Beáta most 29 éves, egy magán-egészségügyi cégnél dolgozik gyógytornászként. Budapesten él, állásából és a munka után külön vállalt kezelésekből tartja fent magát. Három éve még elképzelni sem tudta volna, hogy fizetéséből akár csak egy önálló albérletet fenntartson. Igaz, akkor még a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórházban dolgozott. Utolsó fizetése nettó 126 ezer forint volt.
Sokáig bírta, 2010-ben kezdett nettó 99 ezer forintos fizetéssel, az akkor még önálló intézményként működő szikszói kórházban. Bár a körülmények akkor sem voltak túl jók, az akkori vezetés szinte mindent megtett, amit csak lehetett.
„Nem volt régi dolog Szikszón a rehabilitáció, az osztály előtte szülész-nőgyógyászat volt. Próbáltak egyébként újítani és fejleszteni. Ott egyébként nagyon sok olyan eszközt megkaptunk, amivel a jóval felszereltebb kórházak sem mindig rendelkeztek, ezért utólag is hálás vagyok a főorvosnak. De azért lehettek volna jobb körülmények is. A főorvos mindent próbált megtenni, bújta a pályázatokat, rehabilitációs szakorvos volt, ezért tudta, hogy mi kell. Ő megtett mindent, de sajnos nem rajta múlott, feljebb volt a probléma.”
Az átalakítás után romlott a helyzet
Az intézményben működött egy medencés gyógytorna egység, az ottani bevételekből folyamatosan fejlesztettek és még év végi jutalmat is kaptak belőle. Aztán 2012-ben az Orbán-kormány átszervezte a kórházakat.
„Jött a központosítás, és közölték, hogy nincsen városi kórház, megyei kórház leszünk. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház, szikszói telephellyel. Nem jártunk vele jól.”
Az összevonás után feltűnően kevés eszköz jutott a három rehabilitációs osztályra, viszont a betegek ellátásához szükséges „logisztika” megoldása még több munkaidőt igényelt. A dolgozók úgy érezték, hogy nem volt szakmailag indokolt az átalakítás.
Túl gyorsan beértek, az új vezetés azonnal tett róla, hogy ne így legyen
„Volt egy transzferbuszunk. A messzebbről jövő kollegákat összeszedték, munka után pedig haza is vitték Szikszóról. Ez havonta kétezer forint volt. Amikor a megyei kórház alá bekerültünk, az volt a legelső lépése az akkori igazgatónak, hogy megszüntette a transzferjáratot.”
Ugyan fizették a munkába járás költségeit, de az egyetlen probléma az volt, hogy a dolgozók nagy részének nem volt oda közvetlen járata.
„Így a korábbi 20 perc helyett egy órás volt a bejutás, ha volt közvetlen átszállásom, előfordult viszont, hogy mínuszokban vártam fél órát csak az átszállásra. Mi azt éreztük, hogy egy jól fejlődő kórházat vertek szét, de ezt soha nem fogják beismerni.”
Gyógytornászként beteghordás
Beáta szerencsés lehetett volna, mert az osztályon nagyjából betartották a munkaidőre vonatkozó előírásokat. A nehéz fizikai munkát végző egészségügyi dolgozóknak a napi 8 órából csupán 6-ot lehet az adott munkakörben dolgozni. Gyógytornászként mindig hazamehetett volna a 6 óra letelte után, hogy otthon, a fennmaradó munkaidőben még elvégezze az adminisztrációt. Más kérdés, hogy kollégái nagy részével együtt nem tette meg.
A betegek érdekében ugyanis gyakran volt, hogy túlórákat is elvállalt. Annyi pácienst osztottak be a szabályozás alapján, hogy csak úgy tudta tisztességesen, a rehabilitációjuk szempontjából hasznosan elvégezni a munkáját, ha tovább maradt.
A túlórát a kórház nem fizette ki, de a túlmunka végzésére semmilyen utasítás nem érkezett. Azt mondta, a lelkiismeretükön múlott az, hogy mennyit maradnak bent még pluszban a minimálbér körüli fizetésért. Más kérdés, hogy az a fél óra (ebből 20 perc a torna) sem volt elég, ami a kvóta alapján egy betegre jutott.
„A 70 éves, combnyaktörött hölgynek elég, hiszen nem biztos, hogy van ereje végigcsinálni azt a 20 perces tornát, viszont a 25 éves, keresztszalag-szakadással műtött férfinak ez kevés. Az esetek nagy részében egyébként az ilyen esetek, azaz a fiatalok jutottak el a magánszférába, hogyha ki tudták fizetni. Ha nem tudták, akkor maradt a heti 2-3 alkalom, ami nem elég.”
