Hogy milyen lehet egy élet munkáját, az otthont, rokonokat, apákat, fiúkat hátrahagyva menekültté válni és nekivágni a nagyvilágnak, arról a romániai határátkelőknél is nyerhet némi ízelítőt az ember. Hova tartanak, honnan kapnak segítséget, mit mondanak az ukrajnai menekültek? – Részleteket olvashatnak Micaci Cristian a Romkat.ro erdélyi katolikus portálon megjelent írásából.
Három hete háborús menekültek százezrei, nők és gyermekek árasztják el az Ukrajnával szomszédos országok határátkelőit. A férfiak otthon maradnak, bármikor besorozhatják őket, menniük kell a frontra egy abszurd háborúban, akár életük árán megvédeni a hazát, annak szabadságát, függetlenségét. A fegyveres harc mindig abszurd, a háborúnak soha nem lehetnek abszolút győztesei. A történelem megismétli önmagát, paradox módon a szabadságért harcolni kell.
(…) A menekülés okozta kétségbeesés mindenütt megmutatkozik: Máramarosszigeten, Halminál, Szeretvásáron. Gyermekektől és feleségüktől búcsúzó apákkal, zokogó házastársakkal, az egészből mit sem értő, kétségbeesett kisgyermekekkel találkozik az ember.
A menekülők elbeszéléseiből megtudjuk, hogy az otthon maradtak helyzete sem jobb: az élelem fogytán, a közhasználati cikkeket már nem lehet beszerezni, mert nincs utánszállítás belső Ukrajnából, az üzemanyagot aranyáron adják, ha egyáltalán (…) s a dilemma: maradni vagy menni? Ha menni, akkor hova, kihez? Ha maradni, akkor életveszély fenyegeti őket, hiszen a rakéták gyakran tévesztenek célpontot, és lakónegyedek tömbházait, magánlakásokat éri találat. (…)
Legtöbben a menekültek közül Nyugat-Európa országai felé tartanak, mások romániai menekültközpontokba kérnek befogadást; van olyan szerencsés, aki Ukrajnában német vállalatnál dolgozott, most átköltözik ugyanazon cég Nagyszeben melletti leányvállalatához, ott alkalmazzák.
A határátkelőknél azonban nemcsak elszomorító sorsokkal (…) találkozik az ember, hanem szolidaritással is, amire szinte fel lehetne kiáltani: még van remény az emberiség számára!
Mindjárt a konfliktus kitörését követő napokban önkéntesek százai, civil szervezetek, egyházak képviselői árasztották el a határátkelőket, az őszinte segítés vágyával: élelmiszert gyűjtöttek településeiken, gépkocsijukba pakolták, és több száz kilométert utazva elhozták a határátkelőkhöz, hogy átadják a menekülteknek. Akkor ők ebben látták a segítségnyújtás első, legkézenfekvőbb lehetőségét.
Mások fuvart biztosítottak ingyenesen gyermekes anyáknak a nagyvárosokba, repülőterekre. Ismét mások otthonaikba fogadták és ellátásban részesítették legalább egy éjszakai pihenés erejéig a menekülteket. Spontán, szervezetlenül, ingyen, keresztényi szeretetből. Mert Krisztust látták a menekülőben.
Azóta közel három hét telt el. A háború gépezete tovább darálja áldozatait, nemcsak a frontvonalon, hanem előtte és mögötte is, több száz vagy ezer kilométeres távolságban. Azóta a segítségnyújtás sokkal összetettebbé és szervezettebbé vált. Az állami hatóságok lassú bürokratikus mechanizmusai mozgásba jöttek, az önkéntesek szervezetlensége megoldódott, és a segítségnyújtásra nemzetközi tapasztalattal rendelkező ENSZ-szervezeteket bíztak meg (…)
A katasztrófavédelem tűzoltói veszik át a határátkelőtől a menekülteket és vezetik őket a segélynyújtó sátrakhoz, önkéntesekhez; a tűzoltóság kisbuszaival szállítják őket a megyeközpontokba, ahonnan ingyen vehetik igénybe a közszállítást a kívánt célpont felé.
A remény jeleként nemzetközi megmozdulást is láttam, külföldi segélyszállítmányok százai érkeznek naponta a határátkelők mindegyikéhez: átszállítják a segélyt a legközelebbi településekre, vagy partnerközösségeket keresnek meg…
(…) Vajon a kezdeti lelkesedés után meddig fog tartani a segélynyújtási vágy, ha a háború több hónapig elhúzódik, és ha ennek következményeként a mi vidékeinken is elérhetetlen magasságokba emelkednek az árak, termékkészleteink kifogynak, ha majd nekünk is meg kell harcolnunk a mindennapi megélhetés háborúját? (…) mégis van remény az emberiség számára. Van remény, hogy békeimáink meghallgatásra találnak, hogy a háború rövid időn belül véget ér. Van remény, látva a sok ezer embert, aki a kockázatot nem sokáig fontolgatva felebarátaik megsegítésére sietett a bajban. Van remény, hogy mégsem vagyunk egymás farkasai, hogy Európa mégiscsak kötődik keresztény gyökereihez, még ha egyre lazább is ez a kötődés.
Tegnap Máramarosszigetnél átgyalogoltam a Tisza-hídon a határátkelő ukrán oldalára. A szomszéd ország állampolgárai megrakott szatyrokkal vitték a máramarosi településen vásárolt élelmiszert otthonaikba, gyalog. Csak bevásárolni jöttek Romániába. A Tisza-híd mindkét oldalát ingyen elvihető plüssjátékokkal díszítették ki az önkéntesek, ezek fogadják az anyákkal menekülő gyermekeket, mintha azt üzennék: „Játékot ragadjatok, emberek, ne fegyvert! Fegyvert még játékból sem!”
Szöveg és fotó: Micaci Cristian
Forrás: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
