Ugyanez például a XVIII. századi Franciaországban már sokszor fordítva történt. Tehát az egyéni sorsok dokumentálásának kulturális háttere érdekel: ki, hogyan, miért és kinek mesél, kivel osztja meg a sorsát. E téma gazdag pszichológiai, filozófiai, kulturális és politikai hátterét kutattam Bostonban és ezzel foglalkozom ma is, Kaliforniában.
Mindeközben gyerekeitek születtek, akikkel hét év töltöttetek Magyarországon. Miért?
Egyrészt nem akartuk, hogy a gyerekeinknek csak “skype-nagyszülei” legyenek, másrészt szerettük volna, hogy szépen megtanuljanak magyarul. A férjem mindig is támogatott ebben, sőt ő maga is majd harminc éve tanul magyarul. Akkor költöztünk haza, amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, ami nagyon bevált, mert máig gyönyörűen beszélnek magyarul; sokan meg se mondják róluk, hogy nem ott nőttek fel. Velem csak magyarul beszélnek, de ami igazán különleges, hogy egymással is, ami tartósan külföldön élők között és főleg vegyes családokban nagyon ritka. Amikor a férjem is ott van velünk, akkor persze angolra váltunk. Az egyetemen annak idején nyelvszakosként tanultam kétnyelvűséget, és az uralkodó elmélet szerint egy új országban a testvérek két év után átváltanak egymás között az új nyelvre. Nálunk valahogy mégis megmaradt a magyar, pedig a legkisebb gyerekünk még öt éves sem volt, amikor 2008-ban visszajöttünk Amerikába. Ráadásul túl nagy szókincse sem lehetett még akkor, de ezt valahogy soha nem érezte akadálynak, és anélkül, hogy kértem volna, próbálja meg magyarul, mindig megkereste a megfelelő magyar szót. Amikor nem helyesen mondta, akkor az idősebbek kijavították, és ő láthatóan fel akart zárkózni a testvéreihez. A középső gyerekünk pedig a januári költözéskor épp az első osztály közepén járt, így az abc első felét magyarul, a másodikat angolul tanulta, mégsem lett belőle gond. Szerencsére sosem volt ellenállás bennük a magyar nyelv iránt. Nyilván az is segített, hogy gyerekkorunkban a munkámnak köszönhetően minden nyáron haza tudtunk menni két hónapra. Azalatt kialakultak, illetve megszilárdultak az otthoni családi, baráti és ismerősi kapcsolataik is, mert mindig is nagyon fontosnak tartottam azt, hogy ne csak rajtam keresztül kapcsolódjanak Magyarországhoz, hanem meglegyen a saját kötődésük is.
Miért jöttetek vissza? Mit szóltak hozzá a gyerekek?
A férjem informatikus, közgazdász üzletember, startup vállalkozásokkal foglalkozik, így a Szilikon-völgy vonzó közeg számára. Tehát visszatelepedési céllal jöttünk, amiben a gyerekek is partnerek voltak, mert érezték, hogy a szüleik között összetartás van. Amerikába visszatelepedve próbáltam kijárni, hogy az amerikai mellett tovább végezhessék a magyar rendszerben is az általános iskolát. Minden évben elhoztuk az összes magyar tankönyvet és követtük az anyagot, de eléggé magunkra maradtunk. Magánszinten, tanítónénikkel próbálkoztunk, pár évig még osztályozó vizsgát is tettek a gyerekek. Végül feladtuk, mert rendszerszintű támogatás nélkül egyre nehezebben ment, egyéni igazgatói jóindulaton múlott és sok plusz munkát jelentett. Nem terveztünk visszamenni Magyarországra, nem azért csináltuk, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy általános iskolás éveikben még simán belefér a magyar tananyag, amit játékosan is meg lehet közelíteni, főleg, hogy Amerikában az általános iskolában nem kapnak házi feladatot. Akkor még nem volt a magyar kormány részéről ilyen komoly érdeklődés a diaszpóra iránt, mint manapság, és hiába javasoltam minisztériumi szinten, hogy támogassák tananyaggal a külföldre költöző családokat, sajnos nem találtam értő fülekre. A francia mintát javasoltam, ami szerintem máig nem valósult meg, ezért újra elmondom. A franciák minisztériumi szinten megszervezik, hogy minden Franciaországot elhagyó család folytathassa a francia közoktatást külföldön, levelező módon: anyagot küldenek, online számonkérnek, stb. Szerintem ezt Magyarországon is meg lehetne valósítani, mert az ország hosszú távú érdeke az, hogy a külföldre költözöttek is kötődjenek haza. Persze léteznek Amerikában hétvégi magyar iskolák, ami nekünk is nagy segítség volt és fontos közösségünkké vált. Érkezésünk idején első dolgom volt utánanézni, hogy San Franciscóban milyen magyar szervezetek vannak, és rögtön el is kezdtük a cserkészetet és a most Tóthné Kollár Kata vezette hétvégi magyar iskolát, ahol én is tanítottam tizenegynéhány évig. A gyerekeink mára már felnőttek. A lányunk orvosi egyetemen tanul, a fiunk mérnök és mesterséges intelligenciából PhD-zik, a legkisebb pedig szabad bölcsészetet és adattudományt (data science) tanul és mind erősen kötődnek a gyökereikhez.
