Oroszország saját maga által elfogadott nemzetközi egyezményeket megsértve támadta meg Ukrajnát. Tette mindezt azért, mert felbátorodott az USA és több vezető NATO tagország példáján. Ha a Nyugat fittyet hány a saját elveire és szabályaira, ugyan másnak miért kéne betartani őket? Ez volt a logika. Az USA 1991-ben vált az új, egy pólusú világ egyedüli szuperhatalmává. Az első konfliktus a Délszláv háború volt, amivel szembesült. Mivel a blogon is sokat foglalkoztunk ezzel a konfliktussal, nézzük meg ennek példáján, hogy a Nyugat, hogyan vette semmibe saját jogszabályait, eszméit, elveit így precedenst teremtve arra, hogy szép ideákat hangoztatva, hogyan lehet ugyanúgy aljas geopolitikai érdekek szerint működni.
1. Jugoszlávia fegyverembargója
1991. június 25.-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. Ekkorra már hónapok óta folytak a harcok Horvátországban a JNA( Jugoszláv Néphadsereg) által felfegyverzett szerbek ellen. Mivel Horvátország nem volt független állam, így hadserege sem volt. Fegyveres erőit egyedül a horvát rendőrök és két civil önkéntesekből álló csapat (ZNG, HOS) jelentette. Horvátország szuverenitását sem az USA, sem az Európai Közösség nem ismerte el. Jugoszlávia a hidegháború alatt jó szövetségese volt a Nyugatnak. Ez a reflex diktálta, hogy annak egyben tartása legyen prioritás. Ennek okán az ENSZ teljes fegyverembargót vezetett be Jugoszlávia egész területére (mivel senki nem ismerte el, így Szlovénia és Horvátország területét is beleértve). Azaz legálisan lehetetlen volt külföldről fegyverekkel támogatni a horvátokat, Európa harmadik legfelszereltebb hadseregével szemben. Míg a JNA-nak a fegyverembargó semmiféle problémát nem jelentett, hiszen bőségesen rendelkezésre álltak minden harcászati eszközből. Így teremtett a Nyugat lehetőséget arra, hogy Belgrád gyorsan lerendezze a szabadságra vágyó népeit. Ezt meglehetősen brutális harcmodorral, pusztítással, civilek elleni erőszakkal, etnikai tisztogatással, népírtásokkal érte el. Miközben a ZNG és a HOS képzetlen és alig felszerelt egységei hősiesen dacoltak a túlerővel szemben, miközben szembenéztek azzal a kilátással is, hogy nemzetközi elismerésük nélkül, ők Nyugaton terrorszervezetnek fognak minősülni, aminek komoly következményei lesznek a jövőben, ha túlélik a harcokat is.
Miután az Európai Közösség és az USA lehetőséget teremtett a II. Világháború utáni első nagy faji vérengzéseknek, lassan ráeszméltek, hogy a nagyszerb nacionalizmus inkább Oroszország felé fog húzni, így Jugoszlávia egyben tartása elhibázott döntésnek bizonyult számukra geopolitikailag. Így nagyon gyorsan szélkakasként változott meg a Nyugat álláspontja a kérdésben és 1992 januárjára a legtöbb ország elismerte Horvátország létezését és tűzszünetet csikartak ki.
2. A békefenntartóság haszontalansága
1992 tavaszára megalakult az UNPROFOR és a nemzetközi békefenntartók bevonultak Horvátország szerbek által elfoglalt régióiba (Szerb Krajnai Köztársaság). Mivel a Nyugat elsődleges szempontja geopolitikai volt, és a tűzszünettel elérték első lehetséges céljukat, valamint a Boszniában kibontakozó konfliktusra és érdekeikre terelődött a figyelmük, ezért a Krajnai békefenntartás többnyire alibi szerep volt. Az 1992-es évben több tucat etnikai tisztogatás történt horvát civilek ellen a Szerb Krajnai Hadsereg részéről. Bár már javában a Nyugat által kirendelt országok csapatai állomásoztak a területen, nem sok dolgot tettek több száz civil lemészárlása ellen.
Gondolnánk, hogy akkor katonai konfliktusok elsimításában inkább jeleskedtek és éberen őrizték a tűzszünetet. Ez azonban szintén nem szolgálta geopolitikai érdeküket, mert a horvátok mellé pártolt USA eredményeket szeretett volna látni a szerbekkel szemben, ezért tűzszünet és békefenntartók által felügyelt szerb zóna ide vagy oda, az amerikai és német támogatottságú új horvát hadsereg gyakorlatilag akkor és ott kezdett támadásba 1992 és 1995 között, amikor csak akart és ott ahol akart. Feltéve, ha egyeztetett erről a megfelelő nyugati nagykövetségekkel előtte. Az USA első zágrábi nagykövete Peter Galbraith volt, aki nem csak a horvátországi hadműveletekre hunyta le a szemeit, de Bill Clinton kifejezett kérésére 1994-ben több esetben is amerikai fegyverszállítmányokat engedett át Horvátország területén, hogy Boszniába jussanak a boszniai horvátok és bosnyákok katonai megsegítésére. Ezzel totálisan megsértve a pár éve az USA által szorgalmazott és még érvényben lévő ENSZ fegyverembargóját. Egy Galbraith elleni képviselőházi kivizsgáláson kívül ez semmilyen következménnyel nem járt. Becsületére váljék, hogy 1995-ben a Horvátországból menekülő több százezer szerb konvojába betársult a nagykövet, hogy tiltakozzon és meggátolja a menekülő civilek elleni horvát atrocitásokat.
