Ma 70 évvel ezelőtt indultak el az első kitelepített svábokkal teli vagonok a budaörsi vasútállomásról. Mintegy 185 ezer embert embert bélyegeztek meg, semmiztek ki és üldöztek el a csecsemőtől az aggastyánig terjedő kollektív bűnösség barbár elve alapján, amelyet a győztes hatalmak a lelkiismeret furdalás szikrája nélkül tettek magukévá. Kevesen tudják azonban, hogy a közép-és kelet-európai németség áttelepítésének ötlete először nem Sztálin, Churchill, vagy Truman fejéből pattant ki – hanem Hitleréből.
A nemzetiszocialista ideológia szerint mindenki a „német népközösség” része volt, akinek anyanyelve a német. A III. Birodalom a harmincas években hatalmas propaganda hadjáratba fogott, hogy a Németország határain túl élő „népi németek” nyelvi, és – ami még fontosabb – kulturális, lelki asszimilációját visszájára fordítsa, és elhitesse velük: igazi hazájuk a Reich. Az erre a célra létrehozott Volksbundot Magyarországon sokan azzal vádolták, hogy Berlin ötödik hadoszlopaként a Dunántúl németesítését, végül Németországhoz csatolását készítik elő. Tény, hogy létezett ilyen forgatókönyv is – ám az évtized végére a Führer inkább arra jutott: egyelőre
egyszerűbb az összes németet begyűjteni a Birodalomba, mint a Birodalmat kiterjeszteni minden németek lakta vidékre.
(Persze a hosszú túvú terv ez, sőt, még ennél is jóval több volt, de egyelőre igazodott a reálpolitikához.)
Egy hónappal azután, hogy a Wehrmacht lerohanta Lengyelországot, be is jelentette elképzeléseit a Reichtagban.
„Kelet és Dél Európában jelentős számban élnek németek szórványokba. A nacionalizmus és a faji eszmék korában utópikus lenne azt hinni, hogy a fejlett népek gond nélkül asszimilálhatók. Ezért Európa jövőjének biztosítása céljából alapvetően fontos feladat a népességtelepítés, mely az esetleges konfliktusok okait is részben megszüntetné.”
Döbbenetes, de igaz: a háború utáni győztesek pontosan ugyanezzel indokolták a kitelepítéseket: a németek soha nem illeszkednek be igazán egyet nemzetbe sem, és egy új világháború csak azzal előzhető meg, ha mind „hazatérnek” Németországba. Hogy ez a „haza” e milliók számára már nemzedékek óta a Baltikum, Csehország, Románia vagy épp Magyarország volt – azt éppen úgy nem érdekelte Hitlert, mint Sztálint. Hogy a két diktátor mennyire vagonkérdésnek tekintette az egészet, jól mutatja, hogy a Führer maga emelte ki:
„Németország és a Szovjetunió ebben a kérdésben azonos nézetet vall, és segíti egymást.”
Hazatérés
Ekkor persze Hitler még rémálmában sem gondolta, hogy néhány évvel később ezt nem ő, hanem ellenségei fogják kivitelezni, sokkal brutálisabb módszerekkel. Sőt, kormányzása jeletnős erdményeként tekintett a „Heimkehr” (hazatérés) programra, amelyet plakátokon is népszerűsítettek.
A gondolatot hamarosan tettek is követték. Már októberben egyezmény született a lettországi, majd az észtországi, két évvel később pedig a litvániai németek áttelepítéséről is – igaz, ekkor már Moszkvával, amely megszállta az országot. Lengyelország felosztása után a szovjetekkel kötöttek szerződést a Vörös Hadsereg megszállási övezetében élő németek deportálásáról. Egy évvel később hasonló sors jutott a Szovjetúnióhoz csatolt Besszarábia németjeinek is. Még ’39-ben megállapodtak Mussolinivel a dél-tiroli német ajkú kisebbség Németországba költöztetéséről, 1940-ben pedig Románia „szabadult meg” berlini segítséggel a dél-bukovinai és dobrudzsai németektől.
1939 és ’41 között
összesen mintegy 900 ezer ember „tért haza” a Birodalomba.
Jelentős részüket a németek által megszállt Lengyelországba telepítették – ahonnan a háború után brutális kegyetlenséggel üldözték el (sok esetben gyilkolták meg) őket.
Ezeket az áttelepítéseket persze nem kísérte a ’45 utáni deportálásokra jellemző kifosztás, és megbélyegzés, hiszen a „népi németek” akkor Európa legerősebb hatalmának hívására kerekedtek el. Erre a meghívóra azonban sok esetben
éppen úgy nem lehetett nemet mondani, mint a későbbi kiutasításra.
Az áttelepítések többsége papíron önkéntes volt, ám a megállapodásokat a helyi németség feje felett kötötték meg, és igyekeztek minél világosabbá tenni számukra, hogy a Birodalom tárt karokkal „várja haza” őket – szülőföldjükön azonban felesleges emberekké váltak, és nem lehet sokáig maradásuk.
Hitlerék tragikus módon maguk teremtették meg a precedenst – és részben az „érveket” is – az közép-és kelet-európai németség elüldözésére. 1945 és 48 között összesen nagyjából 11 millió németnek kellett elhagynia szülőföldjét. Az embertelen bánásmód sok ezer ember életébe került, évtizedeken keresztül senki sem kért bocsánatot tőlük, kárpótlásuk pedig a mai napig tabu témának számít, amelyet a hivatalos berlini politika még felvetni sem mer nemzetközi fórumokon.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
