A fenti címből a kedves olvasó nyilván arra gondolhat először, hogy beálltam azon (hála az égnek) kevesek táborába, akik fanyalogva fogadták bemutatkozó mérkőzésünket az Európa-bajnokságon. Ám ez nem így van. S hogy milyen meccs lenne az, amit szeretnék? Természetesen focimeccs! Egyszerűnek tűnik az óhajom, ám mégsem az.***
Ami az első és legfontosabb, hogy az általam óhajtott meccs szóljon a fociról!
Ez, ugye, evidencia kellene, hogy legyen. És mégsem az. Lassan ott tartunk, hogy az egész hajcihőből maga a futball lesz talán a leginkább mellőzhető. És itt nem arra gondolok, hogy melyik játékos, melyik csapat kikkel szerződve, milyen ruhákban, kiegészítőkkel, pályadíszítéssel jeleníti meg a szponzorokat, hiszen a szponzorok adják a pénzt, nélkülük az állami támogatás sem lenne elegendő arra, hogy akár egy nemzeti bajnokságot életben tartsunk, nem még, hogy focistáink versenyképes áron szerződhessenek le bármelyik nagy nyugati klubba.
Amire gondolok, az olyan egyszerű, mint a faék. Kétszer 11 játékost akarok a pályán látni, akik két félidő során 90 percen keresztül eldöntik, hogy melyikük az erősebb, méghozzá azzal a labda nevű fegyverrel, ami ebben a békés, füvön vívott csatában az egyetlen harci eszközük.
Nem akarom, hogy meccs előtt (alatt, félidőben, akármikor) a játékosok letérdeljenek, féllábon állva ugráljanak, csirketáncot lejtsenek, vagy bármi olyat műveljenek, ami a játék szabálykönyvében nem foglaltatik benne.
Mindezt pedig azért nem akarom, mert bár érző szívű ember vagyok, aki lehetőség szerint mindenkivel toleráns kíván lenni, de erre a kétszer 45 percre hadd döntsem már el, hogy sportot akarok nézni, vagy politikai propagandát! Kezdve azzal, hogy a kezdő drónfelvételeken a szürke betonfalat igényli a szemem, nem pedig Noé próféta félreértelmezett, blaszfemizált szimbólumát! Bármennyire is ezt akarná Peter Niedermüller…
***
S ha már a politikánál tartunk: egyáltalán és végképp nem szeretnék olyan embereket látni a képernyőn, kivetítőn, újságok lapjain, vagy a közösségi oldalakon, akik bármikor is bármiféle módon ekézték a magyar válogatottat, ad absurdum jókedvvel, mosolyogva fúrták meg a budapesti olimpiát! Számomra a Fekete-Győrök, vagy a Karácsony Gergelyek jelenléte irritálóbb, mint ha félpercenként befutna a pályára egy trikolór kotonba öltözött pucér férfi. Ezek az emberek nyíltan állást foglaltak a nemzeti sport ellen, és ezen nem változtat az épp hazánkban is folyó nemzetközi megmérettetés.
Legfőképpen azért nem, mert már a lelátókról küldött szelfijeikben is O1G-znek, mészároslőrinceznek, diktátoroznak, s más hasonló módon próbálják azt a csavaros tüskeszopó, hajnali részeg restimentalitást becsempészni a magyar politikai kultúrába, aminek egész egyszerűen nincs más ellenpontja, mint a patrióta józanész. Az a fajta józanész, ami például akkor sem enged saját nemzeti tizenegyem ellen szurkolni, vagy a tippmixen válogatottunk ellen fogadni, ha az eredmény borítékolható. Kiváltképp, mivel az előző Európa-bajnokság megmutatta, hogy nincs borítékolható meccs!
Ami pedig ugyanilyen fontos, hogy pont ezek az emberek azok, akik fel se fogják, meg sem értik, mit jelent állva meghalni. Bevallom, a portugálok elleni vereség után én is majdnem a kétkedők táborába kerültem, hiszen a focit gólra játsszák, tehát teljesen mindegy, hogy 85 percig helyt álltunk, ha utána 9 percen belül hármat varrtak be nekünk. Csakhogy nem szégyelltem tovább gondolni a történteket. S rá kellett jönnöm, hogy azoknak van igazuk, akik a dicsőséges talpon maradást ünnepelték, ünneplik, ahogyan világszerte szurkolók milliói emelték ki ugyanezt a heroikus csodát válogatottunkkal kapcsolatban. Mert valljuk be, a mi csoportunknál gyilkosabb egyszerűen nem létezik. Először az Európa-bajnokkal kerültünk össze, ma pedig hamarosan kiállunk az olimpiai- és világbajnok ellen. Na, nem mintha a korábbi, 2014-es világbajnok németek puha falúbb diók lennének.
***
Ami pedig még ide kívánkozik, s olyan élménnyé varázsolná számomra a meccsnézést, amilyennek lennie kell, hogy a drága mindenható FIFA és UEFA megértse, miről szól a foci!
A foci nem más, mint imitált csata. A nemzetközi bajnokság pedig országok háborúja. S Isten látja lelkemet, ezerszer, milliószor inkább így háborúzzunk, mint élesben, valódi fegyverekkel!
Ha pedig ezt a szövetségek megértenék, azt is meg kellene érteniük, hogy a kezdést és a meccs végét jelző sípszó közti időben tekintsenek már el a szurkolók vegzálásától! Hiszen amíg a játékosok a pályán harcolnak, úgy harcolnak ők is segédcsapatokként, hátországként a lelátókon! Márpedig háborúban nincsen pardon, nincs etikett, nincs pipiskedés! Szóval egyszerűen nonszensz, hogy a játékosok teljesítménye mellett lassan ugyanannyira kell figyelnünk, hogy a lelátókon mi történik, nehogy pontlevonás, zárt kapus meccs, pénzbüntetés járjon egy-egy radikálisabb szóért, transzparensért.
***
Azt hiszem, az én életemben ez az ideális meccs már nem érkezik el. A világ legalábbis az ellenkező irányba halad.
Egyelőre, ahogyan fentebb is írtam, maradjunk annyiban, hogy nehéz diók akadnak, de nincs borítékolható meccs!
Kívánom, hogy törjük fel együtt ezt a francia csonthéjast! Vagy, ha ez nem is valósul meg, álljunk helyt úgy, ahogyan előző alkalommal! Magyarország, Európa, a világ és a futball dicsőségére!
HAJRÁ, MAGYARORSZÁG!() VBT ()Kiemelt kép: YouTube
The post Istenem, adj egy normális meccset! appeared first on VBT.
Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »
