A Magyar Katolikus Egyház az 1%-os adófelajánlásról szóló idei kampányában – melynek mottója: „Egyként hitben, közösségben!” – többek között a család fontosságára is felhívja a figyelmet. Tóthalmi Ferenc építészmérnök és felesége, Tóthalminé Pesti Hajnalka tizenhat éve házasok. Nyolc gyermekük született, öt fiú és három lány; a legidősebb 15 éves, a legfiatalabb 6 hónapos.
A házaspárral kecskemét-hetényegyházai családi otthonukban beszélgettünk.
– Hogyan és milyen körülmények között ismerkedtek meg? Szerelem volt első látásra?
Tóthalminé Pesti Hajnalka: Húsz évvel ezelőtt ismertük meg egymást, amikor meghívást kaptam a kecskeméti Szentcsalád Plébánia egyik ifjúsági közösségbe. Fecó már korábban is járt a hittanos alkalmakra, ott találkoztunk először. Meghatározó pillanat volt, amikor nem sokkal később, egy közösségi szülinapozáson többeket ünnepeltünk, és valahogy egymás mellé keveredtünk. Nagyon jót beszélgettünk, könnyen egymásra hangolódtunk.
Tóthalmi Ferenc: Nekem két dolog jutott most eszembe. Az egyik, hogy abban az évben december 21-én színházba mentünk, és nagy élmény volt, hogy együtt lehettünk. A másik, hogy Hajni a kecskeméti megyei kórházban dolgozott, én pedig a szomszédban laktam. Ügyeletek idején többször meglátogattam, és hosszan beszélgettünk. A beszélgetéseink alapvető élmények voltak számunkra a kezdeti időszakban, éreztük, hogy lelkileg azonos hullámhosszon vagyunk. Örültünk egymásnak.
– Ezek szerint nem telt bele sok idő, és már a házasságra gondoltak?
T. F.: A kapcsolatunk alakulása egy folyamat volt, nem annyira szerelem első látásra. A szerelem később alakult ki bennünk. A plébánián a közösségi alkalmak, a közös szolgálatok természetes közeget jelentettek a barátságunk kibontakozásához. A kapcsolatunk időközben egyre inkább elmélyült, és érzelmileg átalakult.
– Mikor házasodtak össze?
T. P. H.: Négy év ismeretség után, 2006-ban.
– Nagycsaládból származnak?
T. P. H.: Háromgyermekes családból származunk mindketten.
– Kezdettől fogva sok gyereket terveztek?
T. F.: Három-négy gyerek volt az elképzeléseinkben, ennyit biztosan szerettünk volna. Ebben egyrészt az motivált bennünket, hogy mindketten nagycsaládba születtünk, másrészt az, hogy a plébániai közösségünkben is sok volt a három-négy-ötgyerekes család.
T. P. H.: Az én szüleim elváltak, de sokat jelentett, hogy mindkettőnknek volt pozitív mintánk azzal kapcsolatban, hogy a nagycsalád élhető. Az, hogy most nyolc gyermekünk van, menetközben alakult így. Egy-egy baba érkezése után soha nem éreztük azt, hogy nem akarunk több gyereket. Ott volt bennünk a vágy és a nyitottság a következő gyermek iránt.
– Tizenhat évi házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Ezek szerint soha nem gondolkoztak úgy, mint a mai házasok – vagy gyakran inkább élettársak – közül sokan, hogy először legyen otthon, kocsi, nyaralás, közösen élt évek, aztán majd jöhetnek a gyerekek.
T. P. H.: Csak akkor költöztünk össze, amikor összeházasodtunk. Először édesanyámnál laktunk, aztán egy huszonnyolc négyzetméteres önkormányzati lakásban; lényegében albérletben kezdtük a közös életünket. Én ekkor huszonnyolc éves voltam, Fecó huszonkilenc. Úgy gondoltuk, nem szeretnénk sokat várni a családalapítással, bármikor jöhet a baba, és az első jött is nem sokkal az esküvő után. Szerettünk volna autót, és mire megszületett a gyermekünk, lett is. Az életünkben azt tapasztaltuk, és tapasztaljuk ma is, hogy ahová az Isten báránykát ad, oda legelőt is. A második gyerekünk már a saját otthonunkba érkezett. Anyagi szempontból nem volt szülői hátterünk, mindig magunk igyekeztünk megteremteni, ami a családunk számára szükséges. A férjem sokat dolgozik, mivel én a gyerekek miatt már tizenöt éve itthon vagyok. Eddig még nyaralni is eljutottunk a gyerekekkel minden évben. Érezzük Isten kegyelmét. Soha nem bővelkedtünk az anyagi javakban, de amire szükségünk volt, az valahogy mindig megérkezett.
