Az ifjúsági olimpiai bajnok, junior Európa-bajnok és junior világbajnoki bronzérmes Balázs Krisztián a magyar tornásznemzedék jövőbeli nagy reménysége. Még csak húszéves, de máris száznál több érmet és kupát mondhat magáénak. Szobájának falain a sikereit megörökítő fotók, ágya fölött a Biblia, rózsafüzér és szentképek a vitrinben.
Hitről, tehetségről, szorgalomról valamint a versenysport örömeiről és nehézségeiről beszélgettünk vele otthonában.
– A családjában volt előzménye a versenysportnak?
– Apukám fiatal korában birkózó volt, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a sportolást.
– Ön rögtön a tornával kezdte, vagy más sportágat is kipróbált?
– Először úsztam, majd egy ideig párhuzamosan csináltam az úszást és a tornát, mellette pedig iskolába jártam. Idővel ez így túl soknak bizonyult, választanom kellett, hogy melyik a fontosabb. A torna mellett döntöttem, mert ebben voltam tehetségesebb.
– Tanul még? Vagy a versenysporttal ezt most nem tudná összeegyeztetni?
– Sportgimnáziumban érettségiztem, jelenleg a Testnevelési Egyetemre járok, és most tavasszal fogok diplomázni.
– Honnan származik a családja?
– A szüleim Erdélyből jöttek át Magyarországra még a születésem előtt. Édesanyám marosvásárhelyi, édesapám korondi. A húgommal mi már itt születtünk Budapesten, de a rokonaink, nagymamám, a keresztszüleim, az unokatestvéreim most is Erdélyben élnek. Igyekszünk gyakran meglátogatni őket, és az ünnepeket együtt tölteni velük. Büszke vagyok arra, hogy székely vér csörgedezik az ereimben, ez sokszor erőt ad nekem a hétköznapokban.
– A hitét a szüleinek köszönheti?
– A szüleim a hitre neveltek bennünket a húgommal, vasárnaponként már kiskorunktól kezdve mentünk a templomba. Bérmálkoztam, rendszeresen járok misére a tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya-templomba. Vargha Miklós Péter atya a plébános nálunk, szoros a kapcsolatunk. A sportban is sokszor segített, támogatott lelkileg, amikor szükségem volt rá. Most is járok hozzá hittanra, és ha egy-egy verseny miatt úgy alakul, hogy lemaradok a hittanóráról, akkor mindig felajánlja, hogy elmondja nekem, amit a többieknek tanított. Ha kérdés merül fel bennem a hitemmel kapcsolatban, mindig megkereshetem Péter atyát.
Kirándulásokra, ifjúsági találkozókra is járunk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ebbe az egyházközségbe tartozhatok.
– Ifjúsági közösség is van a plébániájukon?
– Sajnos nagyon kevés nálunk az én korosztályomhoz tartozó fiatal. Még keresem, hol és milyen ifjúsági közösséghez csatlakozhatnék.
– A sok edzés és az egyetemi tanulmányai mellett hogyan fér bele az idejébe a vallás?
– Ami igazán fontos, arra szerintem mindig talál időt az ember. Számomra nagyon fontos a hitem.
– Nagyon fegyelmezettnek tűnik a magánéletében is. Ez a sportnak köszönhető?
– Elég feszített tempóban élek, reggel nyolckor indulok el otthonról, és este hét után érek haza, heti harminc órát edzek. A maradék időmet nagyon tudatosan kell beosztanom, hogy jusson a családra, a tanulásra és pihenésre is. A barátaim is a tornászok közül kerülnek ki, hiszen velük töltöm szinte az egész napomat.
– Mikor jöttek az első sportsikerek?
– Viszonylag későn kezdtem a tornát, nyolcévesen, de már néhány hónap után áttettek a kezdőből a haladó csapatba, majd nem sokkal később újra szintet léptem. Ez fontos jelzés volt, amiből érezni lehetett, hogy helyem van ebben a sportágban.
– Meséljen az olimpiáról! Milyen érzés volt tizenhat évesen kijutni, és magyar színekben versenyezni, a hazáját képviselni?
