Keneséről szinte mindannyiunknak a Balaton, a nyaralás jut az eszünkbe. Ez a kép azonban más árnyalatot kapott, amikor meglátogattuk a több mint húsz éve ott élő Halasi Gabriella M. Teréz és Takács Tünde M. Erzsébet nővéreket, hiszen amit habitusukban járva megjelenítenek, az is szorosan hozzátartozik a Balaton-parti városhoz és a környékhez.
Homályos, téli délután fogad bennünket Kenesén; jó alkalom ez arra, hogy átéljük, mennyire hiányzik már a fény, főleg itt, a Balatonnál. Ünnepre készülnek itt, többen is: a templomból kihallatszik az orgonaszó, az esti szentmisére gyakorolnak, Teréz és Erzsébet nővérek pedig a templom mögötti házban igyekeznek gyorsan ráhangolódni az esti ünnepre a munkával töltött nap után. Amikor találkozunk, örömmel, izgatottsággal telik meg a levegő, érzi ezt a kis fekete kutya is, aki „vigyáz rájuk”. Szent Ferenc lelkülete szerint választották ki:
Búcsúzóul még azért kicsit bepiszkítja tappancsaival a szép fekete-barna ünnepi habitust.
A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén tett fogadalomújítás egészen különleges. Máskor mindig a helyi közösség előtt, csendesen zajlik az az esemény, ami most, hogy a két nővér huszadik évfordulót ünnepel, Udvardy György érsek jelenlétében történik. Hiszen ő az egyházmegyei jogú Assziszi Szent Ferenc Segítő Nővérei Közösségének legfőbb elöljárója. 1996–1997-ben jöttek Kenesére az első nővérek, Erzsébet is. 2000 októberében, éppen aznap, amikor az örökfogadalmát tette le, megérkezett a közösségbe Teréz nővér. Most ketten élnek itt, és együtt szolgálják az Egyházat szem előtt tartva Ferenc pápa kérését: a középkori eredetű ferencességből nem a keretekre, hanem a lényegre kell helyezni a hangsúlyt.
Lelkigyakorlatok tartásával, lelkivezetéssel, hitoktatással fordítják az emberek figyelmét Isten felé. Ez utóbbi esetében arra törekednek, hogy ne csak a tudást adják át, hanem lehetőséget teremtsenek arra is, hogy a testvéri közösségben megtapasztalható legyen az öröm és Isten jelenléte. Jelmondatuk, mely Szent Ferenctől származik, szintén az örömre való meghívásról szól: „Mi Isten komédiásai vagyunk, és azért küld bennünket a világba, hogy az embereket megtanítsuk az igazi örömre!” Legfőbb vágyuk, hogy megszerettessék az emberekkel azt az örömöt, amely Istentől származik, mély belső átalakuláshoz vezet, és nem csak a földi életre szól.
Napirendjük kialakításának kulcsszava a rugalmasság. Reggel nyolctól általában délután háromig tartanak az órák. Mindennap szentmisén vesznek részt, olvassák a Szentírást, és szentségimádásban töltenek időt Jézussal. A teológiai olvasmányokban való elmélyülés a töltődésen kívül azt is szolgálja, hogy képezzék magukat, és legyen mit átadniuk a rájuk bízottaknak. Saját felelősségük, hogyan illesztik be a mindennapokba mindezt.
Teréz nővér számára a legnagyobb öröm a lelkivezetésből fakad: abból, amikor az imádkozó ember eljut az egyirányú kommunikációtól odáig, hogy beszélget Istennel. Erzsébetnek pedig az jelent nagyon sokat, amikor az egykori kis tanítványai immár szülőként hitoktatásra hozzák hozzájuk a gyermekeiket. Ezek az alkalmak mindig megmutatják, hogy nem szélbe szórt maghintés, amit a nővérek a hétköznapokban tesznek; Isten titokban akkor is dolgozik, amikor ők ebből semmit sem látnak.
A Kenesén töltött több mint húsz év alatt sok minden megváltozott az életükben a szolgálatok és a feladatok terén. Azelőtt kevesebb iskolába és óvodába mentek hittant tanítani, most már Balatonvilágosra és Balatonfőkajárra is átjárnak.
Itt, Kenesén az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a fiatalok a gimnáziumi éveikben más városokban tanulnak, hétvégente és az iskolai szünetekben pedig hazajárnak. Nyáron nem csak velük, hanem természetesen a nyaralókkal is megtelik a Balaton-part. A közösség iránti igény megvan minden itt élőben és ide látogatóban, bármilyen korosztályból származzon is. A közösségépítésre egyre nagyobb lett az igény. A nővérek mindig is szerették volna, hogy a fiatalok minőségi közösségekhez tartozhassanak, ezért hittanos napokat, filmnézéseket, adventi készülődéseket, kirándulásokat szerveztek, pásztorjátékkal készültek a karácsonyra.
Amikor egyszer a tervezett kirándulást elmosta az eső, és vagy harmincan bennrekedtek a csöpp kis plébániai szobában, nem volt mit tenni, játszani kezdtek. Olyan jól sikerült ez az alkalom, hogy a gyerekek ettől fogva már nem kirándulásra vágytak, hanem a közös játékra. „Máskor egyházközségi farsangot tartottunk – meséli Erzsébet nővér –, kis műsorokkal bemutatkoztak a különböző csoportok. Titokban mindenki tartott attól, hogy nem fog tudni bekapcsolódni a közös játékba. De nem így lett! Akkor átszakadtak ezek a gátak.”
Amikor Istennek szentelt életű emberekkel találkozunk, szeretnénk megtudni, hogyan alakult az életük, milyen utat jártak be a hivatásuk elfogadásáig. Miként vezette őket Isten, és honnan indultak? Mi vonzotta őket az Egyház szolgálatára? Erről is beszélgettünk a nővérekkel.
Teréz nővér Szegedről származik. Pécsett végzett közgazdaságtudományi egyetemet. Egy nemzetközi cégnél dolgozott könyvvizsgálóként, majd vezetési tanácsadóként. „Elemző, szétszedő-összerakó típus vagyok – mondja –, a karrierem szépen bontakozott, tele voltam sikerekkel és kihívásokkal. De egy nap megkérdeztem magamtól, hogy mi a távlata ennek az életnek. És mi az ára? Láttam, hogy a kollégáim is mennyi lemondást kénytelenek megélni. Néha heti nyolcvan órát is dolgoztunk, hétvégente csapatépítő tréningeken, workshopokon vettünk részt, külföldi utakra jártunk. A taxisok már jól ismertek, mert éjszakánként ők vittek haza a munkahelyemről. Bármilyen magas volt is a fizetésem, nem éreztem, hogy kárpótolna a lemondásokért, és nem láttam, hogy a munkámnak igazán értelme lenne. Ekkor kezdtem ismerkedni különböző vallásokkal, mert gyerekkoromban nem kaptam ilyen irányú nevelést.
Aztán elkezdtem szentmisére járni, és Isten jelenléte beszippantott. Vágyakozva néztem a szerzetesekre: milyen jó nekik, hogy teljes szívvel, minden erejükkel Istennek élhetnek! Egyszer, amikor itt nyaraltam Kenesén, megismertem a segítő nővéreket, és akkor valahogy úgy éreztem, ha Istennek jó ez a hely, akkor nekem is jó. Ez 2000-ben volt, akkor három nővér és egy jelölt volt itt.”
Erzsébet korábban, 1996. január elsején költözött ide. Akkor még a Szent Ferenc Leányai közösséget találta itt, amelynek tagjai az egyházi szolgálaton kívül betegápolással is foglalkoztak. Most ők szolgálnak a Budapesti Szent Ferenc Kórházban. Erzsébet azonban nem érzett hivatást a betegápolásra, ezért két másik nővérrel együtt Kenesén maradt. „Miskolcról származom. Abban hasonlít az életutam Teréz nővéréhez, hogy én sem gyakorló keresztény családban nőttem fel – osztja meg velünk a történetét. – Ez azért így nem teljesen igaz, hiszen negyedik osztályos koromban a görögkatolikus nagymamám vitt el misére, szerette volna, hogy elsőáldozó legyek. Arról az első miséről úgy jöttem ki, hogy azt mondtam neki: »De jó a papoknak, ők teljesen Istennel vannak, állandóan!« Ezután persze elkezdtem misére, hittanra, kórusba, csoportokba járni. A lelkivezetőmmel később sokat beszélgettem arról, hogy valami nem stimmel velem.
Egy lelkigyakorlaton aztán imádkoztak értem, de nem mondtam meg, miért kérek imát. Ekkor váratlanul elhangzott Izajás könyvéből ez a szentírási szakasz: »Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy!« Úgy éreztem, ez az, ez nekem szól! Mindamellett az a karakter vagyok, aki szeret várni, így kereskedelmi iskolába jelentkeztem és jártam. Évekkel később mégis ide vezetett az utam, a nővérekhez.”
