Kárpátalján magyarnak lenni nem egyszerű feladat. Ezt tudjuk, halljuk, tapasztaljuk. Sokan külföldön próbálnak szerencsét, abban bízva, hogy ott majd megtalálják életük értelmét. Azonban akadnak szép számmal olyanok is, akik itthon találják meg igazi hivatásukat. Talán hazaszeretetük, vagy más kötelezettségük tartja itt őket, nem tudni, az azonban biztos, hogy ha nehéz is itt boldogulni, nem cserélnének külföldön dolgozó társaikkal.
Az ukrajnai súlyos gazdasági helyzet mellett jelenleg a koronavírus is nehezíti az egészségügyben dolgozók mindennapjait. Egy családorvosnak pedig még több feladatot rak a vállára egy ilyen világjárvány. A Badalóban élő Jakab Lajos célja pedig, hogy hivatásában mindig a maximumot nyújtsa. Ismerjük meg őt!
– Tősgyökeres badalóinak vallhatom magam, hiszen a számomra oly kedves Tisza-parti településen születtem, itt nőttem fel, itt jártam óvodába és kezdtem meg iskolai tanulmányaimat. Később az akkoriban a Beregszászi járásban legnépszerűbbnek számító beregszászi 2. számú orosz iskolába jártam nyolcadik osztályig, majd felvételiztem a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolába. Aztán két év sorkatonai szolgálat következett. Ezt követően előbb a Beregszászi Járási Kórház intenzív osztályán dolgoztam, később pedig a mentőállomáson igyekeztem gyakorlati tapasztalatokat szerezni a gyógyítás világában.
– A családunkban korábban senki nem dolgozott az egészségügyben, a szüleim kemény kétkezi munkával igyekeztek biztosítani a tanulásomhoz szükséges feltételeket. Valójában a sorkatonai szolgálatot követően másfél évig jól megvoltam felcserként, beletanultam a szakmába, és nem voltak különösebb ambícióim. Ez igazából akkor változott, amikor azt tapasztaltam, hogy a korábbi kurzustársaim megpróbálkoztak az orvosi egyetemmel, és miután többüknek is sikerült felvételit nyerni, gondoltam, én is megpróbálom… Első nekifutásra nem sikerült, csak az előkészítőbe kerültem be, de a másik éven már az Ungvári Állami Egyetem Orvosi Karának első éves diákja lettem.
– Az egyetem hatodik évfolyamának vége felé minden jel arra mutatott, hogy a belgyógyászati szakosodás jut számomra. Ám éppen abban az évben, 1998-ban indult az orvosi karon a családorvosi tanszék, amelynek az volt ugyan a hátránya, hogy az internatúrán a képzés a korábban megszokott egy év helyett két évig tartott, „cserébe” viszont az azt elvégző szakemberek egyből családorvosként kezdhették pályájukat. A Beregszászi Kórház akkori főorvosa, Volodimir Males doktor biztatására jelentkeztem a családorvosi internatúrára. Annak idején igen emlékezetes volt ez a történet, hiszen Ukrajnában a mi kibocsátásunk volt az első, tehát mi voltunk az első családorvosok, akik ilyen szakosodási képzést kaptak. Abban is szerencsésnek érzem magam, hogy az akkoriban kezdődő egészségügyi reform következtében az addig Badalóban meglévő felcserközpontot átkvalifikálták orvosi rendelővé, és oda, ugye, kellett egy doktor, aki már kéznél is volt. Én pedig habozás nélkül rábólintottam erre a lehetőségre. Azóta, tehát immáron 21 éve próbálom ellátni ezt a feladatot.
– A betegfogadás és a súlyosabb, ágyban fekvő betegek ellátása mellett, ahogy két évtizede, úgy ma is rengeteg időt foglal el az adminisztráció. Soha nem sikerült még úgy letudnom egy hétvégét, hogy ne vigyek haza egy kis papírmunkát… Bő két évtizeddel ezelőtt ugyan még nem volt se mobiltelefonunk, se kompjúterünk, és sokszor még a fizetés is késett, most pedig mindezek a feltételek adottak, mégse mondanám, hogy „nyugisabb” lett az egészségügyben dolgozók élete. Elvileg javában zajlik az egészségügy reformja, amelyből a gyógyítóknak és a gyógyulni vágyóknak is profitálniuk kellene, de a gyakorlatban a legtöbben még nem nagyon érzékelhetik ennek az előnyét. Egy családorvos mindennapjai biztosan mindenhol mozgalmasak, hiszen nálunk kötött munkaidő, nem létezik nyugis hétvége vagy ünnepnap sem, mert ha hívnak, akkor menni kell. Ugyanakkor sokszor az a szép benne, amikor egy-egy gyógyulás folyamatát együtt élhetjük át a beteggel.
– Elsősorban hatalmas megtiszteltetésként vettem A nemzet háziorvosa díjhoz vezető pályázatra történő megannyi jelölést, majd szavazást is, amelyeket elsősorban a hálás páciensektől kaptam. Ugyanakkor ez elismerés annak a szakmai kollektívának is szól, akik az orvos munkáját segítik. Nélkülük nem sikerült volna ezt a díjat elnyernem, és nem is végezhetném olyan hatékonyan a munkám, ha nem állnának mögöttem. Úgyhogy ezt egy igazi csapatmunka hozadékának tartom. Ami a Fodó Sándor-díjat illeti, azt talán még nagyobb megtiszteltetésnek vettem a KMKSZ részéről, hiszen ezzel nem csak szakmai munkámat méltatták, de a kisebbségi létünknél fogva, a helyi közösségben folytatott nemzeti identitástudat-megőrző ténykedésemet is elismerték.
