Bárcsak megismerted volna te is, csak e te mostani
napodon is, ami a te békességedre való (Luk 19,42 – Károli)
A görög bölcsek az „ember, ismerd magadat!” gondolatát a filozófia központi üzeneteként hagyták utódaikra. A reformációban, kivált Kálvin nagy szellemi rendszere és napi gyülekezet-, és személyvezetési „szlogenje” már így szólt: Isten megismerése nélkül az ember nem képes igazán megismerni önmagát.
Így lett a Biblia önismereti elemzőpéldák hordozója, életvezetési helyzetmodellek viselkedésformáló, emberiségformáló kulcskönyve. Az Élet Könyve. Az, hogy mennyire szükségünk van Istenre a helyes önismerethez, biztos életvezetéshez, az Ő beszédére, bizalmára, lélekelemzésére, terápikus Igéjére, sok mindenből kiderül. Napjaink életminőségének brutális süllyedéséből is, nem csak nálunk, hanem világszerte.
Még ha csak rövid időre is, s még ha ez a birtoklás illúzió is. Hány embernek mégis megéri. Megéri? Nem csak a háború okán tapasztaljuk, hogy a hatalmak, hatalmasságok, az ideig-óráig ott fenn lévők világszerte, s nemzeti letétben, olvasatban is mennyire nem tudnak elegánsak, nagyvonalúak lenni, igazán nemzeti tágasságra szert tenni.
Pál apostol sorai jutnak eszünkbe: minden töredékes, rész szerint van meg bennük, bennünk, az ismeret, s minden más is (1Kor 13). Ez a felismerés már életismereti, önismereti lecke, tanulság. Ady rettentően megrendült szembesülését is idézhetjük: „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban”. Minap Rómában megvettem egy keresztyén kulcskönyvet, s Bibliám mellett tartva olvasom: Kicsoda vagy, ember? (53 eurómba került, 75 évesen megtakarítva, de hiába, a jó dolgoknak nem csak áruk, hanem értékük is van!).
Témája az emberi önértelmezés különböző modelljeiről szól, akár egyetemi tankönyv is lehetne, a történelemben variálódott sokféleségről, meg a digitális emberkép lassan és ellentmondásosan bontakozó körvonalairól. Az ember embernek farkasa, báránya, embere sok százados modellek meghaladásáról.
Meghaladásáról? De mivel? A homo vastans-szal, a mindent pusztává változtató, megüresítő, ellényegtelenítő, felhigító, értékeket kimosó emberrel? Vagy a homo immunissal, a szinte mindennel szemben érzéketlen, immunis, megcsömörlött emberrel? Vagy a homo deus-szal, az önistenítő emberrel? Vagy a létezést, hovatovább a létet magát csak pénzzel, haszonnal mérő homo eoconomicussal? A mesterséges intelligencia emberhiányos tökéletességével?
A homo responsibilis, a felelős ember látomása és bibliai ősképe ez. Azé az emberé, akire Isten első kérdőmondatainak egyike vonatkozott: Hol vagy? (1Móz 3,9). Ez a helyzetismeretet Ádámból és belőlünk kikényszerítő kérdés ma is hangzik. Helyeden vagy, ember? Ott fenn és itt lenn? Miért rejtőzködöl Isten elől? Takargatnivalód van? Ádám válasza ez volt: Megijedtem, mert meztelen vagyok és ezért elrejtőztem (1Móz 3,10).
A homo absconditus – a ma is annyi mindenbe belerejtőzködő ember vallomása ez, mert ma sem szeretnék milliók, százmilliók, meg néhány ezer multi- és ultraember, hogy kiderüljön róluk, róla a meztelen igazság. Mennyi hazugság, mennyi maszk, mennyi álarc, mennyi kozmetika ma is, csak hogy ki ne derüljön a meztelen valóság. Hányan roppannának meg, ijednének meg, ha helyes önismerettel rádöbbennének meztelenségük rútságára? A takargatnivalók szemétdombjára, amit magukkal cipelnek?
Az önismereti és helyzetismereti tanulás következő fokozata, amikor az Úristen ezt kérdezi: és ki mondta neked, hogy meztelen vagy? (1Móz 3,11). Elkezdődik az áthárítás, a mások okolásának elképesztő érvelési lejtője. Az asszony, s később olvassuk, hogy a kígyó.
Mindig a másik a hibás ősi és hamis reflexe. A Lázító, az istentelenségbe züllesztő nagy hazudozó embercsapdája. Az Úr harmadik kérdésére: Mit tettél? – a válasz már az áthárítási mechanizmussá vált mellébeszélés részeként ez: A kígyó… Íme, a pillanat, amikor megszületett a homo vastans.