Beáta szerint alapjaiban kellene átalakítani az állami egészségügyi rendszert, ennek részeként pedig minden dolgozó munkáját el kellene ismerni anyagilag is. Azt mondta, hogy a gyógytorna önmagában nem volt annyira megterhelő, mint a munkának az a része, amit nem is neki kellett volna végezni. Ha azonban másra várt volna, akkor azt a betegek sínylik meg.
„Sokszor kemény fizikai munka volt, de azt azért hozzá kell tennem, hogy ez abból adódott, hogy mégha gyógytornászból elég is lett volna, segédápolóból, beteghordozóból óriási hiány volt, mert egyáltalán nem becsülték meg őket. Volt, hogy egy közel kétméteres éberkómás fekvő páciens feküdt az ágyban, de le volt csúszva. Beteghordót nem tudtam hívni, mert aki bent volt, arra 3 másik osztályon is szükség volt, mindamellett, hogy az ambulancián kellett segítenie. Ezért inkább úgy voltam vele, hogy megpróbálom én visszarakni a beteget az 52 kilómmal.”
Számos alkalommal előfordult, hogy kisebb sérüléseket szenvedett azért, mert a döntéshozók gyakorlatilag semmibe vették a beteghordók fontosságát. Beáta végül akkor érezte, hogy váltania kell, amikor 5 év után elfogytak a régi kollégák, és ő volt ott a második legrégebbi gyógytornász.
„Nem tudtam hova fordulni szakmai segítségért, ha elakadtam. Azt éreztem, hogy ahhoz még nem vagyok tapasztalt – akkor voltam 26 -, hogy én tanítsam a pályakezdőket. Tisztába voltam a hiányosságaimmal. Nem volt jó, hogy tovább nem tudok fejlődni, nem tudok kitől kérdezni, viszont ott vannak a betegek, akik azt várják, hogy én mivel tudok segíteni.”
Sokan elmentek szülni. Egy gyerek, utána még egy, aztán meg azt mondták, hogy inkább nem mennek vissza dolgozni, mert két gyerek mellett nem éri meg bejárni ennyi pénzért.
Beáta a szüleivel lakott, úgyhogy egy ideig nem jelentett számára gondot az alacsony fizetés. Az viszont tény, hogy abból a pénzből nem tudott volna önállóan megélni, amit a kórháztól kapott.
„A legutolsó fizetés 126 ezer forint volt, 3 évvel ezelőtt, amikor felmondtam. Ha most visszamennék, akkor 150-160 körül keresnék.”
A váltás szakmán belül történt: Budapestre költözött, és a magánegészségügyben helyezkedett el. A rendelőben alkalmazottként nettó 200 ezer forint felett keres, emellé jönnek még a saját páciensek.
Nemcsak a pénz jobb, de a körülmények is, és a szakmai fejlődés is biztosított. Munka viszont több van. A cégnél heti 40 órát dolgozik, nagyobb a hajtás, gyakran még ebédelni sincs idő, de fizikai szempontból jóval könnyebb a munkavégzés, hiszen nem neki kell cipelni a pácienseket.
El kéne kezdeni anyagilag is elismerni az egészségügyi dolgozókat
Rig Lajos, a Jobbik egészségügyi szakpolitikusa évtizedeket dolgozott az egészségügyben, mielőtt országgyűlési képviselővé választották. Szerinte azért sem hallja meg már a vezetés, hogy mi a munkát veszélyeztető valódi probléma, mert egészségügyi dolgozók félnek véleményt nyilvánítani.
Pedig, ha valaki, akkor ők aztán tényleg hitelesen elmondhatnák, hogy mennyi és milyen súlyos probléma van az állami ellátásban. Rig Lajos szerint a kormányzatnak 9 év után ideje lenne valamit érdemben is kezdenie az egészségüggyel, és egyetlen egyszerű dolgot megérteni;
„Az egészségügyi rendszer úgy működik, mint egy óramű. Akárcsak a fogaskerekeknek, minden egyes dolgozónak fontos szerepe van abban, hogy jól működjön a rendszer. A takarítónő, a beteghordó, a műtős, az ápoló, az altatóorvos és a vezetők is ugyanolyan fontos elemei az egészségügynek. Ha valamelyik hiányzik, akkor ott gond van.”
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
