Fodor Jánossal, a balatonfüredi Krisztus Király-templomban szolgáló plébánossal, családreferenssel, -terapeutával az ünnep közeledtével beszélgettünk.
Nagyböjt kezdetén Budapesten, az Új Ember és a Magyar Kurír szerkesztőségének is helyet adó Városligeti fasori MKPK-irodaházban tartott nagy hatású lelkigyakorlatot. Ezúttal Nick Vujicic tanúságtételéből indult ki; őt idézve, rajta keresztül – az önreflexiós humor eszközeivel is élve – megrendítő őszinteséggel szólt. Fodor János megfontoltan keresi a legmegfelelőbb kifejezéseket, röviden el-eltűnődik, csöndjei ugyanolyan beszédesek, mint a szavai. A sorjázó, egymást átfedő vagy éppen éles váltással más irányba terelődő gazdag gondolatai, felidézett személyes történetei, életpéldái látszólagos rendszertelenségükkel, az élőbeszéd hitelesítő természetességével alkotnak valamiféle bonyolult, sűrűre szőtt, mégis nagyon egyértelmű, eget és földet összekötő lelki hálót.
– Honnan ered ez a lelkipásztori hivatását kiteljesítő, önfejlesztő és segítő „életprogram”?
– Nemes Ödön atyához jártam lelkivezetésre, aki sokat segített abban, hogy különböző lelki utakon tudjak elindulni. Végtelenül fontos volt számára, hogy megtanuljunk imádkozni, „benső és külső formákat” keressünk, hogy egyre érzékenyebbé váljunk Isten közeledésére. E lehetőségek között szerepelt a lelkigyakorlatokon való részvétel is. A jezsuita rendnek köszönhetően sokféle alkalmon vehettem részt; több lelkigyakorlattípust, spirituális utat próbálhattam ki, és ennek következtében egyre nőtt a lelki éhségem. Mindinkább vágytam arra, hogy az imádságon keresztül többet tapasztaljak meg Isten jelenlétéből. Szent Ignáci-i lelkigyakorlatokra jártam, a kispapi éveim alatt a harmincnapost is elvégeztem. Támogatóak voltak az elöljáróim; megengedték, hogy Budapestre járjak lelkivezetésre. A jezsuiták abban segítettek, hogy tágították a kereteimet. Megértették velem, hogy
Szeminaristaként, az ötödik év végén, a diakónusszentelés előtt a főpásztortól kértem egy szabad évet, hogy azt Jálics Ferenc atya németországi lelkigyakorlatos házában tölthessem. Korábban már jártam kint nála lelkigyakorlaton, így nem volt számomra ismeretlen a wilhelmsthali központ. Leveleztünk, és ő a kérésemre megengedte, hogy benső tapasztalatszerzésre egy időszakot ott tölthessek.
– Milyen volt a spirituális közeg, és hogyan hatott az ottani közösségre az elvonulás, a Jálics Ferenc személye által igazán autentikussá tett ignáci lelkigyakorlat?
– Tíznaponta érkeztek csoportok a lelkigyakorlatos házba, ahol elsősorban a csendmeditációba kapcsolódtak be. Azért, hogy a ház működése zavartalan legyen, azt kérik a részvevőktől, mindenki ajánljon fel napi egy-egy óra munkát. A házban egy hat-nyolc fős állandó házi közösség működik. Én is egy ilyen csoport tagja lettem. Tőlünk azt kérte Feri atya, hogy naponta legalább négy órát meditáljunk, és négy órát dolgozzunk. Különböző területekre voltunk beosztva: konyhai, ház körüli szolgálatra, takarításra, mosásra… Ez a hat-nyolc fős csoport vonta be az odalátogató lelkigyakorlatozókat a napi egyórás munkákba. A többi időben a csendmeditáció során mindenki megtanulta azokat a lépéseket, amelyek arra szolgálnak, hogy közvetlenebbül találkozhassunk Istennel. Ennél az imamódnál nem az a lényeg, hogy magamat fejlesszem, hanem az, hogy bizalommal legyek, engedjem, hogy Isten közeledjen, és formáljon engem. Alakítson mindabban, amiben jónak látja. Vagyis nem a benső munkán, az elmélkedés, gondolkodás módján, a „lectio divinán” van a hangsúly, nem az „érzékszerveinkkel imádkozunk”, hanem a jézusi imán keresztül, légzésünk, testérzékelésünk segítségével a jelenben vagyunk, és e jelenünkben fogadjuk az életünkbe belépő Istent. Tehát a fókusz folyamatosan rajta van.
– Számos személyes élmény, történet, beszélgetés fűzi Jálics Ferenchez. Milyennek látta őt?
– Feri atya életvidám, emberszerető, családcentrikus lelkipásztor volt, aki mindenkor segítette a rábízottakat, hogy rátaláljanak a létezés értelmére, gazdagságára. Amikor kint voltam, még élt az akkor kilencvennyolc éves édesanyja, Izabella, akiről ő gondoskodott. Ránk, a házi közösség tagjaira is sok időt fordított. Fontosnak tartotta például, hogy részt vegyen a közös reggeliken. A reggeli volt mindennap a házi közösségi együttléteink legbiztosabb pontja. Megosztotta velünk a tapasztalatait, életének mindazon elemeit, amelyek építően, segítően hathattak másokra.
– Beszélt magáról, múltbéli szerzetesi megpróbáltatásairól?