– Eddigi pályám során talán arra lehetek a legbüszkébb, hogy szülőfalumban dolgozhatok, az itt élő, számomra oly kedves embereken segíthessek, és ez nap mint nap erőt ad a munkám során. Ennél nagyobb büszkeség talán nem is kell. A nehézséget, vagy inkább a legnagyobb problémát elsősorban abban látom, hogy településeinken egyre kevesebb a teljes család, amelynek minden tagja szülőföldjén tanul, dolgozik vagy éppen nyugdíjas éveit tölti. A családok anyagi biztonságának megteremtése nagyon sokszor olyan áldozatokkal jár, amelyek visszafordíthatatlan változásokat hoznak a legfontosabb életközösségek mindennapjaiban. Az emberek egyre kevesebbet figyelnek az egészségükre, túlhajszolják magukat, és mire észbe kapnának, sokszor már visszafordíthatatlanul rossz egészségi állapotba kerülnek. A családorvosnak elsősorban a családokat kell(ene) jó tanácsokkal ellátnia, a nagyszülők és szülők betegségei alapján felhívni a fiatalok figyelmét a rájuk leselkedő rizikófaktorokra. Csak, sajnos, egyre több az olyan fiatal, aki nem Kárpátalján képzeli el a jövőjét, mondhatnám, egyre fogyóban a humán erőforrás.
– Kárpátalja egyik legmagyarabb településének érdekvédelmi szervezete vezetőjének lenni nagy felelősség, de egyben hatalmas megtiszteltetés is. Sajnos a fentebb említett problémák, a munkahelyek hiánya, az emberek kivándorlása negatívan hat a KMKSZ alapszervezeteinek mindennapjaira is, de hiszem, hogy Isten segítségével ezt az időszakot is túléljük majd, és nemzeti öntudatunkban és hitünkben is megerősödve kerülünk ki ebből az életszakaszból. Presbiterként is hasonló problémákat hozhatok fel: nem csak a miénk, de Kárpátalja minden gyülekezete is nehéz időket él át. A legfontosabb feladatnak azt tartom, hogy mindenki a maga helyén igyekezzen Istenre figyelő lelkülettel helytállni ebben a megpróbáltatásokkal teli időszakban.
– Bő egy évvel ezelőtt még nem hittük, hogy ilyen gyökeresen megváltozik az életünk a járvány következtében. Kezdetben nagyon sokan voltak olyan vírustagadók, akik nemcsak hogy nem rejtették véka alá a véleményüket, de a különböző médiafelületeken egyenesen versengtek is egymással a járvány valódiságának megcáfolásával kapcsolatban. Sajnos most is akadnak még olyanok, akik nem hisznek a tényeknek, pedig mára nemigen van olyan ember, akinek legalább néhány ismerőse nem lett volna komoly beteg, vagy netán ne halt volna meg a vírus következtében. A munkánk természetesen gyökeresen megváltozott ez idő alatt, hiszen nagyon nagy hangsúlyt kell fektetnünk a megelőzésre, illetve a betegség diagnosztikájára, a betegek kiszűrésére és gyógyítására. Mostanra pedig elsősorban a Covid elleni védőoltások előkészítése és azok beadásának a megszervezése jelenti a legnagyobb kihívást.
– Sajnos, a mi családunkat is utolérte korunk „betegsége”, vagyis az, hogy a családtagok legtöbbje többet van külföldön, mint itthon. Feleségem korábban Badalóban szociális munkatársként dolgozott, most részidőben Magyarországon vállal munkát, ami annyit jelent, hogy egy hónapig Budapesten dolgozik, egy hónapig pedig itthon van. Anikó lányom elvégezte ugyan a Beregszászi Egészségügyi Kolledzst, azonban jelenleg Budapesten dolgozik a Miniszterelnökségi Hivatalban. Tamás fiam szintén az anyaországban próbál boldogulni, jelenleg a színművészeti egyetem első éves színművész hallgatója. A járvány „beköszöntéig” elsősorban a különféle szakmai konferenciákon való részvételek jelentették számomra a legfőbb pihenést és feltöltődést, hiszen a Kárpátaljai Magyar Egészségügyi Dolgozók Társasága (KMEDT) tagjaként évente sikerült eljutni Erdélybe, Felvidékre, Magyarországra és más helyekre, ahol rangos konferenciákon vehettem részt. Sajnos, most ilyen lehetőségekre nincs mód. Mint mindenki, én is nagyon várom már, hogy az emberek újra visszakaphassák végre a szabadságukat. Emellett, nagyon szeretem a sportot, ezen belül különösen a focit és a kézilabdát, így egy-egy jó meccs végigizgulása is feltöltődést jelent számomra.
– Amíg a jó Isten erőt és egészséget ad, addig szeretnék továbbra is itt, helyben dolgozni, és tőlem telhetően ellátni azokat a feladatokat, amelyek az itt élő emberek javát szolgálhatják. Jó lenne, ha minél előbb véget érne ez a járványhelyzet, és mindenki visszakapná a korábbi életét. De a legfontosabb talán az lenne, hogy az itt élő családok együtt maradhassanak, mindenki szülőföldjén boldogulhasson és építse fel jövőjét.
Kurmay Anita
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