Mi történt veled szakmailag az elmúlt 20 évben?
A Harvard befejezése után a Saint Mary’s College of California-n kezdtem el tanítani, San Francisco közelében. Ez egy, a keresztény iskolatestvérek által alapított több mint százötven éves magánegyetem. Gyönyörű kampusszal rendelkezik és egy olyan szociális misszióval, miszerint mindig a legújabb bevándorló csoportok gyermekeit veszik fel és támogatják, hogy aztán a saját közösségeikbe visszatérve az egész közösség színvonalát emelhessék. Tudtommal ez az egyetlen rend, akik ellenálltak a Vatikánnak a tekintetben, hogy tudósokat és papokat neveljenek, ezért nem voltak hajlandóak latint tanítani, mert erősen hittek abban, hogy olyan dolgokat kell a hallgatóknak tanítani, amit vissza tudnak vinni a közösségeikbe. Ahogy 100 éve az olaszok és az írek, most elsősorban a mexikói bevándorlók gyerekeit tanítjuk, hallgatóink kb. negyven százaléka első generációs vagy nemrég érkezett. És nagyon jól működik ez a megközelítés: egyetemünk a top öt százalékban van Amerikában azok között az egyetemek között ahol a leghátrányosabb helyzetű rétegekből a legmagasabbra kerülnek. Nem mondom, hogy ez feltétlenül a legfontosabb egyetemi index, de szerintem a sikeres oktatás egyik fontos mércéje és ez a feladat áthatja az egész egyetem szellemiségét. Emellett nagy szabadságom van kutató-tanárként és tenured professzorként.
Ez a „tenured” megkülönböztetés miért fontos? Pontosan mivel foglalkozol?
Az elmúlt 30 év alatt nagyon sokat változott az amerikai egyetemi oktatói állomány: régen a professzorok kb. 70 százaléka volt tenured és csak 30 százalékuk óraadó, ez mára sajnos megfordult, aminek komoly hátrányai vannak, mert utóbbiaknak nincs se biztosításuk, se nyugdíjalapjuk. A kutatói szabadság mellett ezért is komoly előny a tenured státusz. A professzori állásom mellett adminisztratív feladataim is vannak. Négy éve vezetem az egyetemünk tehetséggondozó programját (Honors Program). Ezt sem könnyű elmagyarázni, mert Magyarországon nem létezik pontosan ilyen program, de Amerikában szinte minden egyetemen van. Talán a szakkollégiumokhoz hasonlít a legjobban, bár azok nem egészen fedik az amerikai modellt. A lényeg: hallgatóink 5-10 százaléka kerül be ebbe a programba tanulmányi eredményeik alapján, és ennek a kétszázvalahány hallgatónak igyekszem egyengetni a pályáját azzal, hogy mindenféle plusz lehetőségeket szerzek nekik, például ösztöndíjakat, kutatói projekteket és konferenciákon előadási lehetőséget. Ennek keretében például május elején szervezek egy éves hallgatói szakkonferenciát, ahol kb. 300 hallgató ad elő. Nagy kihívás, de nagyon szeretek a hallgatókkal dolgozni. Emellett vezetem a francia programot, és jövő évtől két másik tanszéket is, és természetesen sokat tanítok és kutatok.
Beszélgetésünk apropója elsősorban az Amerikai Magyar Tanáregyesület (AHEA), amelynek elnöke vagy. Mennyiben változott a szervezet 1974-es alapítása óta?
