Kezemben régi fénykép. Vitatkozó férfiak összevissza tologatott, eldobált székek között. Az emberek gesztusai és a székek állapota jelzés: a minket körülvevő világ tárgyai észrevétlenül beépülnek az életünkbe. Az emberek tárgyakban is élnek. Nézem a képet, titkai vannak.
Kolozsvár a múlt század nyolcvanas éveiben. A Román Nemzeti Színház színpadán tizenkét sepsiszentgyörgyi színész gyermeki izgalommal csodálkozik rá az állva tapsoló, megrendült közönségre. Beszédes a taps. Mintha néző és játékos egymást fürkészné tekintettel, tapssal, felfénylő reménnyel: Hát ilyenek vagyunk? Ilyenek is lehetnénk?
Reginald Rose Tizenkét dühös ember című darabjában egy törvényszéki tárgyalás végén a sebtében összeszedett, különböző sorsú, műveltségű, szándékú emberekből összeállt esküdtszéknek kell eldöntenie a tények alapján, hogy bűnös-e egy vádlott vagy sem. Élet vagy villamosszék. Az esküdtek előtt látszólag tiszta a helyzet. „Bűnös!”, „Bűnös!”, „Bűnös!”, „Bűnös!”, „Bűnös!” – szavaznak sorban, amíg egyszer csak megszólal az egyik esküdt: „Nem bűnös.” Az esküdtek sietnek, önző módon viselkednek, az emberi tényező nemigen érdekli őket, kitör a botrány, hamar túl kell esni a dolgon, mert mindenki elfoglalt és siet. Egyre kétségbeesettebben vitatkoznak újra és újra, szavaznak újra, ameddig egyszer csak megmoccan valami emberi, megmagyarázhatatlan energia a lelkekben.
A vita hevében egyre érzékenyebben nyilatkoznak meg, amikor váratlanul megszólal ennek is, annak is a lelke legmélyén az egykori gyermek, a mindannyiunk lelkében létező jobbik én. „Nem bűnös!”, „Nem bűnös”, „Nem bűnös!” – sikolt fel az utolsó ellenálló. Csend. Az esküdtek szégyenkezve néznek egymás szemébe. Még az eső is eláll. Csodavárónak és csodateremtőnek, nézőnek és színésznek is a lelkében moccant a gyermek… Akkor kívánkozott ki az ünneplő közönségből a kérdés: Hát ilyenek is vagyunk? Ilyenek is lehetnénk…
A megtisztulásnak ez a pillanata akkor ott, Kolozsváron megismételhetetlenül forrástiszta szinten játékszertartássá vált. Akkor este mintha a mércét is a Gondviselő igazgatta volna a helyére… Szerepeink sorsunk részévé váltak akkor este. Teltek az évek. Váratlanul a képzeletünkben tovább élő esküdt-teremben egy szék üresen maradt… majd a második… a harmadik… mindig akkor, amikor egy-egy színész végleg kilépett a játékból és eltűnt a múló időben.
Az elmúlt napokban a nyolcadik szék is üresen maradt… Képek között kotorászom. És az egyiken rábukkanok a legfiatalabbra, akiről most írnom kell. Ő az, akinek a váratlan halála megrendítette az őt tisztelő, szerető pályatársakat, munkatársakat és közönséget. Áll egy szék mellett… Miközben a vita hevében összevissza dobált székek repültek jobbra-balra, az övé a helyén van. Visszafogott, bölcs, csak néz a többiekre, és belekapaszkodik a székbe, mintha segítséget kérne attól.
Ember és tárgy viszonya. Titkai vannak. Ez már ő. A mindig civilizált, jó modorú, megbízható, szavahihető, embertársát tisztelő, visszafogott, bölcs pályatárs. Csergőffy László, aki követte társait a múló időben: Fekete Gyulát, Berkó Györgyöt, Völgyesi Jánost, Zsoldos Árpádot, Darvas Lászlót, Kőmíves Mihályt és Győry Andrást.
Körülbelül tizenöt éve találkoztunk az utcán utoljára. És az akkor elhangzott párbeszédet leírtam magamnak, abból idézek: „Ha könyvet írsz, írd meg a hőskort, úgy, ahogy megértük, állandó szolgálatban, állandóan úton, állandóan hidegben, szabad óráinkban sorban állva. Amíg aragázért álltunk, a szomszédban elfogyott a szappan. Nem fogyott el – mondtam én –, oda is beálltunk. Igen ám – mondta ő –, de akkor lekéssük a kiszállást. Dehogy késsük le! – mondtam én, és oda is beálltunk. Futottunk. Dehogy késsük! – vágtam a szavába, családjainkat faképnél hagyva, a gyermekeinket az utcán felejtve, a színház előadásokkal túlzsúfolt tervének teljesítéséért naponta megküzdve. Így éltük a vidéki színház életét, mindennapjait. Fűtetlen autókban, roskadozó művelődési házakban teljesítve hivatásunkat.” Elhallgattunk. Emlékeztünk. Aztán váratlanul rám nézett, és csak ennyit mondott: „DE TETTÜK A DOLGUNKAT TÖRETLEN, KÖZÖNSÉG IRÁNTI TISZTELETTEL.”
A kiemelt mondat annak az embernek az üzenete, aki a „színes pokolnak” nevezett színházi világban úgy járt-kelt néha magányosan, egy-egy nyitott könyvvel a kezében, mint egy komédiásba titkon oltott görög bölcs… Hiányzik. Egyedi és megismételhetetlen. Mint minden ember…
Búcsúzunk mi is: a Nagyváradon élő Dobos Imre, a Magyarországon élő Bálint Péter, a Sepsiszentgyörgyön élő Nemes Levente és László Károly esküdtek, valamint a volt pályatársai, munkatársai és a még mindig emlékező igen sok nézője. Azzal az előadásnak a megidézésével búcsúzunk, amely a küzdelmesen szép sorsú sepsiszentgyörgyi színház életében egy fény, egy felfénylő pillanat volt.
Tiszavirágsorsú a színész minden teremtménye, hiszen a perzselő dobogón megszülető hangulat, sors, titok szétpattan a születés pillanatában a múló időben.
„Minden pillanat csak egyszer él… Mégsem halott: a teljes része! A látványon túl szívünkkel indul a mindenségbe.” (Takáts Gyula: A látványon túl)
László Károly
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
