A régiónkat érthető módon szerencsére nem érintette, de februárban volt a Fekete Történelem Hónapja, mely kisebb részben Nyugat-Európában, nagyobb részben az Egyesült Államokban hülyíti a jónépet. Idén is így történt.
Van valami ironikus abban, amikor egy Lincoln High School nevű, egyébként seattle-i intézményben üti fel a fejét a Black Lives Matter legújabb baromsága, nevezetesen, hogy „fehér felsőbbrendűségnek” minősül, ha valaki szeret írni és olvasni (ezen kívül még megneveztek egy csomó másik dolgot is, de erről majd mindjárt). Ja, és mindezt egy írás- és irodalomórán tömték a diákok fejébe. Lincoln nem biztos, hogy erre gondolt, amikor felszabadította a feketéket, de most már késő bánat.
A Lincoln High School irodalom szakos diákjai (olyan irodalom szakról beszélünk, ahol konkrétan írni, saját műveket szerezni is oktatják a diákokat) a februári Black Lives Matter at School Week keretében ismerkedhettek meg egy brosúrával, amely „a fehér felsőbbrendűség 9 jellemzőjét” ismertette a Seattle Public Schools vitasorozatban, ahová a BLM programja is tartozik. Ebbe esik bele a már említett írás- és olvasásszeretet is, a célközönség pedig bizonyára nem véletlen. A történtek egy felháborodott apukának köszönhetően váltak ismertté.
A középiskolásoknak azt mondták, hogy „az írott szó imádata fehér felsőbbrendűséget jelent”, mivel „kirekeszti sok más módját annak, ahogyan még kommunikálunk”. Magyarul maga a (világ)irodalom is rasszista, az írott kommunikációt pedig „túlértékeljük”, mert „csak azt tiszteljük, ami meg van írva”. Mondjuk ez azért eléggé beszédes. A legtöbb fekete nem arról híres, hogy túlságosan jól kommunikálna vagy írna, így nyilván egy kis politikai háttérrel könnyebb a fehéreket a saját szintjükre lerántani. A „más kommunikáció” alatt pedig gondolom a mutogatást vagy az „ökölszabályt” értik ezek a derék négerek.
„Sajnálom azokat a diákokat, akik magukévá teszik ezek a gondolatokat, mivel így kudarcra lesznek ítélve” – nyilatkozta a névtelenségbe burkolózó apuka a Jason Rantz Show-ban.
Az apa azért névtelenül nyilatkozott, mert félt, hogy az iskola a gyerekén torolná meg az elhangzottakat, majd beszélt arról is, hogy milyen egyéb pontok voltak még a tájékoztatóban.
Először is, ha tagadod a 9 pont valamelyikét, már rasszista vagy, ha pedig tagadod, hogy rasszista vagy, vagy ha túlzottan védekező magatartást tanúsítasz, akkor is (egyszerű a képlet tehát: ne tagadd, hogy az vagy).
„Hogyan kellene egy 15 éves gyereknek tiltakoznia az osztályban, amikor a tagadás és védekezés is a fehérek felsőbbrendűségének jellemzői? Ez egy oktatási visszásság” – fejtette ki az apa.
Innentől igazából bezárul a kör. Nem is annyira burkoltan ez az egész azt jelenti, hogy némán kell tűrnöd mindent, amit le akarnak nyomni a torkodon, ha pedig nézetük szerint egy „marginalizált” csoportot „elnyomsz”, akkor ne tiltakozz, hogy „nem nyomod el”, csak némán hallgasd végig, miért számít „elnyomásnak”, amit teszel. Ellentétes nézeteidet nem ismertetheted, nem védheted meg az írás és/vagy olvasás szeretetét, mert akkor rasszista leszel. Ehhez kapcsolódóan a diákokkal megnézettek egy videót is. Franchesca Ramsey „Getting Called Out: How to Apologize” (Hogyan kérjünk bocsánatot) szerzeménye szintjén ugyanezt állítja, sőt, szerinte „akkor se tiltakozz, ha a marginalizált célcsoportot tényleg nem nyomod el”.