Magyarországon sok kis létszámú női ferences rendet tartanak számon. Karizmájukat tekintve vannak közöttük betegápoló és szegénygondozó közösségek is, de közös bennük, hogy valamennyi Szent Ferenc lelkiségét követi a szegénységben, az egyszerűségben és az odaadottságban. „Ferenc tanítását leginkább az írásaiból ismerhetjük meg – fejti ki Erzsébet –, a Regulából és A meg nem erősített regulából, amely elénk tárja, miről is álmodott. Ezek az írások tulajdonképpen kivonatolt evangéliumok; a lényegre: a szeretetre, az örömre és az istenkapcsolatra fókuszálnak.
A ferences női rendek nagyon összetartók, évente összegyűlnek zarándoklatokra vagy képzésekre. Persze az is gyakran előfordul, hogy nyáron a Balatonnál találkoznak, a vízpart nagy vonzerő. Sokat tanulnak ilyenkor egymástól: a klarissza nővérek például este közvetlenül lefekvés előtt elolvassák a másnapi evangéliumot, de nem elmélkednek rajta, egyszerűen hagyják, hogy a szívükben ezzel a gondolattal térjenek nyugovóra.
Teréz nővér a Boldogságos Szűz Máriát tartja a mesternőjének. Amikor két évvel ezelőtt Názáretben járt, az angyali üdvözlet helyén, eltűnődött azon, hogy hiába volt Mária nagyon okos nő, mégsem érthetett mindent azokból a különleges mondatokból, amiket az angyal mondott neki. És mégis életre szóló döntést hozott, igent mondott Istennek. Teréz arra jutott, hogy ő sem tehet másként. Hiába elemzi az eshetőségeket egy-egy döntéshelyzetben, van egy végső pont, amikor nem lehet megérteni a dolgokat.
A jubiláló nővérek nagy hálával emlékeztek meg azokról, akik a hivatásuk formálódása során kísérték őket. Terézt Nemes Ödön SJ atya készítette fel az örökfogalomra, és kísérte a további években is. Ő bontakoztatta ki benne a személyes istenkapcsolatot, és tanította neki azt, hogy Isten vele együtt lélegző, személyes Isten. Ő képezte ki lelkivezetőnek is. Erzsébetet nyolc évig kísérte Keszthelyen egy kármelita atya, Szűcs János Sándor OCD. A nővér még most is elcsodálkozik azon, hogy elkötelezett kármelita létére mennyire hagyta őt ferencesként kibontakozni. Szerzetesi életével ugyanakkor tanúságot tett arról, hogyan lehet a mindennapokban megélni a hivatást, és hogy miként maradhat meg az ember szívében az a vágy, amit először érzett Jézus követése és a szerzetesség iránt.
A nővérek rendi nevét az elöljáró választotta ki. Teréz a három lehetséges név közül pont azt kapta, amelyiket a legkevésbé szerette volna. Kis Szent Teréz olyannak tűnt számára, mint egy aranyos, fiatal szent, akiről sokaknak az „édes kedvesség” jut az eszébe. Hogy nevével azonosulni tudjon, elkezdte lebontani a szent alakjáról azt a kulturális leplet, amely eltakarta előle névadója igazi arcát. Így meglátta benne azt a nagyon is határozott nőt, aki valóban hősies fokon gyakorolta az erényeket. Megtanulta tőle például a tapintatot, ami oly sokszor hiányzik a mai kommunikációnkból.
Hogy miként dolgozza fel a hallottakat, az már az ő gondja… Teréz nővér azt is felismerte, hogy a kapott név mennyire előreviszi a lelki fejlődésében, a lelkivezetői szolgálatában, és idővel már a gondviselés megnyilvánulásaként tekintett rá.
Erzsébet két nevet terjesztett az elöljáró elé: édesanyja miatt, aki akkor már nem élt, és akit szintén így hívtak, szerette volna, ha az Erzsébet nevet kapja, de még ennél is jobban vágyott a lisieux-i szent nevére. Végül nem ő, hanem később a társa lett Teréz, meséli nevetve. Ő is ráébredt arra, hogy a nevében kincset kapott. Árpád-házi Szent Erzsébet volt az első magyar ferences szent, Assisi Szent Ferenccel kortársa. Négyévesen el kellett hagynia a hazáját, huszonéves korában meghalt a férje, akit szerelemmel szeretett, majd a gyermekeit biztonságban tudva szerzetesnek állt, hiszen mindig Isten volt számára az első. Lehetett volna olyan, mint bárki más a wartburgi várban, de ő meglátta a lényeget: „Istenem, mindenem!”
Ez a vallomás hangzott el a fogadalomújító nővérektől a szertartásnak megfelelő szavakba öntve a beszélgetés után is, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a szentmisén. És tudjuk, hogy nem csak akkor, hanem azóta is, újra és újra.
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
A riport nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