Az idén éppen 50 éves szervezet eredetileg Amerikában élő, magyar származású professzorokat, kutatókat kapcsolt össze, illetve akiknek az oktató-kutató munkája kapcsolódott a magyar kultúrához, beleértve a nyelvet, az irodalmat, a történelmet, a művészeteket, a zenét, stb. Ahogy idővel a két ország külpolitikai kapcsolata változott, úgy módosult a szervezet profilja is. Ötven éve nagyon más volt a két ország kapcsolata, így nyilván a felsőoktatásban dolgozók helyzete is. 1974-ben például sokkal ritkábban tudtak utazni a kutatók. Akik itt tanítottak, ritkábban tudtak hazamenni, az otthoniak közül pedig kevesen tudtak Amerikába látogatni, és akkoriban persze még az online kapcsolatok sem léteztek. Emellett az elmúlt 50 év alatt sok magyar örökséggel foglalkozó szervezet alakult Amerikában, amelyek közül néhány korábban szervesebb része volt az AHEA-nak, de azóta önállósodtak és a mi profilunk is egyre inkább tisztult a felsőoktatási projektek irányába. Az AHEA ma elsősorban a magyar kultúrával felsőoktatási kutatói és szervezeti szinten foglalkozó egyesület, évi két konferenciával és egy rangos folyóirattal, amelyek révén magyar származású, illetve magyar témával foglalkozó kutatókat hozunk össze, és adunk nekik előadási és publikációs lehetőséget.
Mik az AHEA fő tevékenységei?
Az egyik fő tevékenységünk tudományos konferenciák szervezése. Ma már egyre intenzívebbek az országok közötti tudományos kapcsolatok, mert a magyarországi egyetemek is egyre jobban keresik a külföldi előadási és publikációs lehetőségeket; az otthoni kutatókon is egyre nagyobb a nyomás, hogy angolul is adjanak elő és jelenjenek meg cikkeik nemzetközi folyóiratokban. Az AHEA konferenciái kiváló lehetőséget nyújtanak magyarországi és kárpát-medencei kutatók és egyetemi előadók számára. Utazás-szállás tekintetében is igyekszünk ösztöndíjakkal is támogatni az előadókat, ez az ún. Kutatói Előadói Díj (Research Presentation Award), illetve van két kutatói ösztöndíjunk is. A Helena History Press Ösztöndíjat a névadó kiadó alapító-vezetője, Kádár-Lynn Katalin alapította a bölcsészettudományok bármely területén tevékenykedő, Közép- és Kelet-Európával kapcsolatos kutatásokra szakosodott tudósok elismerésére. A Várdy Béla és Huszár Ágnes Hagyaték-ösztöndíjjal pedig azokat a történészeket és irodalomtudósokat ismerjük el, akik az eredeti kutatás, illetve a történelmi és irodalmi publikációk névadók által felállított magas színvonalát képviselik. Emellett természetesen évközben is sok lehetőségről tájékoztatjuk az AHEA tagokat és lehetőséget teremtünk a tudományos és intézményi kapcsolatok építésére.
A másik fő tevékenységünk a folyóirat szerkesztés. Az általunk kiadott Hungarian Cultural Studies folyóirat azon kevés tudományos publikációk egyike, amely színvonalas, angolul jelenik meg, az MTA által elismert és ún. nyílt hozzáférésű (angolul: open access, OA), vagyis az interneten bárki számára ingyen hozzáférhető. Ennek a folyóiratnak a szerkesztése hatalmas feladat és komoly csapatmunka, hiszen szigorú formai és szakmai előírásoknak megfelelő, először megjelenő tudományos publikációkról van szó.
Hol látsz fejlesztési lehetőséget a felsőoktatás területén?
Míg a kommunizmus alatt és után léteztek magyar tanszékek Amerikában, vagy legalábbis működtek kinevezett magyar professzorok amerikai tanszékeken, ma már ilyen pozíciók sajnos nem léteznek. Például volt egy híres magyar program az Indiana Egyetemen, Bloomingtonban, ahova nagyon sokan bekapcsolódtak, például Szegedy-Maszák Mihály is járt oda tanítani, Ludányi András bizonyára sokat tudna mesélni ezekről az amerikai magyar kollégákról. A rendszerváltoztatás után egy időre felélénkült az érdeklődés amerikai oldalról Magyarország iránt, akkoriban sokan jöttek kutatni, előadni, de később ezek a tanszékek, programok sorra megszűntek, illetve beolvadtak más kelet-európai kutató központokba és ma már nem magyar professzorok vezetik őket. Ilyen tanszékek és professzori pozíciók nagyon fontosak lennének a magyar kultúra amerikai népszerűsítése, kutatása szempontjából. Már PhD hallgatóként megdöbbentett például, hogy a Harvardon olyan viszonylag kis nemzetiségeknek, mint a szlovák vagy görög vagy ukrán volt professzori széke, de a magyarnak nem. Ezeket a tanszékeket és pozíciókat nemzetközi összefogással és a vállalkozói szféra bevonásával lehetne megalapítani, tehát érdekérvényesítés és pénz kellene hozzá. Jó lenne újra magyar kultúrával foglalkozó tanszék és professzor Amerikában.
Hogyan kerültél az AHEA-ba és hogyan lettél elnök?