– A sikerek ellenére nagyon nehéz időszakként éltem meg ezt. A túlterheléstől eltörött a bokám, és törött csonttal csináltam végig az olimpiát. Fáradásos törés volt, már hetekkel korábban éreztem, hogy valami nincs rendben a bokámmal. Argentínában aztán épp a verseny előtt odáig fajult a dolog, hogy nem nagyon tudtam lábra állni. A kvalifikáción úgy mutattam be a gyakorlatom, hogy ki kellett hagynom a bemelegítést. Ennek ellenére bekerültem a talajdöntőbe.
A mai napig érzem a bokámban a fájdalmat, azóta sem jött helyre teljesen, de akkor, ott tudtam, hogy azokon a pillanatokon múlik sok évi munkám, és képes voltam arra, hogy a fájdalom helyett a gyakorlatra koncentráljak.
– Melyik a kedvenc szere?
– Korláton és nyújtón vannak szép sikereim, bár mind a hat szeren tornázom. Nyújtón vagyok ifjúsági Európa-bajnok, többszörös világkupaérmes és junior világbajnoki harmadik helyezett.
– A szülei el tudják kísérni a nagyobb versenyekre?
– Argentínába, az ifjúsági olimpiára a szüleim is eljöttek. Egy egyházi kapcsolatnak köszönhetően tudtak kiutazni velem a versenyre.
– Fontos Önnek, hogy ott legyenek a döntő fontosságú versenyeken?
– Örülök, ha ott vannak, de a verseny alatt csak a feladatra koncentrálok. Utána persze elmegyünk ünnepelni, beülünk valahová, sétálunk egyet, átbeszéljük a történteket.
– Szokott imádkozni a versenyek előtt?
– Minden verseny előtt imádkozom, ez nagyon fontos nekem.
– A tavalyi éve volt az első, amikor már felnőttként versenyzett, és elindult a világbajnokságon is. Mit jelentett átlépni az ifjúsági versenyzők közül a felnőttek mezőnyébe?
– A tavalyi versenyszezonom szerencsére nagyon jól sikerült, életemben először indulhattam felnőtt világbajnokságon. Húszévesen a felnőttmezőnyben, igazi klasszisok között is sikerült megszereznem egyéniben a tizenötödik helyet. Az Európa-bajnokságon csapatban a hatodik helyen végeztünk, és két világkupaérmet is szereztem a tavalyi évben.
– Kik azok a tanárai, edzői, akiknek a leginkább hálás?
– Mindenekelőtt a családom végtelen támogatásáért és türelméért tartozom hálával, és nagyon sokat köszönhetek az edzőmnek, Nagy Zoltánnak, aki kezdetektől fogva foglalkozik velem. Hatalmas élmény, amikor korábbi példaképeimmel kerülök össze egy-egy versenyen. Tavaly például David Belyavskiy volt az egyik versenytársam, az orosz tornász, akinek a teljesítményét hosszú éveken át csak a televízió képernyőjén keresztül csodálhattam.
– Mik a tervei a közeljövőben?
– A legfontosabb tervem, amire tizennégy éve készülök, hogy jövőre kijussak a párizsi olimpiára.
– Meddig szeretné folytatni a sportpályafutását? És hogyan képzeli el az életét azután?
– Egyelőre nincs elképzelésem arról, hogy mihez kezdek majd a sportkarrierem után. Ameddig csak lehet, versenyezni szeretnék.
– Mit gondol, a szorgalom vagy a tehetség fontosabb a versenysportban?
– A tehetség önmagában nagyon kevés, szorgalom nélkül semmit sem ér. Sok olyan versenyzőt láttam, akik talán kevésbé voltak tehetségesek, de mert nagyon kitartóak, az évek végül őket igazolták. A tornában persze számolni kell a sérülésekkel, egy rossz mozdulat, és akár egy pillanat alatt véget érhet az ember hosszú évek alatt felépített karrierje. Nekünk mindennap száztíz százalékot kell beletennünk az edzésekbe.
Szerző: Bencze Zsuzsanna
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 19-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