T. F.: Ami a kérdésében említett fontossági sorrendet illeti, mi máshogyan gondolkodtunk erről. Meg sem fordult a fejünkben, hogy a gyerekek érkezése előtt mindenképpen egzisztenciát kellene teremtenünk. Hittünk abban, amit Hajni is mondott, hogyha vállaljuk a gyerekeket, Isten biztosan megadja azt is, ami a felnevelésükhöz szükséges. Így is történt. Mindig akkor kaptuk meg a Jóistentől, amire szükségünk volt, amikor igent mondtunk egy újabb babára. Amikor a huszonnyolc négyzetméteres albérletben laktunk, és a második gyermekünket vártuk, egyszer csak adódott egy olyan munka, melynek révén egy ötvenkilenc négyzetméteres új lakásba költözhettünk. Az évek múlásával hat főre gyarapodott a családunk. Az ötödik baba érkezésekor költöztünk a jelenlegi otthonunkba. Ahogy tovább nőtt a létszám, és a gyerekek egyre idősebbek lettek – a nagyobbak most kamaszodnak –, ezt a családi házat is szűkösnek éreztük. Úgy gondoltuk, nagyobb élettérre lenne szükségünk, így belefogtunk a ház bővítésébe. Érdekes, amit az egyik szerzetes barátom mondott: két fiatal összeházasodik, vállalják a gyerekeket, és ahelyett, hogy csődbe mennének, egyre csak gyarapodnak. Mi ezt tapasztaljuk az életünkben. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek nehézségeink, de mindig érezzük a Jóisten áldását.
T. P. H.: Nem egyszerű nyolc gyermeket nevelni, sok áldozattal jár, de semmit sem csinálnék másként. Nagy segítség nekünk, hogy ott van a plébániaközösség, és benne sok nagycsaládos szülő, akik hasonlóképpen gondolkoznak, mint mi. Ez megtartó erő, hiszen látjuk, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Örülünk, hogy a gyerekeinknek is vannak ott barátaik.
– A plébániaközösség egyfajta védőhálót jelent Önöknek?
Mindketten: Igen, mindenképpen!
– Nyolc gyermek biztosan rengeteg örömet ad, de problémákkal, feszültségekkel is járhat a nevelésük, ami időnként akár kettejük között is gondokhoz vezethet. Hogyan próbálják kezelni ezeket a helyzeteket?
T. P. H.: Előfordul, hogy haragszunk valamiért, de tudunk bocsánatot kérni egymástól, ami nagyon fontos. Nem mindig egyezik a véleményünk a neveléssel kapcsolatban, de törekszünk arra, hogy a gyerekek ezt ne lássák, inkább négyszemközt beszéljük meg az ilyesmit.
T. F.: A gyereknevelésben rengeteg a lehetőség az elbukásra, de igyekszünk mindig felállni ezekből. Nem túl gyakran, de előfordult, hogy amikor túl sok volt a feszültség, kimentem a kertbe kicsit füstölögni. Ez segített megnyugodnom.
T. P. H.: Ez is egy megoldási stratégia. Fecónak jó, ha ilyenkor sétál egyet. Máskor meg ő tartja a frontot a gyerekeknél, és én tudok elvonulni. Mindig megbeszéljük az ilyen helyzeteket. Kölcsönösen igyekszünk segíteni egymásnak. Mostanában különösen nehéz időszakot élünk. Belevágtunk a tetőtér beépítésébe, fél évvel ezelőtt megérkezett a nyolcadik gyermekünk. A nagyobbak is rengeteg változáson mennek keresztül, sok köztük a konfliktus. Egyensúlyban kellene tartanunk a lelkivilágukat, s eközben mindenre és mindenkire oda kell figyelnünk. Szinte lehetetlen, hogy mindenre jusson idő és energia. A gyerekeket bevonjuk az itthoni feladatokba, a nagyok segítenek a kicsiknek, de az eltérő korosztályok miatt is akadnak feszültségek, és a nagy létszám miatt is.
