Mivel roppant pozitív fogattatás érte azt az irreális ötletünket, hogy megnézzük, milyenek lettek volna a magyar választások 1990-től fogva, ha olyan elektori rendszer lenne Magyarországon, mint az USA-ban, így gondoltuk tovább visszük ezt a vonalat. Annál is inkább, hiszen ha ezt a rendszert az EU-ra vetítjük rá, akkor nem is olyan teljesen irracionális a gondolatkísérlet, mint egy relatíve kis Magyarország esetében. Az Európai Unió méretében és felépítésében legalább részben emlékeztet az Egyesült Államok modelljére. Még az elektorok számának kikalkulálásától is megkíméltek ezúttal bennünket, hiszen a lakosságarányosan kiosztott helyek már eleve adva vannak, melyeket az európai parlamenti választások képviselőhelyeiként ismerünk. Ezt a legmacerásabb részét a felvetésnek tehát el is végezték réges rég az EU bürokratái helyettünk. Szinte mondhatjuk, hogy a felépítése az európai parlamenti választásnak már részben ugyanolyan, mint az amerikai. Az Európai Parlament képviselőinek összlétszáma van elosztva lakosságszámmal arányosan a tagállamok között. Pont, mint az USA-ban a Kongresszus létszáma és az elektorok száma. Így van Magyarországnak például jelenleg 21 képviselői helye. A különbség, hogy az EU választási rendszere arányos és nincsen meg az amerikai modell „győztes mindent visz” őrülete. Attól, hogy Magyarországon a Fidesz 2004 óta minden EP-választáson a legtöbb voksot kapja, nem viszi az Európai Néppárt (melynek a Fidesz is tagja) mind a 21 képviselői helyet, hanem arányosan megoszlik ez több párt között, akikre a választók nagyobb számban adták voksukat. Ettől az Európai Parlament sokkal sokszínűbb, sokkal több nézőpont és csoportosulás képviselteti magát benne. Ez ezerszer demokratikusabb és igazságosabb, mintha minden helyet vinne a győztes, mint az elektori rendszerben az USA-ban. Cserébe viszont az Európai Parlament sokkal kevésbé hatékony. Rengeteg kompromisszumra van szükség egy döntés meghozatalához, melyeket sokszor nem tudják megkötni. Ha mégis, akkor pedig csak úgy, ha mindenki annyit ad fel a maga részéből, hogy a közös határozat már egy semmitmondó üres lózung szintjén van. Bár kevésbé igazságos, a tétjeinket úgy tettük meg az egész gondolatkísérlet elején, hogy az Európai Unió sokkal hatékonyabb tudna lenni a „győztes mindent visz” elvén működő elektori rendszerrel. Attól ismét tekintsünk el, hogy ha ezen logika mentén zajlanának a választások a nagy európai pártok teljesen más taktikát alkalmaznának. Feltehetően nem lenne ennyi kis csoport, hanem beolvadnának nagyobbakba és kialakulna egy nagy bal és egy nagy jobboldali tábor. Esetleg egy harmadik fél még maximum. Ahogy attól is tekintsünk el, ha egy átlag választó európai szinten voksolna és mondjuk nem egy Fidesz logót látna a lapon hanem, hogy EPP, akkor azt sem tudná mi hány óra. Vagy ha tudná mit képvisel egy EPP vezetői szinten, akkor egyáltalán nem voksolt volna rá, nem úgy a Fideszre. Ezektől a részletektől elkell tekintsünk a fiktív felvetésben. Az elektori rendszerrel működő Európai Unió felvetését 2004-től, Magyarország EU csatlakozásától indítjuk.