3. Jugoszlávia NATO-bombázása
A Délszláv háború első, nagy szakasza lezárult 1995 végén a Daytoni-megállapodásokkal. 1995 folyamán amerikai vezénylettel a NATO bombázást hajtott végre Boszniában a szerb csapatok ellen, miután korábbiakhoz képest is ipari mértékűre növekedtek a szerbek által elkövetett népirtások. Ez még teljes összhangban volt a Nyugati világ alapszerződéseivel, ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával és felkérésére történt. Ez pár évvel később már nem működött.
1998-ban eszkalálódott a konfliktus Koszovóban az albánok és a szerbek között. Mivel Koszovó sohasem volt független ország, csak autonómiája volt Szerbán belül, így nem rendelkezett katonai egységekkel (csakúgy, mint a horvátok és a bosnyákok sem 1991-1992-ben) azonban, mivel még csak tagköztársaság sem volt, saját rendőrsége sem volt. AZ UCK, az albán katonai felszabadító szabadcsapat kizárólag alvilági fegyvercsempészetre és brutális terrorakciókra, gerillacsapásokra hagyatkozott a szerb jugoszláv erők és rendőrség ellen. Az, hogy az albán fegyveresek terrorszervezetnek minősüljenek a Nyugati világ szemében nem lehetett elkerülni, ennek ellenére gyakorlatban efelett ismét szemet hunytak és támogatták őket. Miután a szerbek a Patkó-hadműveletben megpróbálták kiszorítani az albánokat Koszovóból és temérdek mészárlást követtek el albánok ellen, az USA meglátta a lehetőséget, hogy erkölcsi ürügyet találjon a katonai beavatkozásra. Ismét az ENSZ Biztonsági Tanácsától kért engedélyt a NATO beavatkozásra, de mivel Kína és Oroszország BT tagként nem egyezett bele, így nem kapott a NATO ilyen felhatalmazást. Ez az USA-t és szövetségeseit nem érdekelte és az egész nemzetközi jogot arconköpve kezdte meg Jugoszlávia brutális bombázását, amiben nem csak szerb katonai pontok estek áldozatul, de a belgrádi TV és Rádió székháza, dolgozói, megannyi civil országszerte.
AZ ENSZ alapokmánya tiltja az erőszak alkalmazását, kivéve ha önvédelemből történik, vagy a BT VII. fejezete így határoz. Jugoszlávia 1999-es NATO bombázása esetében egyik sem állt fent. Következménye mindössze azért nem lett, mert az USA szuperhatalmi pozícióban van és nincs, aki ellensúlyt képezzen ellene.
4. Az albánok bosszújának hallgatólagos jóváhagyása
Miután a szerb csapatok kivonultak Koszovóból, mert a brutális bombázás hatására Belgrád feladta céljait, a KFOR vette át a katonai ellenőrzés helyét a térségben. A KFOR ugyanolyan békefenntartó hadtest volt Koszovóban, mint az UNPROFOR korábban Horvátországban és Boszniában. Hatékonysága sem sokban különbözött az 1999-es évben.
Koszovóba albánok tízezrei tértek vissza és a szerbek elleni évtizedes bosszú fűtötte őket. Kifejezetten érdekes, hogy jóadag cigányellenességel is társult, hiszen a roma népesség a szerbek pártját fogta a háborúban. A helyi, évtizedek óta ott élő szerb és roma (zömében idősek) hamar rettegni kezdtek a bosszúszomjas albánoktól. Gracko faluban a szerbek kifejezetten kérték, hogy a KFOR a biztonságuk érdekében állomásozzon a településen. A NATO ígérete ellenére ez sosem történt meg és Prizen és Pec városához hasonlóan tömegmészárlásban ölték meg az idős szerb és cigány lakosokat az albán fegyveresek. Emellett illegális börtönöket tartottak fent, ahol kínzásoknak vetették alá a civileket, amiket a KFOR éves késéssel számolt csak fel. A Nyugat elfogult szimpátiája okán, és a bimbódzó új albán térségbeli geopolitikai szövetségese hálájáért cserébe, hagyott több száz szerb és roma civilt szisztematikusan bosszúból lemészárolni, már jóval a háború és a békekötés után.
Források:
https://irp.fas.org/congress/1996_rpt/bosnia.htm
https://www.hrw.org/reports/1999/kosov2/#_1_10
https://muse.jhu.edu/article/13713
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