Mielőtt magamról beszélek, szeretném kiemelni, hogy a szervezet nem működne ötven éve ilyen sikeresen, ha nem lett volna és nem lenne néhány lelkes és szorgalmas ember, aki a szívén viseli a szervezet sorsát. Közülük sokan még ma is aktívan segítik az AHEA működését, például az alapító tagok közül Basa Molnár Enikő, aki többször is volt elnök amellett, hogy évtizedekig ügyvezető igazgatója volt az egyesületnek, Pereszlényi-Pintér Márta, Papp Klára, Vörös Katalin, Némethyné Kesserű Judit, Magyar Kálmán, Jim Niessen vagy Katalin Kadar-Lynn. Ők mind régóta elkötelezett tagjai az AHEA-nak, önkéntes munkájuk biztosította évtizedeken át annak működését. Ma is mindenki önkéntesként dolgozik, mert szívügyünk a magyar kultúra terjesztése. Én magam 2009-ben vettem részt először AHEA konferencián, a Berkeley Egyetemen. Lénárd Sándorról adtam elő, akiről az első könyvemet írtam Vajdovics Zsuzsával. (Lénárddal egyébként nincs családi kapcsolatunk; teljesen véletlen, hogy a XX. századi magyar történelem viharai mindkét családot névváltoztatásra kényszerítették). Ezt követően lettem aktív tagja a szervezetnek, néhány évig igazgatósági tagként, majd alelnökként működtem, majd 2023-ban elnök lettem. Sok munka és elköteleződés kell hozzá, de számomra természetes volt, hogy elvállalom és együtt toljuk tovább a szekeret, amiben rengeteget segít alelnökünk Varga Zsuzsanna és titkárunk, Deák Nóra is. A Covid-járvány alatt volt több sikeres online konferenciánk is, ahol egyértelművé vált, hogy a Magyarországon és a környező országokban élő kutatók részéről is egyre nagyobb az érdeklődés irántunk, ezért elhatároztuk, hogy a tavaszi személyes jelenlétű konferencia mellett minden évben ősszel tartunk egy online vagy hibrid konferenciát is, legközelebb most augusztusban a Debreceni Egyetemmel karöltve. A személyes jelenlétű konferenciákat minden évben más amerikai egyetemen, minden ötödik évben pedig Magyarországon vagy a Kárpát-medencében szervezzük; olyankor megpróbáljuk minél jobban bevonni a helyi magyar kutatókat is. 2015-ben Kolozsvárott tartottuk, én is ott voltam; jövőre pedig Pécsett lesz, amit végre személyesen is megtarthatunk, hisz a 2020-as konferenciánkat csak online formában szervezhettük meg.
Milyen témákkal foglalkoztok és mi lesz az idei konferencia témája?
A magyar kultúrát vagy magyar-amerikai kapcsolatokat és diaszpórát érintő tudományos témákkal foglalkozunk. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert ma már rengeteg olyan szervezet van Amerikában, amely a magyar kultúra őrzésével foglalkozik, de jellemzően nem tudományos, hanem inkább ismeretterjesztő, illetve közösségszervező szinten. Az éves konferenciánkra mindig igyekszünk az adott év kontextusában megválasztani a témát, de annak általában nincsenek aktuálpolitikai vonzatai. Az ‘56-os forradalom 60. évfordulója például kivétel volt, akkor az volt a téma, de egyébként mindig kellően tág témát választunk, mert a konferencia interdiszciplináris: a nyelvésztől a népzenészen és a matematikaprofesszoron át a történészig nagyon sok területről érkeznek előadók, és fontosak számunkra a professzorok közötti személyes találkozások és kapcsolatok is. Kerekes Judit matematikaprofesszor például az óceán mindkét oldalán használt matematikai tanítási modellről ad elő, te pedig az észak-amerikai diaszpóráról szóló interjúkötetedet fogod bemutatni. Az idei, május 2-4 között a New Brunswick-i (New Jersey) Rutgers Egyetemen megrendezett konferenciánk címe Újragondolt mezsgyék: Magyarország és magyarok a nagyvilágban lesz. Itt a résztvevők új kutatási eredményekre támaszkodó előadásokat hallhatnak és új ismeretségekre tehetnek szert és fontos, hogy mindaz, amit hallanak és akikkel találkoznak, a saját tudományos munkájukra is visszahathat, azokból egy újabb ötlet, illetve új együttműködés születhet. Közönségünk jellemzően egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból és kutatókból áll, de bárki jöhet, akit érdekel a programunk valamelyik előadása vagy témája és regisztrál a honlapon. Mindenkit szeretettel várunk!
Forrás: Antal-Ferencz Ildikó, bocskairadio.org
The post Jó lenne újra magyar kultúrával foglalkozó tanszék és professzor Amerikában – beszélgetés Lénárt-Cheng Helgával, az Amerikai Magyar Tanáregyesület elnökével appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