„Hallgass, és remélhetőleg egy másik személy elmagyarázza neked, mit csináltál rosszul, és hogyan tudod jóvá tenni” – összegzi.
„Az a bajom ezzel a tantervvel, hogy ez állítólag egy írás- és irodalomóra, és az ilyen órák semmit sem segítenek abban, hogy a gyerekem jobb író legyen” – ezt már ismét az apa mondja, aki elárulta azt is, hogy a gyereke azért mutatta meg neki a munkalapokat, mert apja korábban arra intette, vigyázzon a radikális baloldali propagandával.
Visszautalva a legelejére, természetesen nem csak az irodalom vagy az írás szeretetétől, vagy az imént felsorolt kategóriák egyikétől lesz valaki rasszista. A kiszivárgott 9 pont „színes”, mint a „toleráns” mozgalmuk. Például, ha valaki önző módon a saját maga által felépített kulturális termékben hisz „segítség” nélkül, az is „mérgező tagadása” a közös függetlenségnek.
De van itt még más finomság is. Az egyik fecnin kidolgozandó tételek vannak, melyek az ember magánéletére vonatkoznak: hogyan jelenik meg életünkben és személyes kapcsolatainkban a fehér szupremácizmus, illetve hogyan tudjuk a fehér felsőbbrendűség jellemzőit a Black Lives Matter princípiumaival erőszakkal megtörni (nem én színeztem ki a mondatot a nagyobb hatás kedvéért, a leírásuk a „disrupt” szót használja, ami egy erőszakosabb kifejezés a megszakításra, megtörésre).
Szemezgessen belőle a kedves olvasó. A teljesség igénye nélkül van itt elemzése az amerikai és dél-afrikai rasszizmusnak (nyilván nem Mandeláék néger terrorjára gondolnak), lehet elmélkedni Beyoncé „feketévé válásáról”, de van egy tétel David Duke-ról is egy New York Times publicisztika alapján. Ez utóbbi a kedvencem. Olyan felszólalást raknék nekik össze belőle, ha ott lennék diák, hogy Washington állam összes sulijából kirúgnának egyszerre.
Nos, nagyjából ennyi. Az alantasabb, a tehetségtelenebb, ha ez a tulajdonság rosszindulattal párosul, mindig azon fog munkálkodni, hogy az erősebbet, a jobbat tiporja sárba, és sosem az fogja érdekelni, hogy ő is fejlődjön. Pedig alázatos munkával sokat el lehet érni, úgy hiszem, nem egy példát tudnánk hozni, ahol alapvetően nehéz helyzetben lévő emberek küzdötték fel magukat teljesen tisztességes eszközökkel. Persze azért ennek is vannak bizonyos határai. Az írás, publikálás, az irodalom nem kifejezetten néger „sport”, amihez pedig nem ért, és idegennek tartja, azt nyilván el akarja taposni ez az alapvetően agresszív rassz, főleg, hogyha azt egy általuk gyűlölt faj testesíti meg.
Lehúznak egy teljes nemzetet a saját szintjükre, s ehhez még segítséget is kapnak az államtól („kicsiben” itthon is ez történik a nem szegregált oktatás miatt). Ez a mostani téma pedig azért hoz ki az átlagosnál jobban a sodromból, mert publicistaként közvetve én is érintett vagyok, amikor az írás, olvasás szeretetét gyalázzák.
Nem mellesleg a látszólag túlbonyolított helyzetekre sokszor a létező legegyszerűbb válaszok a legjobbak. Nem süllyedtünk volna idáig, ha nem lennének például politikailag nem korrekt „varázsszavak”, amelyekkel egész csoportokat lehet sakkban tartani. Tehát hogyha a „rasszista” jelzőre nem mindenki fülét-farkát behúzná és tiltakozna, hogy ő nem az, csak megvonná a vállát és azt mondaná, hogy „és akkor mi van?”, már eltűnt volna az összes ilyen egyenlőségpárti mozgalom a történelem pöcegödrében. Nem az ő lobbijuk az erős, hanem mi vagyunk gyengék.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
