„Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek: de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” (Zsolt 34, 11)
Megdöbbentő élményben volt részem az elmúlt bibliaórán. (Clevelandről van szó. A szerk.). Felkészültem, mint mindig, imádkoztam, hogy Isten Lelke legyen jelen, értesse meg a hallgatókkal is, amit velem megértetett, hogy Ő mindig hű az ígéretéhez. Számon tartja gyermekei kéréseit, imáit.
A fenti igéből készültem és szolgáltam. Tapasztalatom és sok bizonyságom van arról, hogy az Úr gondot visel gyermekeiről. Számtalanszor elfogyott a pénzem, vagy üres volt a kamra, de még soha nem kellett azt mondanom családomnak, gyermekeimnek, hogy ma nincs mit enni! Volt, amikor ebédidő előtt egy órával még nem tudtam, hogy mi lesz az ebéd, mert üres volt a kamra és a konyha, de mire az ebédidő elérkezett, volt mit enni. Isten kirendelte úgy, ahogyan én nem álmodtam volna. Barátaimtól, ismerőseimtől is számtalan bizonyságtételt hallottam Isten jóságáról. A mindennapi kenyér meglett, amikor szükség volt rá, mert Isten megadta.
Amikor ezekre a nehéz és szűkös időkre emlékezem, megtelik a szívem hálával és örömmel. Átélem újra Atyám gondviselő szeretetét, azt, hogy szemmel kísérte és kíséri az életemet. Nem kéregettem kenyeret és pénzt sohasem, senkitől, még a legnehezebb időben sem. De megtanultam imádkozni, esedezni, hinni és bízni mennyei Atyámban. Tudom, hogy mit jelent: „Néki gondja van reánk!” Éreztem, hogy kedvesebb az életünk sok kis veréb életénél.
Örömmel tettem bizonyságot Isten gazdag szeretetéről. Mint amikor befagy a víz a pohárban, s a hőmérő egyre mélyebbre süllyed, már-már azt hiszi az ember, hogy szétpattan a pohár is, nem bírja elviselni a fagy feszítését, így éreztem én is. Szolgálat közben soha nem volt ilyen érzésem. Ez az érzés fáj és ijeszt. Ijesztett engemet is, aki nem az anyanyelvemen beszéltem. Netán rosszul mondtam valamit? Ijesztett, mert még a szemek sem rebbentek, egy hálás, vagy örömteli mosoly nem volt az arcokon, amikor a győzelmes Isten gondoskodó szeretetéről tettem bizonyságot, amikor szerettem volna megosztani az örömömet és bemutatni az én édes mennyei Atyám jóságát, szeretetét. Mi történt ezekkel az emberekkel?
Az óra végén mindenki kedves mosollyal búcsúzott. Itthon, a szobámban vizsgálgattam magamat, kerestem a választ, de nem találtam. Tehát a hiba csak bennem van, talán rosszul közvetítettem az üzenetet. Nehéz volt megnyugodni, elfogadni, mert attól féltem, hogy ezek az emberek üresen mentek haza, nem kaptak semmit abból a sok jóból, amit megosztani szerettem volna.
Életem vágya bemutatni Jézust, aki közel van az emberi szívhez, mindenkihez, aki keresi és hívja Őt.
Elfeledkezhet az anya gyermekéről, de Ő soha nem felejt el, ismeri szükségeimet és vágyaimat is. Mehetek hozzá fájdalmaimmal, sebeimmel, terheimmel. Közel hajol hozzám és segít.
Napok teltek el a bibliaóra óta… Bennem maradt a fagyasztó érzés és kérdés: miért nem értették, miért nem fogták fel ezek az emberek azt a nagy örömöt, amit a zsoltár írója mond, miért nem értették meg bizonyságtételemet? Egyszer egy halk és csendes hang szólalt meg szívemben: „Mert ezek az emberek még soha nem szűkölködtek, nem éheztek, és előttük még ismeretlen a nélkülözés…”
Uram, könyörülj meg rajtuk!
Most köszönöm, hogy a nélkülözések és szűkölködések idején kegyelmesen átsegített az Úr. Szeretnék mindig emlékezni csodáira. Vágyom hálát adni a mindennapi kenyerünkért, otthonunkért, a ruházatért, gondviselő Atyám jóságáért.
A szükség és nélkülözés ideje, a próbák fénytelen és borús napjai nem Isten büntetése. Nekem tanulmányi idő volt.
„Mert az oroszlánok szűkölködhetnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót nem nélkülöznek.” (Zsolt. 34, 11)
Atyám, én imádlak. Köszönöm a nélkülözések és szükség idejét. Megtapasztalhattuk gondviselésed nagy csodáit, közelebb vittél magadhoz. Mindig asztalt terítettél. Köszönöm a sok jót, amivel elhalmozod életemet, köszönöm a legfőbb jót, hogy gyermeked lehetek. Ámen.
(Morzsák 4. 2006)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