– Leginkább a lelki élet „fogásairól” szólt. Személye belső békét, nyugalmat árasztott. Igazán hiteles ember volt. Ez nem azt jelentette, hogy mindent jól csinált, vagy hogy ne lett volna bizonyos helyzetekben tanácstalan. De mindig Isten felé fordult, „rajta keresztül” akart jelen lenni ebben a világban. Mély benyomást tett ránk. A lelkivezetések végén megölelte az embereket. Sajátos „szikárságát”, benső erejét nemcsak a beszélgetéseknél érzékeltük, hanem akkor is, amikor csak jelen volt vagy közösen imádkoztunk. Hatalmas élményt jelentett az is, hogy egyszerűen csak ott lehettünk a közelében. Ő pedig engedte, hogy betekinthessünk az útjába, és mélyebben megismerhessük az életét. Bármit lehetett kérdezni tőle; érzéseiről, nehézségeiről, elakadásairól is. A gyengeségeiben is ott volt az ereje.
Mi, a házi közösségben lévő „munkatársak” elsősorban arra vágytunk, hogy imádkozzunk, de közben figyelhettük, követhettük, hogyan vannak jelen a kísérők ebben a közösségben, és miként kísérnek másokat a lelkigyakorlatok során. Ugyanis a csoportoknál Feri atya mellett mindig volt egy-egy munkatárs, tehát a kísérők is változtak. A lelkigyakorlatoknál mindennap van egy megosztókör. A reggelik után az elhangzó történetek, epizódok, tanúságtételek kapcsán rákérdezhettünk, kinél hol és hogyan jelent meg Isten. Aztán elemeztük, hogy akár imádkozóként, akár kísérőként mire kell odafigyelnünk. Ezek voltak azok az alkalmak, „gyújtópontok”, amelyek során Feri atya több mindent elmondott nekünk az élettörténetéből. Így mindjobban megismerhettük ezt az érzelmekkel teli, végtelenül empatikus és igen szerethető „bácsit”. Mert persze mi akkoriban egy tisztelt bácsiként tekintettünk rá. Én huszonéves voltam, ő már a hetvenes éveiben járt. Úgy éreztem, számára az a legfontosabb, hogy Isten közelségében éljen. Erre talált rá, és ezt az utat akarta nekünk is megmutatni.
– Balatonfüredi plébánosként, családreferensként hogyan tudja mindezt az élményt, lelki felvértezettséget közvetíteni, továbbadni, ha tetszik, életre váltani a hivatásában és a jelenlegi közössége körében?
– Itt is folyamatosan kísérünk Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat. Két és fél éve kerültem Balatonfüredre, az itteni csoportunkat Barnai Brigitta nővérrel alakítottuk ki. Ő fiatalon hunyt el, novemberben temettük. A mindennapok lelkigyakorlatát adventben és nagyböjtben is meghirdettük. Nemrég – immár sajnos Brigitta nővér nélkül – indítottam el egy másik, csendmeditációs csoportot Jálics atya Szemlélődő lelkigyakorlat című népszerű könyvére építve. Kéthetente találkozunk a tapasztalatmegosztásokon. Vannak, akik egyénileg járnak hozzám, és mivel családterapeuta-jelölt vagyok, családokat is kísérek. Előző állomáshelyem Keszthely volt, ott alakult meg a Fészek Egyesület. Ezzel a csoporttal együttműködve tartunk családterápiákat, családkíséréseket. A terapeuták megtanítják azokat a módszereket, amelyekkel a családtagok jobban jelen lehetnek egymás számára, átérezhetik a kapcsolataik fontosságát, tudatosíthatják, milyen hatalmas értéket jelent a család. Mind a családterápiás eszköztár, mind a lelkigyakorlat-kísérés módszere óriási segítséget jelent ebben.
A füredi Krisztus Király-templomunkban a korábbi beázások miatt sérült a Szent Pált ábrázoló falkép; lényegében eltűnt az alak fele, restaurálásra szorul a festmény. A misszionáló Pál alakjáról eszembe jutott, milyen gyümölcsözőek voltak a Krisztust hirdető útjai.
Idén az Egyházi Fejlesztők csapata fog segíteni abban, hogy közösségtudatosan élhessük meg keresztény mivoltunkat és Istenhez tartozásunkat. Reményeim szerint ez egyszerre lesz belső út és kifelé mutató jel.
– Közeledik a húsvét. Az idei ünnepet, a szent három napot milyen gondolatokkal várja?
– 2021 szeptemberében avattuk fel a Krisztus Király-templom mögötti parkban Faykod Mária Eucharisztiát ábrázoló szobrát. Számomra a nagyhét, húsvét üzenetéhez, átéléséhez tartozik az, amit annak idején Mária egy interjúban mondott. Arról beszélt, hogy az Isten miként teremti újjá benne a dolgokat. Olyan alkotásokat készít, amelyek az imádságból születnek. Isten folyamatosan újjáteremti a képzeletvilágát, benső megtapasztalását; és ő a művei által ezzel a látással ajándékozza meg a világot. Mesélte, hogy Isten mutatja meg neki ezeket a „képeket”, önmagát. Isidor Baumgartner a Pasztorálpszichológia című könyvében elemzi, hogy a búslakodó emmauszi tanítványokat milyen öröm, remény tölti el, amikor belép hozzájuk a feltámadott Krisztus; a Lélek lángja gyullad fel bennük. Ugyanezt az élményt, bizonyságot tapasztalhattam meg Faykod Mária által, aki egy-egy képet meglát az Isten segítségével, aztán heteken, hónapokon át tartó munkával márványba faragja, megörökíti azt. Húsvétra gondolva most ezt a belső indíttatást és ezt a benső tüzet hoznám ide. Bízom abban, hogy én is ezt a hegyeket mozgató, formáló erőt fogom megtapasztalni. Isten adja, hogy az ünnepre hangolódva új képek, új célok, új remények szülessenek bennünk! Mária a munkáival igazolja: Isten nemcsak megmutatja az utat, hanem erőt is ad, hogy azt végigjárva eljussunk hozzá.
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Fodor János archívuma; Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