– És ezeket a helyzeteket mindig meg kell oldaniuk valahogy…
T. F.: Nagyon lényeges a logisztika: reggel közösen készítjük össze a gyerekeket, én viszek mindenkit óvodába, iskolába, Hajni marad otthon a kicsivel. És ott van még az építkezés is… Előfordul, hogy valamelyik kamasznak lelki gondjai vannak. Ilyenkor időt kell szánnunk arra, hogy leüljünk vele és meghallgassuk. Ráadásul jó lenne, ha csak őrá tudnánk figyelni, nem pedig arra, hogy az egyiket pelenkázni kell, a másik vizet kér, a harmadik játszani szeretne. Nagyon érdekes dolgok derülnek ki ilyen alkalmakkor. A tizenkét éves, kamaszodó nagylányunk például időnként piszkálta a kisebb testvérét, bezárkózott, duzzogott… Mi lehet emögött? Amikor megnyílt, kiderült, hogy az egyházi iskolai közösségben nehéz megélnie a mi „másságunkat”, azt, hogy sok testvére van, és azt is, hogy keresztény.
– Ezt nem igazán értem. Egy katolikus iskolában?
T. F.: Az egyházi iskolákba sem csak keresztény családok gyerekei járnak. Mi rendszeresen visszük a gyerekeinket misére, közösen imádkozunk velük. Az iskolában viszont voltak, akik gúnyolták emiatt, ezért azt mondta, nem akar velünk misére jönni, sem együtt imádkozni, nem akar kilógni a sorból. Az ilyen nehézségeket csak akkor tudjuk kezelni, ha időt szánunk rájuk. De persze minél többen vagyunk a családban, annál többen igénylik, hogy velük is törődjünk. Ha Hajni vagy én több időt töltünk valamelyik gyermekünkkel, ha beszélgetünk, többet foglalkozunk vele, akkor a másikunkra marad a többi hét minden gondja. És bennük, főleg a kamaszokban, tovább halmozódik a feszültség.
– A sokgyermekes házaspároknál gyakori gond, hogy a család mellett egymásra már nem jut idejük. Önök hogy vannak ezzel?
T. P. H.: Igen, ezt nálunk is nehéz megoldani.
T. F.: Az elmúlt tizenöt évben kétszer sikerült kettesben elutaznunk egy-egy hétvégére. Mindkétszer elég sok szervezést igényelt, hogy megoldjuk a gyerekek felügyeletét. Hajni anyukája korábban sokat vigyázott a gyerekekre, így időnként be tudtunk iktatni egy közös sétát, vagy beültünk valahova kettesben. De a kora miatt most már nem akarjuk nagyon terhelni őt.
– Nincs különösebb feszültség emiatt Önök között?
T. P. H.: A vágyaink megvannak, de látjuk és elfogadjuk, hogy ez most nem az az időszak, amikor sok időt tölthetnénk együtt.
T. F.: Egy kapcsolat nagyon gyorsan beporosodhat, erre nekünk is vigyáznunk kell. Amikor végre sikerült kettesben elutaznunk egy-egy hétvégére, eltelt fél nap, mire kezdtünk egymásra hangolódni. A minennapjaink jó része a logisztikáról szól. Idő kell ahhoz, hogy két ember közelebb kerüljön egymáshoz nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is. Erre kevés idő jut sajnos.
– Nem elég az, hogy összeköti Önöket Isten nyolc csodája?
Mindketten: Egyszer majd kirepülnek a fészekből…
– Mikor lesz az még!
T. F.: Nálunk sokkal idősebb házaspároktól hallottuk: amikor a gyerekek kirepülnek, nem jó érzés, ha föl kell tennünk magunknak a kérdést, kicsoda mellettem ez a másik ember. Ezt elkerülendő folyamatosan életben kell tartani a kapcsolatot, és ez bizony munkát igényel.