Ez az őselidegenedés, az ősbűn fogakat és lelkeket szétemésztő egres evése (Ezékiel 18, Jeremiás 31) háborúkkal, világégéssel, bosszúval és gyűlöletkampányokkal, titkos és nyilvános gyilkosságokkal, elborítva a földet a homo vastans konkolyával…
Bárcsak megismerted volna
Ami igazából heti útravalóul szolgálhat valamennyiünk javára, az az Isten-tükörben megpillantott önmagunk megismerése, az önkorrekció megkezdése, vagy éppen folytatása, hiszen bármennyire jók próbálunk lenni, mégis vannak és lesznek pillanatok, helyzetek, amikor visszaesünk ó-emberünk, elhagyni vélt önmagunk kitaposott reflexeibe. Önmagunk csapdáiba. Ezért az önkorrekció Bibliával a kézben egy egész életen át tart.
Ahogyan ugyancsak Kálvin írta: az önismeret iskolája a Szentlélek iskolája, Ő a nagy Tanítómester, Aki Jézus életének számos modellpéldájával tanít, formál, metsz, tisztogat minket. Két képpel mutatom be útravalóként, akár elmélkedési képként is, honnan-hová és hogyan vezethet a helyes önismereti tanulás.
Sokszor érezzük magunkat ilyen helyzetben. Magányosnak a családban, a pályánkon, az osztályban, a barátok között, a közelebbi, távolabbi szociális környezetben, olykor még a templomban, gyülekezetben is. Álljuk a sarat, a sárdobálók szennyét.
Nemrég újralapoztam Dante hatalmas művét, az Isteni színjátékot. Már az 1300-as évek derekán nagyszerű öko-antropológiai jellemzését adta azoknak az embertípusoknak, akik ilyen pusztai lecsupaszítást végezhetnek az életünkön. A Szász Károly tudós, esztéta református püspök által írt remek 19. századi Dante-tanulmányban ő is a világirodalom legnagyobb költői-filozofikus művének nevezi az olasz keresztyén zseni munkáját.
Benne az állatfigurákból merített emberjellemzéssel. „A párduc a kéjvágyat ábrázolja, a bűnt, melybe az ember legtöbbször ifjúsága hevében csúszik bele. Színe szép tarkaságával csábít, de melyről a komolyabb hajlamú értelem, a kor és higgadtság segélyével, aránylag legkönnyebben menekülhet. Az oroszlán a haragos és erőszakos indulat, mely a kevélységben tetőz, s a hatalomvágyra vezeti a becsvágy túlzott sokaságát, s végre a nőstényfarkas, a féktelen kapzsiság, birtokvágy és kincsszomj, ama korszak uralkodó bűne, melytől az egyház annyi szolgája sem maradt ment. A három vadállatot s különösen a nőstény-farkast legyőző negyedik allegorikus állat az agár”. Ő eleganciájával, könnyedségével, tisztaságával Krisztusra emlékeztet. Micsoda egyszerűen találó típusteremtés ez közel 700 éve!
De mi az eszköz mindezek elviselésére, a transzbrutális út, azaz a brutális emberi szinten való felülemelkedés útja, a napi sivatagi vagy a lenn marasztaló sárdogonyákon túlsegítő eszköz?
Itt megint egy öko-antropológiai kulcs siet segítségünkre. Persze ez is jelképi, de reális eszköz. A kérdés: mibe, kibe kapaszkodik az életünk? Van-e ősi lélek- és genetikai talaj alattunk? Családi kötelékek, neveltetési hajszálgyökerek, kulturális légző gyökerek? Fatornyos, templomtornyos, szép körvonalú szülőtáj, szülőföld emléke, ahova létezésünk utolsó pillanatában is visszaszáll a lelkünk? Magyar versek, énekek, zenei élmények pányvái, az anyanyelv sok százéves és mély gyökérzete, ami a mélytudatunkban akkor is működik, ha nem gondolunk rá? És van-e kapcsolati gyökérzetünk, amelyben nem puszta önzésre, számításra, taktikára épül rá emberi kapcsolatunk? Szimpátiaszálakra, elfogadásra, bizalomra, közös élményekre, spirituális javakra, emlékekre? És a legvégső és legelemibb feltétel: van-e transzcendens istenkapaszkodónk? Hitünk? Bármely felekezet kertjében, de Krisztushoz, az Élet gyökeréhez kapcsoló?
Úgy gondolom, vasárnapi és egész hétre szóló kérdéstömeg rezeg a fenti sorokban, mint az őszi fák leveleiben az elmúlás, s az élet ígérete is. Adja Isten, hogy némelyik kérdés halkan ráereszkedjék a lelkünkre, s könnyed lendületével írassa lelkünkben tovább a kérdéseket. És a megtalált válaszokat is önismeretünk és életvezetési képességünk növelésére. Bizonyos értelemben csak rajtunk múlik, hogy Jézus szavát követjük-e: Bárcsak megismerted volna te is, csak a te mostani napodon is, ami a te békességedre való!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