2004-ben még 732 fős volt az Európai Parlament. Ennek értelmében 732 elektorunk van összesen, melyeket szétosztottunk a tagállamokba népességarányosan. Ez azt jelenti, hogy a győzelemhez 367 elektor megszerzése szükségeltetik. Ezt az EPP (Európai Néppárt) nagyon simán megugrotta. Jobbközép győzelem született. Nem csoda hiszen Németországot, aki ebben a versenyben viszi, már jó esélyekkel indul, hiszen a legtöbb, 99 elektort éri. Az, hogy mellé két 78 elektoros tagállamot, Olaszországot és az Egyesült Királyságot is bezsebelt már biztos út a győzelem felé. Persze ne feledkezzünk meg az újonnan csatlakozott első szavazó Lengyelországról se, aki a keleti térfél legerősebb aduásza a maga 54 elektorával. A PES (Európai szocialisták) a hagyományosan baloldali, déli, mediterrán régióban erős, illetve Franciaországban is komoly bázissal rendelkezik. Mindkettő tagállam magas elektorszámmal rendelkezik. Franciaországot magabiztosan vitték a szocialisták, Spanyolországban viszont nagyon kemény küzdelmek mentek végbe ezért. A legizgalmasabb csatatérállam lett volna, ha ez a rendszer van érvényben. Másik két billegő állam Svédország és Hollandia volt, melyeket a PES bezsebelt. Azonban annyi elektorral nem bírtak, hogy változtassanak a helyzet állásán. A többi pár tagállam amelyeket pedig még megszerzett, édeskevésnek bizonyultak már ebben a helyzetben. Az ALDE (liberálisok) viszont a maguk szintjén örülhettek hiszen Finnországot és Litvániát is megnyerték maguknak. A radikális jobboldali, euroszkeptikus UEN pedig nagy meglepetésre elvitte Lettországot. Ez csak 9 elektort ért.
Románia és Bulgária csatlakozott az EU-hoz, így népiképp át lett szabva a Parlament létszáma és ezzel az elektoraink száma is. Új tagállamok ide vagy oda, simán földbe döngölt mindenkit az EPP. Ilyen nagyarányú győzelem ritkán születik. A szükséges 369 elektort durván felülmúlta. A baloldal szinte megsemmisült. A PES az összes hagyományosan balos régióját is elvesztette. Mindösszesen Dániát és Svédországot tudta elhódítani. Ők viszont édeskevesek bármihez is. A csúfos bukást még szégyenteljesebbé teszi, hogy még az ECR (Európai konzervatívok) is több elektort kapartak össze, mint a legnagyobb baloldali párt, holott az ECR eddig sehol sem volt. Bár az EPP tarolt úgy is, hogy az egyik nagy elektorszámú Egyesült Királyságot lenyúlta az ECR előle, azért elkezdhetett volna fájni a feje ebben a helyzetben, hogy komoly jobboldali riválist kapott a Néppárt.
Horvátország is csatlakozott 2013-ban, így 2014-re ismét újra kellett a parlamenti helyeket és az elektorokat is kalkulálni. A győzelemhez szükséges elektorok száma így 376-ra emelkedett. Ahogy láthatjuk az EPP komolyan visszaszorult a 4 évvel ezelőtti nagyarányú győzelméhez képest. A szocialisták népiképp pozitívabbak lehettek, hiszen végre sikerült a hagyományosan jó esélyekkel kecsegtető Olaszországot is maguk mellé állítani, ahogyan először sikerült egy keleti tagállamot is megnyerniük maguknak Románia képében. Spanyolország miatt viszont minden bizonnyal nagyon keserűek lettek volna, hogy a tradicionálisan baloldali déli országot most sem sikerült behúzniuk. Franciaország esetében pedig, ahol szintén évtizedekkel korábban komoly esélyeik és bázisuk volt, nem egyszer meg is nyerték, most rendkívül visszaszorult a támogatottságuk. Ha ez nem lenne elég, Görögországból a GUE képében egy (szélső)baloldali riválist is kaptak. Franciaországra