– De ugye nem tartanak attól, hogy Önök is eltávolodhatnak egymástól?
T. P. H.: Én bízom abban, hogy velünk ez nem történik meg, pont azért, mert tudjuk, a kapcsolatunk építésére tudatosan oda kell figyelnünk.
T. F.: Mindkettőnkben megvan, hogy esténként nemcsak azt kérdezzük meg egymástól, mit csináltál ma, hanem azt is, hogy vagy. Erre mindig próbálunk odafigyelni.
T. P. H.: Erőforrást jelent számunkra az is, ha visszagondolunk a kapcsolatunk kezdeti időszakára. Lelki közösséget alkottunk egymással, és tudjuk, hogy ez milyen fontos.
– Bőségesen van szeretettartalékuk?
T. F.: Igen, és nagyon figyelünk arra, hogy újratöltsük ezeket a tartalékokat.
– Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámájában a szerző, Visky András a szülei történetét írta meg. Édesapja református lelkész volt, akit a román kommunista hatalom 1958-ban huszonkét év börtönre ítélt. Felesége a hét gyermekükkel barakktáborba került. A műben az is elhangzik, hogy a házasság igazából szerelmi háromszög a férj, a feleség és a teremtő Isten között…
T. P. H.: Egy katolikus paptól hallottam, hogy a harmadik-negyedik gyerektől kezdve már hit kérdése a gyerekvállalás. Úgy gondolom, a házasságban is nagy szerepe van a hitnek. Ha felmerül valami nehézség, nem mindegy, hogy csak a társamra és az érzelmeimre támaszkodom, vagy van egy belső biztonságom, a Jóisten, akiről tudom, hogy szeret. Ha ő az alap, akkor a vele való bensőséges kapcsolat adja a legfőbb stabilitást, és van honnan erőt meríteni. A szerelmi háromszöget én úgy képzelem el, hogy itt vagyunk egymás mellett, a Jóisten pedig közöttünk. Ha mindketten rá támaszkodunk, akkor kibírjuk egymás mellett a nehézségeket is, és a másik különbözőségét is jobban el tudjuk fogadni.
T. F.: Amikor még együtt jártunk, kétszer is rövidebb szünetet tartottunk. Volt bennünk egyfajta bizonytalanság, hogy együtt vagy külön kell folytatnunk. Szerelmesek voltunk egymásba, és felvetődött bennünk a kérdés, hogy akkor most miért van ez. Óriási ürességet éreztem magamban, utána viszont nyugalmat; jó volt a tudat, hogy semmiképpen sem maradok egyedül, tudok kibe kapaszkodni. Később, amikor Hajninak nehézségei voltak, a Jóistenhez fohászkodtam. A teljesen bizonytalan állapotban sem maradtam egyedül, megvolt a fogódzó. Ennek kell meglennie a mindennapokban is, amikor hol az egyikünk, hol a másikunk van rosszabbul. Idetartozik az is, hogy persze mi sem vagyunk megkímélve a kísértésektől. Egyszer előfordult, hogy szimpatikus lett egy kolléganőm. Ezt azonnal, rögtön az elején el kellett vágni. Hajninak nehezebb volt ez az időszak, de megbeszéltük, lezártuk, és mentünk tovább. Ilyen helyzetekben csak a Jóistenbe kapaszkodhat az ember. Ahogy például a betegségek idején is. Édesanyám két éve stroke-ot kapott, azóta fekszik. Édesapámnak nagyon nehéz, küzdelmes élete volt, öt- vagy hatéves koráig máshol nevelkedett. Rengeteg erőszakkal találkozott az élete során, de édesanyámmal együtt felneveltek három fiút, negyvennyolc éve házasok. Két éve ápolja, gondozza édesanyámat, persze ápolók is járnak hozzájuk. Természetes számára, hogy nem hagyja magára a beteg feleségét, mert annak idején megfogadták, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Ami az ő életükben már előállt, amit most megélnek, mi még nem tapasztaltunk. Nekünk most még másfajta feladataink, örömeink és terheink vannak.
Az 1% felajánlásával és felhasználásával kapcsolatban további információkat találnak az egyszazalek.katolikus.hu weboldalon.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Daubner-Birkás Bianka
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 10-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