visszatérve, először fordult elő, hogy szélsőjobboldaliak vigyenek egy ekkora, rengeteg elektort érő államot. Korábban az – akkor még-, UEN néven futó projekt Lettország akkori 9 elektorával nem jelentett komoly fenyegetést, azonban mára EAF néven, az egyik legnépesebb, 74 elektort érő tagállamban, hogy nyerni tudott meglehetősen aggasztó lehet a mainstream pártoknak. Leginkább ez a fajta előretörés az EPP-nek fájhatott, hiszen ha a szélsőjobboldal nem viszi el előle Franciaországot, akkor annak elektoraival megszerezhette volna a szükséges elektori számot és a többséget. Ott lett volna még számára az Egyesült Királyság is, ahol korábban jól szerepelt és szintén rengeteg elektort ér, azonban hajszál híján de lenyomta a tagállam függetlenedéséért küzdő csoportosulás. Ha ez nem lett volna elég, akkor Lengyelország a maga 51 elektorával is hajszálon múlott, hogy meglegyen az EPP-nek. Pár ezer szavazat döntötte el, hogy ne a rivális, konzervatív ECR vigye el, ahogyan Dániát is. Úgy néz ki az EPP több komoly riválist is kapott a jobboldalon. Ennek következményeként pedig nem volt képes elérni a szükséges 376 elektort. Ilyen patthelyzet esetében az USA-ban a Képviselőház dönt arról, hogy ki legyen a győztes. Az első három legtöbb szavazatot kapott jelölt közül dönthetnek. Ami így az EPP (jobbközép), PES (balközép) és az EAF(szélsőjobb) között dőlne el. Mivel se Képviselőháza nincs az EU-nak, sem elektori rendszere, így semmiféle szabályzata sem ilyen esetre, elég nehéz megmondani mi következne ebben a helyzetben. Mivel az USA-ban ezen a képviselőházi szavazáson minden tagállam szavazata egy voksot ér, ehhez leginkább hasonló EU-s intézmény az Európai Bizottság, így ebben a fiktív univerzumban neki ítéltük a döntés meghozatalának jogát.
Nem igazán tudjuk végül az Európai Bizottság kit nevezett meg győztesnek négy évvel ezelőtt, de, hogy ez a feladat megint rájuk hárul az már most teljesen biztos az adatokat nézve. Az EPP még mindig a legtöbb elektort szerezte meg, ám tovább gyengült. A szükséges 376 elektortól távolabb került jóval, mint négy évvel korábban. A kötelezőt hozta és Németország egyértelműen az övé. A 2004 óta szintén rá voksoló Magyarországot, Szlovéniát, Bulgáriát és Horvátországot is simán hozta. Romániát is visszabillentette a szocialistáktól a maga javára. Görögországot egyenesen a szélsőbaloldaloldaltól nyerte vissza. Nagyon hosszú idő óta először nyerte vissza szintén a baloldaltól Svédországot is. Ám ezek nem rendelkeznek annyi elektorral, hogy elegendő legyen a minimális 376-hoz. Ahhoz, hogy az EPP nyerni tudjon, minimum még egy nagy elektorszámú államot be kellett volna húznia, a 70 elektort meghaladó tagállamok közül. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország ez a hármas. Az Egyesült Királyság azonban gyakorlatilag már nem is vesz részt az EU-ban. Franciaországban a szélsőjobboldal – immár ID-ként-, még nagyobbat tarolt, mint 4 éve. Ami igazán fájdalmas lehet az EPP-nek és a korábban szocialista reménységnek is számító Olaszországban, hogy szintén az ID tarolt. Ezzel a szélsőjobboldal már két államot nyert meg és nem is akármilyen elektori számmal rendelkező országokat. Az EPP esélye a győzelemre még abban az esetben lett volna lehetséges, ha legalább az egyik szintén magas elektorszámmal bíró államot viszi, mint Lengyelország vagy Spanyolország és ezek mellé még legalább egy 20 körüli elektorral bíró tagállamot. Elméletileg erre lett is volna esélye. A legkényelmesebb persze az lett volna, ha mindkét 50 feletti elektorral rendelkező államot viszi az EPP. Korábban mindegyikben képes volt győzelemre. A spanyolokat( és portugálokat) azonban hosszú idő után visszahódította a baloldal, Lengyelországban pedig az EPP régi félelmei beigazolódtak. A jobboldali rivális ECR már az előző választásokon is megszorongatta az EPP-t, de most már egyértelműen fölé kerekedett Lengyelországban. A korábban EPP-s fellegvárként működő, nem kevés 51 elektort érő Lengyelországot elbukta. Emellett további 4 nagyágyút is, ahol korábban jól tudott szerepelni. Különösen fájdalmas, hogy ebből az igazán nagyokat a szélsőjobboldal happolta el előle. Az EPP-n semmi nem segíthet. Statisztikákat nézve még talán megdobhatnánk 7 elektorral, hiszen a Szlovákiában közösen indult EPP-ALDE-s helyeket megfeleztük. Ami persze sem az elektori rendszerben nem létező gyakorlat, de az sem, hogy így induljanak pártok. (Nyilvánvalóan a valóságban egy elektori rendszerben ilyesmi nem fordulna elő.) A nagy baloldali PES már 10 éve leszálló ágban van, azonban a most már a nagy jobboldali EPP is meredeken csúszik lefelé. A szélsőjobboldal és a konzervatív jobboldaliak viszont törnek felfelé. Ha egyesülnének, melléjük pedig az EPP-ből is átmennének jó pár tagállamból, akkor nagyon komoly erőt jelentenének az EU-ban. De választást nyerni még egy nekik kedvezően torzító elektori rendszerben sem tudnának egyenlőre.
Az a kezdeti elképzelésünk, hogy az EU-t hatékonyabbá tenné egy elektori rendszer, a végére megdőlt. A 2004-es és a 2009-es választások esetén ez még igaznak bizonyult, de a 2014-es és 2019-es szavazásokon már csúfos kudarc lett volna. Persze ha a korábbi, nagyarányú EPP-s győzelmek után hatékonyan tudta volna végig vinni a pártszövetség az akaratát, akkor eleve nem alakulnak ki azon okok többsége sem, amely az EU ilyen arányú széteséséhez, széthúzásához vezetnek. Beleértve a Brexitet, vagy a szélsőjobb előretörését. Amire viszont abszolút jó volt ez a fiktív univerzum, hogy még jobban és tisztábban kirajzolta az EU iszonyatos betegségeit. Az adatok, amikkel dolgoztunk valósak. 2019-re valóban ennyire széttöredezett tagállamonként az irányvonal, melyet támogatnak az Európai Unió polgárai. Az egyik legnépesebb, legfejeltebb, atomhatalom Franciaországban valóban már 6 éve a legtöbb voksot a szélsőjobboldal kapja. Ez pedig a szintén népes Olaszországra is átterjedt. Az okait természetesen értjük, viszont a felülkerekedésük esetén az EU elveszítené még azon kevés pozitív vívmányait is, ami eddig megvolt. De ha nem megyünk ebbe bele, csak azt nézzük egyszerűen mennyire színes lett a térkép az utolsó két választásra, akkor is siralmas a helyzet. A színkavalkád azt mutatja, hogy nincsen egységes európai gondolat. Nincsen egységes irányvonal, melyet Európa népei követnének. Nem is A és B gondolat verseng egymással, hanem számtalan. Az Európai Unió lakossága ezerféle okból, ezerfelé húz. Sokáig tartottunk az Európai Egyesült Államok orwelli jövőképétől, mára azonban láthatjuk, hogy ennek a realitása igencsak csekély. Nem, hogy centralizált egyesült államok szövetsége nem lesz ebből, de még egy laza konföderációként sem lehet lassan fenntartani, ha a folyamatok így haladnak tovább. Már pedig az minden európai ország, nép és egyén érdeke is lenne.
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
